Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Megay László: A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola

— Álmos vagyok. Fáradt vagyok. Estefelé megjön az apa az orvossal. A mérges ember ráordít az asszonyra, hogy hol van az a gyerek ? Különben nem csoda, hogy ilyen mérges a doktor úr mindég, ha ilyen koldus népséghez hívják. Sokszor kinyilatkoztatta már, hogy azoknak a barmoknak (tudnillik, akik nem tudnak fizetni) lehetne annyi eszük, hogy örülnének, ha a porontyaikat elkaparhatják, nemhogy még a doktor után szaladgálnak. — No, hol az a gyerek? — Alszik, kéremalássan. A doktor odamegy az ágyhoz. Félrehúzza a takarót a kicsiről, megnézi, visszatakarja, az asztaínál rágyújt a szivarjára, s azután odafordul az asszonyhoz. — Ne féljen, nem lehet már azt felkölteni. Ó, ti vadállatok! Himlőben van a porontyuk, és itt tartják ebben a jégveremben, valószínűleg ezen a zabkenyéren — s mosolyogva veszi fel az asztalon fekvő kenyérdarabot, azután újra leteszi, Az ajtóból még egyszer visszakiált. — Holnap este el lehet temetni. 3-A nagykendőre kapott utolsó garas is elfogyott. A férj a dermesztő hidegben vékony nyári zubbonyban járt kétségbeesetten egyik helyről a másikra. Mindenünnen elutasították. Némely helyen elmondták neki, hogy a maguk munkásait is el kellett bocsátaniok, nemhogy újakat fogadnának — másutt pedig, mihelyt belépett, rátámadtak, hogy nem szégyelli magát, ilyen erős ember, s koldulni jár. — Nem koldulok én, csak becsületes munkát keresek! Erre azután becsapták orra előtt az ajtót. Mikor este hazavetődött, ott találta a feleségét a szalmazsákon ülve úgy, ahogy reggel hagyta. Talán meg sem mozdult azóta. — Éhes vagy, Mari ? — Dehogy vagyok — s nagy kék szemével bágyadtan mosolygott férjére. Ez pedig elfordította róla a tekintetét, hogy ne lássa azokat a könnyeket, amik végigfolytak széles arcán. Azután leült az asszony mellé a szalmazsákra. Vékony derekát átölelte, magához húzta, s a fülébe súgta: — Csak holnapig tartsd magad! Elmegyek a régi helyemre. A felügyelőt megkérem. Magamért sohasem tettem volna meg, ha éhen haltam volna is; de érted megteszem. A sápadt arcon lángoló pirosság ömlik át, s olyan boldogan mosolyogva mondja a szegény asszony: — Ugye, lesz kenyerünk ? Ugye, hozol holnap kenyeret? Látod, tegnap se ettem, ma sem. De nem baj. Csak a mellem szúrja valami. De az nem attól van. . . Reggel sokat köhögtem. Fáztam, hideg volt, de már nincs. Hanem azért, a férfi vékony zubbonyán keresztül megérzi a sovány test fázó reszketését, amint széles melléhez szorítja a kis asszonyt, s dédelgeti, mint valami kis, megfagyott madarat. 4-Az öreg Náci a reggeli szünet alatt alig győz felelni a sok kérdezősködésre. — Hát csakugyan eljön Sebes Péter megkérni a felügyelőt ? — Mikor jön ? — Ugye, mégis beadta a derekát! A vén munkást kezdi bosszantani az a sok kárörvendő arc. — Hát ti haszontalanok, ti nem adtátok volna be? Bizony hamarább, mint Péter. Ha az a fiú maga van, inkább meghalt volna éhen, mintsem visszajöjjön könyörögni. De csak nem hagyhatja elveszni a feleségét. Tegnap magam láttam. Úgy néz ki az asszony, mint az árnyék. — Hát akkor most már nemigen kellene a felügyelőnek. Pedig egy időben nagyon járt a szép Gruber Mariska után. Igaz, hogy hiába. De hát ennek is Péter adta meg az árát. De hát minek is avatkozott az urak dolgába. Az úré a hús, a szegényé