Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Gábor István: Operaházi esték — néhány kérdőjellel

Gábor István FÓRUM Operaházi esték — néhány kérdőjellel Az elmúlt szezonban körülbelül huszonöt operaelőadást láttam a két budapesti dalszínházban, az Operaházban és az Erkel Színházban. Tekintve, hogy a két színház összesen körülbelül 500 előadást tartott az évadban, s ebből nem egészen száz volt a balettestek száma, a fennmaradó négyszázból a huszonöt még a statisztikai követelmények szempontjából sem rossz arány. Ha ehhez hozzáfűzöm, hogy a véletlen kiválasztás elvének is eleget tettem azzal, hogy családi okok miatt — kiskorú operarajongó fiam kedvéért, aki a hét végén kialudhatta magát — túlnyomórészt szombat este vagy vasárnap délelőtt hallgattam előadásokat, akkor talán jogot szereztem ahhoz, hogy a negyedszáz előadás tapasztalataiból levonhassak néhány általánosítható következtetést. Mielőtt bármely tapasztalatomról külön is szólnék, egy valamit nagyon határozottan le kell szögezni: meglehetősen sok külföldi operaest ismeretében állíthatom, hogy a budapesti Operaház hétköznapi előadásai az átlagot tekintve semmiben sem maradnak el Európa többi operaházaiétól, sőt, némely híres külföldi zenei intézménnyel föl is veszik a versenyt. Hallottam olyan hétköznapi, sok évvel a bemutató vagy felújítás utáni produkciót, amely akár premiernek vagy vendégjátéknak is beillett volna. És ezzel a tapasztalattal — amelyet persze a továbbiakban finomítani és árnyalni szeretnék, a bírálattal sem fukarkodva — szorosan összefügg a másik: nem mindig lehet a papírformából kiindulni, a plakáton olvasható nevekből következtetni az előadásra. Sok minden csak aznap este dől el, az is, hogy X és Y milyen formában van, és az is, hogy miképpen áll össze vagy esik szét a produkció. Éppen ettől az esetlegességtől olyan bonyolult és szövevényes az operaművészet, és valószínűleg ettől a kiszámíthatatlanságtól olyan kiszámíthatatlanul érzékenyek az operaházi művészek is. De mit lehet tenni; ha már egyszer arra vállalkoztam, hogy néhány kérdésről írok az elmúlt szezonnal kapcsolatban, akkor vállalnom kell az őszinteséget is. 1. Ez az írás nem foglalkozik a bemutatókkal, mert azokat valamennyi napi- és hetilap részletesen értékeli. Az Operaház hétköznapjairól szólni viszont azért is érdemes, mert ez a jelenlegi zenekritikának egyik teljesen elhanyagolt területe. Régebben természetes volt, hogy a zenekritikusok a repertoár-előadásokra is benéztek, és néhány tömör sorban erről is beszámoltak lapjukban. Valószínűleg a rohanó élet, a zenei események sokasága okozza, hogy a kritikusnak — eltekintve néhány kivételtől — erre ma már nem futja az idejéből. Pedig jogos óhajuk a művészeknek, hogy a szakma akkor is meghallgassa őket, amikor nem bemutatón vesznek részt, vagy ha nem valamely világhírű külföldi énekessel együtt lépnek fel. És a közönséget — amely hétköznap este ugyanannyit fizet belépőjegyéért, mint a bemutatón — szintén érdekelné a szakember véleménye. Ezért hiszem, hogy talán nem haszontalan beszámolni egy évad tükrében a hétköznapokról, amelyek olykor a művészeknek és a nézőknek is ünnepi eseményt jelentenek. Mert ilyen is van. Két Bánk bán-előadás az Erkel színházban: az évadnyitó és a március 15-i este — valóságos ünnep, premier hangulatú produkció volt, mindenekelőtt egy nem fiatal, már nyugdíjban levő nagy művész, Simándy József jóvoltából. Csaknem negyedszázad óta valósággal összeforrott ez a szerep a kiváló énekessel; ahogyan II. Fülöp áriáját és Ozmint hallva sokak fülében Székely Mihály hangja cseng, ugyanígy Bánk szinte elválaszthatatlan Simándytól. Ez a nagyszerű művész, aki okosan gazdálkodott talentumával, ma is olyan bensőséges lírával alakítja a népétől, hazájától, feleségétől megfosztott nagyúrt, mint húsz évvel ezelőtt, hangja a híres Hazám, hazám. .. áriában ma is változatlan szépséggel