Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Gábor István: Operaházi esték — néhány kérdőjellel

tragikus sorsú vándorszínészről — Szőnyi Canioja fokozatosan összeroppan a féltékenység súlya alatt, míg Karizs Béláéban inkább a bosszúvágy él —, de mindkét alakítás az értékes egyéni produkciók közé tartozik. És lehet sorolni a többit is: Vadas Kiss László hetyke Turriduját a Parasztbecsületben, Sudlik Mária játékosan szerelmes, az öregedést finom rezignációval érzékeltető Tábornagynéját a Rózsalovagban, Kováts Kolos érceshangú, drámai II. Fülöpjét és Erese Margit nagyon szépen kidolgozott Eboliját a Don Carlosban, Polgár László rusztikus és emberséges Roccoját a Fidelióban. Külön kell szólni egy fiatal művésznőről, Sass Szilviáról (noha az ifjabb évjáratokról a továbbiakban részletesen írok). Ez a nagyon tehetséges énekesnő, akit némelyek — talán nem is alaptalanul — a jövendő Callasának tartanak, és akinek éppen emiatt — more patrio — akad néhány ellendrukkere is, az Otellóban a kissé sápadt alakítást nyújtó vendégművész, Kónya Sándor partnereként az előadás legkiválóbb közreműködője volt. 2. Bizonyos kérdésekben — ezek némelyikéről még szó esik a cikkben — joggal elmarasztalható az Operaház. De mindenképpen nagy elismerést érdemel a színház vezetése a fiatal énekeseknek nyújtott, szinte korlátlan lehetőségekért. Olykor ugyan ez is vitatható, mert nem mindegyik kezdő énekes egyforma teherbírású, s némelyikük esetleg összeroppanhat a nagy feladatok súlya alatt (mint ahogy volt is erre példa néhány, ma már a középnemzedékhez tartozó és azóta megkopott hangú művésznél). Ám kétségtelen, hogy a meggondoltsággal és tervszerűséggel párosuló bizalom szárnyakat adhat. Aminthogy adott is szárnyakat az utóbbi években a már említett Sass Szilviának, Erese Margitnak, Polgár Lászlónak s másoknak is. Közülük megemlítem — itt is, mint egyebütt, a teljesség igénye nélkül, a meghallgatott előadások véletlensége alapján — a szépen fejlődő Kelen Pétert a Rózsalovagban, a Fidelio két remek epizodistáját, a bájos Ötvös Csillát és az értékes hanganyaggal rendelkező, még főiskolás Leblanc Győzőt; ez utóbbi énekes az operavizsgán a Carmen virágáriájának eléneklésével azzal biztat, hogy tenoristáink élvonalába kerülhet. Ha kor szerint nem is fiatal, de a karmesteri pulpitusnál eltöltött évei alapján még az ifjabb nemzedékhez tartozik Medveczky Ádám: az általa vezényelt Fidelio, különösen a gyönyörűen megoldott III. Leonora-nyitány a nagy élmények közé sorolható. Ugyanakkor, amikor a legmesszebbmenőkig dicsérjük az Operaház vezetését és személy szerint az igazgatót, a kitűnő énekpedagógust, Lukács Miklóst a fiatalok támogatásáért, szeretnénk megmondani, hogy az ellenőrzött bizalom hívei vagyunk. Amin az értendő, hogy továbbra is adjon jelentős szerepeket az Operaház a legifjabb művésznemzedéknek, de estéről estére ellenőrizze, hogy valóban mindenki méltó-e erre a bizalomra. (Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy sűrűbben legyen bent valaki az előadásokon az operaházi vezetők közül; ez mostanában ritkán tapasztalható, és ez is egyike az Operaház problémáinak.) Ha egy művész nem tud megbirkózni feladatával, abból tapintatosan, de gyorsan le kell vonni a konzekvenciákat. Fájdalmas erről beszélni, mert érzékenységet sért, de miután konkrét példa nélkül üres szóbeszéd az egész, megemlítem — megint a véletlenség elve alapján — Nagy János és Módos Tamás nevét. Nagy János, akinek ugyan fényes és érces tenorhangja van, de valószínűleg nem rendelkezik elegendő teherbírással egy teljes estére, gyönge teljesítményt nyújt Don Jóséként a Carmenben. Módos Tamásnak pedig még nem sikerült behatolnia Mozart világába; Szöktetés vezénylése sajnálatosan hűtelen a régi szép Mozart-tradíciókhoz. Ha már a fiatalok, meg a náluk valamivel idősebbek kiemelkedő teljesítményeiről szóltam, nem kerülhetem meg, hogy ne történjék azokról is említés, akik hosszabb ideje működnek a pályán, de rosszul sáfárkodtak tehetségükkel, és különböző okok miatt túlságosan gyorsan elfecsérelték azt. Egy másik, ezzel összefüggő jelenség a kész sablonokba merevedés, amire ugyancsak nem árt fölfigyelni. A rokonszenves tehetségű, jó játékkészségű Palcsó Sándornál például kezdem észrevenni azt a veszélyt, hogy olykor túlságosan csak a rutinjára támaszkodik, és néha zeneileg is a sablonosabb, nyersebb megoldást választja. Gondot okoz Bartha Alfonz és Ütő Endre hangja; mindketten nagyszerűen