Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos pályaműve: Inaséveim

A mosdó és az öltöző egy kis félreeső helyen volt. A koszos falból 2—3 vízcső meredt a bádogvályú fölé. Oldalt néhány vaslemez ruhásszekrény állt. Két inasnak egy szekrény jutott. A csapokból csak hideg víz folyt. Sok szappant és mosóport kellett egy-egy mosakodásnál elhasználni, hogy este hazaérkezvén a család rámismerjen. A tanoncszerződés megkötése A próbaidő már régen lejárt, de a szerződés-kötés idejét húzták, mint a rétestésztát. Csak később döbbentem rá, hogy ez is a cég érdekében történt. Pontosan jártam be a munkahelyemre, szorgalmasan végeztem a művezetőtől, segédektől kapott munkákat, megbízatásokat. Végre 1926. november hó 15-én hivatalosan is megkötöttük a tanoncszerződést Budapest Székesfőváros IX. kerületi Elöljáróságán. A szerződés 2. pontja szerint: ,,A tanviszony megállapított tartama 3 év, kezdete: 1926. nov. 15., vége: 1929. nov. 9." A kéthónapos próbaidőt is teljesen ingyen dolgoztam! A szerződés 3. pontja szerint: „A tanonc tartására és ellátására, nevezetesen szállásadásra és élelmezésre a szülő köteles... A tanonc ruházatáról a szülő, a mosásról a szülő gondoskodik." A szerződés 4. pontját, mely felsorolja, hogy a tanonc hány koronát kap a munkaadótól az első, a második és a harmadik évben, áthúzták. Ennek alapján tehát az inas a próbaidőt és a három évet ellenszolgáltatás nélkül dolgozta végig. A rabszolgatársadalomban a rabszolgatartó legalább élelmet, ruhát és szállást adott rabszolgájának. A XX. század kapitalista munkaadója még ezt is megvonta dolgozójától. A kizsákmányolás tragikus példája! Napi munkám Pécclről jártam be vonattal. Reggel öt óra körül keltem, mert másfél órát tartott az út a műhelyig. A nyári hónapokat kivéve, reggel sötétben mentem el otthonról és este sötétben értem haza. Sokat szenvedtem a hidegtől, mert vékonydongájú gyermek voltam, és akkor még hideg is, nagy hó is volt tél idején. A vonatok ablakai jégvirágosak voltak, és az utasok didergő lábukkal a kocsi padlóját kopogtatták, hogy enyhítsék a hideg okozta fájdalmat. Anyám ösztönzésére a kegyetlen hideg ellen újságpapírba csavartam lábfejemet a zokni és a cipő között. Munkahelyemen a pince áporodott, de langyos levegője fogadott. Háromnegyed hétre ott kellett lenni, mert hét órakor már indult a munka. Ahhoz pedig, hogy megkezdhessük a munkát, elő kellett készíteni a megmunkálandó anyagot és a szükséges szerszámokat. Általában az alábbi munkákat végeztem: 1. Laposvas, szögvas, vascső méretre történő feldarabolása kis kézi fűrésszel. Ezeket hegesztették össze a segédek, ezekből lettek a kórházi berendezések. 2. Az összeillesztett berendezési tárgyak durvahegesztéseinek simára reszelése, letisztázása és előkészítése festéshez. 3. Volt eset, amikor a nagy, úgynevezett „stosz" durva reszelővel napokig kellett egy-egy munkadarabot alakítani, formálni a kiadott sablon szerint. Egyhangú, monoton munka volt ez és nehéz, mert nem csupán tolni, húzni kellett a súlyos reszelőt, de nyomni is, ha haladni akartam a munkával. Márpedig a reszelőre kifejtett állandó nyomás megviselte, elfárasztotta a gyenge kar még fejletlen izmait. 