a csont. Erre azután elkezdtek nevetni mindnyájan. Az öreg Náci fölállt közülök, s otthagyta őket. Az ajtóból visszakiáltotta nekik: — Rossz emberek vagytok valamennyien! Mikor a gyár udvarán keresztülment, találkozott Péterrel. Megrázta a fiatal munkás kezét, s gyöngéden, szeretettel mondta neki: — Becsületes ember vagy. Jól tetted, hogy eljöttél. Ne félj, minden jóra fordul még. Majd Mariska is jobban lesz, csak ez a te dolgod jöjjön rendbe. Már megmondtam a felügyelőnek, hogy el fogsz jönni hozzá. Minden jó lesz. — Adná isten. A felügyelő szobája előtt még egy pillanatig megállt a fiatal munkás. Melle lázasan emelkedett a vékony zubbony alatt. Hát bemenjen, s könyörögjön ez előtt az ember előtt, akit utál, megvet. Hiszen neki kellene tőle bocsánatot kérni. Az is csak olyan ember, mint ő. Dacosan ránt egyet széles vállán, s már-már visszafordul, mikor egyszerre csak eszébe jut az éhes, beteg asszony, meg az a szegény kicsi féreg, akit már rég letettek a földbe. . . hát ezt is megölje még? Nem, ezt nem engedi, ezt nem veszik el tőle, ennek élni kell! Benyit a szobába. A felügyelő ott ír az íróasztala mellett, s amint őt észreveszi, gúnyosan mosolyogva néz reá. Az írást abbahagyja, egyik kezét a nadrágja zsebébe dugja, a másikkal pedig arany óraláncát csörgeti. — Ah, a meghunyászkodott oroszlán! Hát meguntuk a dicsőséget ? Nem akarunk éhen megdögleni ? Mi ? A fiatal munkás arcát elfutja a szégyen pírja, hanem azért lassan kiszótagolja: — Felügyelő úr, kérem. .. — Hát te pimasz? Még a szemem elé mersz jönni? Hát az ilyen magadfélének még annyi becsületérzése sincs, mint a kutyámnak ? Azt, ha kirugdalom innen, szégyell újra bejönni. De igaz, csonttal azt is be lehet csalogatni. Hiába igyekezett türtőztetni magát a fiatal munkás. A sértő szavakra elfutotta szemét a vér, hatalmas kezét ökölbe szorította. — Te hitvány gazember! A felügyelő gyorsan megrántotta a csengettyűt, s éppen abban a pillanatban lépett be két szolga, s ragadta vállon a munkást, mikor az rá akarta magát vetni a felügyelőre. — Kötözzétek meg. Vigyétek a rendőrségre. 5-Aki a tekintetes kapitány úr jóltáplált, egészséges, üde arcát látja, hát leolvashatja róla, hogy ez az ember egyike azoknak a boldog halandóknak, akik tökéletesen meg vannak magukkal elégedve. A társadalom s az állami rend éber és hű őre, s aki a szent paragrafusokat nem tiszteli, hát azt egész odaadással tanítja tiszteletre. A brutális eljárástól irtózik, ez nem fér össze az ő csendes vérmérsékletével, s többnyire atyai tanácsok kíséretében mondja ki, hogy ezt a törvény nevében egy vagy két heti fogságra ítéli. — Higgyétek el, fiaim, hogy legkönnyebb becsületesnek lenni — többnyire ezzel szokta elkezdeni az ő morális oktatásait. S ilyenkor egész öntudatos megelégedéssel simítja végig simára borotvált állát, s azután kidülleszti a mellét, mintha mondaná: „Látjátok, itt vagyok én. A becsületesség mintaképe, ezerhatszáz forint évi fizetéssel, négyszáz forint lakpénzzel. Vegyetek rólam példát. Hát nem jobb így élni ? Én nem lopok, hát ti hogy mertek lopni ?" Az a sápadt, beesett arcú asszony alig tud már a lábán állni. A vékony szoknya alatt szinte látszik, hogy verődnek össze a gyengeségtől reszkető lábak. Alig hallhatóan felel a kapitány úr kérdéseire: — Hát beismeri, hogy ettől az asszonytól, amíg ez egy másik vevővel alkudozott, ellopott egy kenyeret ? — Be. — Szörnyűség! Világos nappal lopni! Hát ilyenformán ezt a szegény kenyér-áruló asszonyt tetszésük szerint kifosztogathatják az ilyenféle népek. Csak az a szerencse, hogy az igazság szelleme éber szemekkel őrködik a polgárok javai fölött. Négy krajcárért megvehette volna. De nem, inkább ellopta. — Majd meghaltam éhen. öt napja egy falat se volt a számban. Az uram nem kapott munkát. — Nem ám, ha lump, korhely, veszekedő, verekedő. Ahelyett, hogy kellő tisztelettel viseltetnék azok iránt, akik könyörülnek rajta, s munkát adnak neki, hát azokra fel meri emelni a kezét. Szörnyűség! Mi lesz így a világból? De megállj csak! — fordul oda az asszony mellett álló munkáshoz. — Majd megtanítunk mi téged! Hiszen még maholnap azt hiszitek, hogy a munkaadók tartsák szerencséjüknek, ha dolgoztok nekik. Vagy nem tudsz te a fellebbvalók iránt tartozó tiszteletről semmit sem? Még a kutya se harapja meg annak a kezét, aki enni ad neki. — Én nem vagyok kutya, én ember vagyok, olyan ember, mint ő. A kapitány összecsapta a kezét, s azután odafordul a mellette ülő hivatalnokhoz: — Ugye, mondtam, hogy a szocialisták keze benne van a dologban. Láboknál fogva kellene azokat a bitangokat felakasztani. S egész dühvel önti ki a mérgét azokra az alávalókra. Még gondolatnak is iszonyú. Ez a két koldus itt előtte, egyenlőnek tartja magát vele. Vele, tekintetes maczonkai Maczonkay Pál rendőrkapitánnyal, akinek ezerhatszáz forint évi fizetése és négyszáz forint lakpénze van. ö, a tántoríthatatlan jellem, és ezek a zsiványok, akik lopnak! Hanem azután újra magához tér a kapitány úr. S igyekszik ékes szavakban a leikökre beszélni ezeknek a jó útról eltántorodottaknak. De azok úgy látszik, rá se hallgatnak. A férfi odahajlik feleségéhez, s csendesen súgja a fülébe: — Ha becsuknak, legalább lesz kenyerünk. De hátha kieresztenek, mi lesz velünk ? S amint nézi, nézi azt a mellette didergő, beteg asszonyt, akinek összeaszott arcára szinte vigyorogva ül ki a halál — nagy, széles ajkait véresre harapja, hogy ki ne csorduljon a szeméből a könny. Szégyellné az előtt az ember előtt, aki ott beszél előtte kegyes, ájtatos hangon a becsületesség hasznosságáról... Lassanként belenyugszik abba a gondolatba, hogy el kell vesztenie ezt a szerető, jó asszonyt. Legalább nem szenved tovább. De hát ő ? — Mindezeknél fogva Sebes Pétert a törvény értelmében elítélem! — cseng a bíró úr csengő, erős hangja. A fiatal munkás pedig csak áll merően előtte. Szeme kidülledt előre nyújtott arcán, félig nyitott szájából kifehérlenek hosszú, fehér fogai, mint valami harapásra készülő vadállaté. Maga előtt látja azt a fehér arcú, szemtelen mosolygású embert, aki megölte azt a szegény kis ártatlan gyereket, megöli ezt az áldott jó asszonyt, megöli az ő becsületét... — Elítélem... Csak ítéljétek el, csak tartsátok zár alatt, hogy ki ne szabadulhasson, mert ennek az embernek sok leszámolni valója van ezzel az elégedett, boldog, mosolygó világgal, különösen azzal a szép, fehér arcú emberrel, akinek aligha lesznek mindég a keze ügyében a lakájok. Különben a kapitány úr már most is nyugodt szívvel kimondaná rá a halált, s ijedten fordítja el tekintetét a vad, kétségbeesett arc elől. Ez az utálatos pofa most el fogja rontani az étvágyát! Mi is van ma ? Szerda. Tessék, éppen kedvenc ételéből: a kolozsvári káposztából nem fog tudni eleget enni. (1963) 21