szól. Egyébként ez az az előadás, amely alig alig kopott meg, alig veszített fényéből. Ez Simándyn kívül másoknak is köszönhető: Moldován Stefánia megrázó erejű, nagyon drámai Melinda alakításának — a művésznőnek ez az egyik legjobb szerepe; más közreműködését már némi kritika is illetheti —, Radnay György hiteles, zeneileg is nagy gonddal kimunkált Tiborcának, Sólyom Nagy Sándor érces hangú Peturjának. Emlékezetes volt a másik Erkel-opera, a Hunyadi László előadása is, december 7-én. Itt a Simándy-nyújtotta nagy és megrázó élménnyel nem találkozott ugyan a néző — bár Róka István, Gáti István, Pálos Imre, Lehoczky Éva jól megállta a helyét —, ellenben részese lehetett egy szépen eltervezett, jól átgondolt, filmszerűen pergő produkciónak: egy kitűnő összjátéknak. Dr. Kenessey Ferenc rendezésében játsszák mindkét Erkel-operát. Dőry Dénes karmester, az évtizedek alatt az operára reárakodott álromantikus, álpatétikus rétegeket lehántotta a műről. A repertoár-műsoron végigtekintve, a két Erkel-operához hasonlóan egységbe ötvözött, ma is a bemutató emlékét idéző produkciót keveset láttam. Talán csak a Don Carlos — Mikó András rendezése —, a Salome — Nádasdy Kálmán állította színpadra —, a Bajazzók és a Fidelio — mindkettőt Békés András rendezte — előadásai mutatnak föl hasonló értékeket. Ide lehetne sorolni tulajdonképpen a Rózsalovagot is, amelynek rendezése — Mikó András munkája — másokkal ellentétben nekem általában tetszik. De az előadást megterheli Várhelyi Endrének inkább Kisfaludy Károly pipázgató parlagi nemeseire emlékeztető, semmint bécsi hangulatot árasztó, alapvetően félreértett Ochs-alakítása. Az általam látott többi előadás kontúrjai elmosódottak. Az énekesek — jórészt azért, mert szerepeiket a felújításkor különböző időpontokban, kevés próbával vagy úgyszólván próba nélkül vették át —, egymástól eltérő, különböző stílusban alakítanak,gyakran elavult opari manírokkal és rossz rutinnal. Széteső produkció a Lammermoori Lucia, A trubadur, a Gianni Schicchi, A cigánybáró. Különösen szomorú, hogy a Tóth Aladár korszakából ránkörökített Mozart-hagyományok mennyire megkoptak, elszürkültek. Itt most az elmúltszezonban felújított és erősen megbírált Don Jüanról nem akarok szólni; de megemlítem a repertoáron szereplő másik két Mozart-operát: a Szöktetés a szerájból-t és a Cosi fan tutté-t. Mindkét előadás játékstílusa meglehetősen fakó, unalmas, és a produkció is széteső. Érdekes, hogy a Parasztbecsület is — pedig ez a dicsért Bajazzókkal egy estén szerepel, ugyanazon rendező felújításában — a megfáradt előadások közé tartozik. Elhibázott a Carmen rendezése is, amit a kritika annak idején szinte egységesen szóvátett, az Operaház mégsem vonta le belőle a megfelelő tanulságokat. Pedig Mikó András, aki az elmúlt szezonban Monteverdi operáját, az Odüszszeusz hazatérését fenséges pompával, látványosan, Britten Koldusoperáját roppant mulatságos ötletekkel tarkítva rendezte meg, bizonyára megtehetné, hogy revízió alá vegye munkásságából azt, ami kevésbé sikerült. Ha az elején említetteken kívül egységesen emlékezetes, kimagaslóan szép hétköznapi előadásokról nem számolhatok is be, helyette örömmel szólok néhány jelentős énekes- és karmester-teljesítményről. Ilyen például Melis György hősies Escamillóia a Carmenben, a hazafiságtól lobogó és baráti szeretettől áthatott Posa márkija a Don Carlosban, Sámsonja Szokolay operájában (ezt a produkciót az NDK-ban láttam, az Operaház berlini vendégjátékán). Színészi remeklés Radnay György Toniója a Bajazzókban; ez a tehetséges művész a pálya delelőjére érve — vagy azon már túl is haladva — az utóbbi időben egyre elmélyültebb színészi játékkal, egyaránt értékes hangon formálja meg az operairodalom hagyományos és modern szerepeit. Két jó Canio-alakításról is szólhatok a Bajazzókban: Szőnyi Ferencéről és Karizs Béláéról. Mindketten másképpen vallanak ugyan a 30