4. Ebből az unalmas egyhangúságból szinte megváltás volt, amikor fuvarozásra, szállításra kaptunk parancsot. Ez abból állott, hogy a művezető utasítására két inas előhozta a négykerekű kis stráfkocsit, amin hol vinni kellett anyagot, hol hozni a hegesztéshez szükséges gázpalackokat vagy a vaskereskedésből a különféle vasanyagokat. Ez a munka nem tartozott ugyan szorosan az orvosi műszerész szakmához, de örültünk, hogy a tiszta (akkor még jó levegője volt Pestnek, Budának!), egészséges, napfényes levegőn lehetünk, és nem szívjuk a pinceműhely gázos, dohos levegőjét. Boldogan hagytuk ott a kalapácstól, reszeléstől, hegesztőpisztolyok zajától örökösen hangos üzemet. Egyikünk a hosszú és nehéz kocsi rúdját markolta meg, nyakába tette az istrángot, ahogy a szamaraknál, lovaknál szokás és húzta, másikunk a kocsi farának dőlt és tolta a rakományt. S ha anyagot hoztunk az Üllői útról, a Hammerli vaskereskedésből, a kocsin táncra perdülő szál-, gömb- és szögvasak egymáshoz verődve olyan cirkuszi hangorkánt teremtettek, hogy a járókelők csodálkozva vagy bosszankodva figyeltek fel a M. 0. N. E. zenebonás szekerére. Ami akkor még, az 1920-as években, a pesti utcán rendkívüli és szokatlanul nagy zajnak tűnt... 5. Bizonyos időt a kovácsműhelyben kellett töltenünk, hogy ezt a mesterséget is megtanuljuk. Hosszú heteken át kellett segíteni a kovácssegédnek, aki a nyers vasat tűz és kalapács segítségével alakítgatta ormótLn műszerré. Az inas rakta a tűzre a kovácsszenet, élesztgette a tüzet a lábfújtatóval és vigyázta a tűzbe tett anyagot, hogy ne „hicceljen", ne égjen el csillagszóróként sziporkázva. A fújtatást, az unalmas lábmunkát csak akkor volt szabad abbahagyni, amikor az öreg segéd intett a szemével. Ez azt jelentette, hogy a tanonc kapja fel a nagykalapácsot, forduljon a közelben levő üllő felé, emelje fel a nehéz kalapácsot és az ütemet vezénylő kovácsmester akarata szerint, a ritmust figyelve és betartva, minden második ütemre üssön a vörösen izzó vasra. Bármilyen piszkos és fárasztó is volt mindez, szerettem és élveztem a kalapácsok harangjátékát, dalolását az üllőn. Télen különösen jó volt ez a munka, mert ha szutykos is lettem, de legalább melegben voltam. Ám esténként hazatérve, nem igen volt étvágyam, mert a kalapácsnak nemcsak szép hangja, de nagy súlya is volt. Vézna karjaim estére már úgy csüngtek mellettem, ernyedten, fáradtan, mint akasztott ember a bitófán. Ilyenkor hosszúak voltak az éjszakák. Volt időm meditálni magamban, magammal, inaséletemen, sorsomon. Senkinek sem panaszkodtam, de gyakran voltam szomorú, és mint Dózsa György: lázadó. A testvéreim már mély álmukat aludták, én meg azon morfondíroztam, hogy jól becsaptak! A szerződéskötés előtt áradoztak az orvosi műszerész szakma rangjáról, szépségéről, jóságáról. Holott ragyogóan csillogó műszerek helyett otromba vasbútorokat készítünk, a kovácsműhelyben az alacsonyabbrendű-rangú kovácsmesterséget oltják belém s végül trógerként húzatják velem a nehéz, megrakott kocsit Buda és Pest utcáin. Füstbe ment terv lett minden vágyam, álmom. A késő éjszakában azzal altattam el magam, hogy egyszer vége lesz az inaséletnek, ennek a kálváriának! És akkor minden megváltozik, elérem a célom, és segíthetek agyongyötört anyámnak kiskorú testvéreim emberséges nevelésében, gondozásában. 6. Más alkalommal a csiszolóba küldtek, ahol köszörülni, csiszolni, 33