indultak, és most mintha megrekedtek volna. A mélytűzű althanggal rendelkező kitűnő művésznő, Komlóssy Erzsébet Carmenje és Bánk bán-beli Gertrudja is elgondolkoztat: vajon a gyakoribb korrepetálás nem lendíthetné-e az énekesnőt ismét a magasba?! Akadnak problémák az általam igen nagyrabecsült, kitűnő Házy Erzsébettel kapcsolatban is; elsősorban nem a kiforrott színészi játékot, hanem a hangtechnikát, a magas hangok bizonytalanságait illetően. A példákat még sorolhatnám, de e néhány javító szándékú megjegyzéssel is már annyi haragost szerezhettem magamnak, hogy számukat nem szeretném gyarapítani. Inkább csak azt fűzöm hozzá, hogy a színházi élethez hasonlóan az operaművészetben is meg kellene szüntetni néhány hamis tabut, és őszintébben kellene beszélni bizonyos akut problémákról. 3. Nincs lehetőségem arra, hogy minden kérdésről részletesen írjak, így például csak megemlítem a karmester-problémát. Néhány kitűnő művész — Erdélyi Miklós, Kórodi András, Medveczky Ádám, OberfrankGéza — kimagasló teljesítménye mellett nem kevés a szürke, unalmasan vezényelt előadás. De még a jó karmester is tehetetlenül áll a Rózsalovagban vagy a Cosi fan tutte-ban a zenekar élén, ha az együttes nem tudja követni szándékát. Ezt a két előadást nem véletlenül említettem, mert mindkettőben egy-egy vezető énekes úgyszólván alig tudta, vagy elfelejtette a szerepét, és emiatt zenekar és színpad összhangjáról sem lehetett szó. De gyakran hasonlóan tehetetlen a karmester a kórust illetően is. Ezt főképp az Erkel Színházban tapasztaltam; az énekkar olykor bántóan disztonál, rosszkor lép be, az egyik szólam elmarad a másiktól, és ráadásul privatizál is, tehát egymást szórakoztatja a közönség helyett. Az Erkel Színházban alighanem a kórus okozza a legtöbb gondot: kevés olyan előadást hallottam itt, amikor ez nem tűnt volna fel. Miután nagyon régóta járok az Operaházba, és hosszú ideje őszintén szurkolok minden jó művésznek, valamennyi jó produkciónak, és mert munkám során gyakran beszélgettem az Operaház sok kitűnő tagjával, vezetőjével — természetes, hogy sok belső problémájukat is ismerem. Például azt a gondot, högy az Operaháznak lényegében egy társulatra való művészgárdával kell két színház közönségét kiszolgálnia. Az évi ötszáz előadás rendkívüli mértékben megterheli az együttest, a vezető énekesektől és karmesterektől a műszaki és nézőtéri személyzetig mindenkit. Mégse merném azt javasolni, hogy tartson kevesebb előadást az Operaház; ez az intézmény olyan fontos közművelődési feladatot lát el, hogy jelentőségét aligha lehet eléggé méltatni. Az előadások számának csökkentése persze megnövelné a próbák mennyiségét — mert nagyon sok probléma gyökere a kevés próbában keresendő —, de akkor viszont nem lehetne a bérlők és az operarajongók igényeit kielégíteni. Nem kevés energiát von el a napi munkától a külföldi vendégszereplés, ami természetesen a szokásosnál több erőfeszítést, nagyobb művészi koncentrációt követel a társulattól. A vendégjáték azonban — ide tartozik az egyéni külföldi szereplés is — ugyancsak a színház fontos művészeti és politikai feladatai közé tartozik, ezért nem lehet és nem is szabad lemondani róla. De azt talán el lehetne érni — és lényegében ez minden, amit javasolhatok —, hogy a vendégjáték lendületét, forró légkörét, feszességét legalább egy bizonyos mértékig őrizze meg itthon is a társulat. Hogy erre minden lehetősége megvan a külföldön is megbecsült budapesti Operaháznak, azt befejezésül személyes emlékemmel támaszthatom alá. Az idén áprilisban — mint említettem — Berlinben a Sámsonnal és mellette egy balettműsorral vendégszerepelt az Operaház. Amint az akkori tudósításokból ismeretes: a Sámson díszletei elakadtak valahol az NDK határai előtt. De az előadást — egy külföldön ismeretlen magyar drámát, ismeretlen nyelven — protokoláris okokból mégis meg kellett tartani. Nos, soha ilyen forró, drámai hőfokú operaestnek nem voltam tanúja, mint ezúttal Berlinben. Karmester, rendező — Lukács Ervin és Mikó András —, zenekar, énekesek, kórus, mindenki tudta, hogy feladata most megsokszorozódott, hogy a zene szellemével és drámaiságával kell pótolni mindazt, amit a díszletek közötti színpadi játék elmondhatna a német közönségnek. Akkor nyomban arra gondoltam, és azóta sem tudok szabadulni ettől az érzésemtől: milyen jó volna csak egy töredékét is elraktározni és megőrizni ennek a szép berlini estének — az itthoni, budapesti hétköznapokra! 31 \