Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Vlajku Jenő: Munkásgyerek-sors a Magdolnavárosban

mindig melegben leszel fiam! — Azt is hozzátette: — Lesz mindig mit enned! Azt feleltem erre: — Ez már döfi Apám! Hát igen, pont nekem való volt az a munka .. . Reggelenként négykor keltem. A kemencéket nagyon korán kellett befűteni, hogy a kenyér legalább hat-hét órára az üzletekben legyen. Ha a kenyér kisült, egy nagy fűzfakosárba beleraktunk vagy húszhuszonöt darab kétkilós veknit. A kosarat hátamra segítették, azzal útbaindítottak. Sokat estem, borultam a nagy kosár kenyérrel, amíg azt az üzletekbe kihordtam. Tűrni kellett, hisz kosztot is kaptam, meg szállást. Bentlakásos voltam Tauszéknál. A Szegedi út és a Hajdú utca sarkán, a pékműhely felett, az emeleten laktam. A kisszobám ablakai ma is jól láthatók. A szobámban — ahol egy segédúrral laktam — raktározták el a kenyérszakasztó kosarakat, meg a liszteszsákokat. Hát ez volt az én kis lakosztályom. Este tízkor bekészítettem a tüzelőt a kemencébe. Mire a kenyérdagasztó asztalokat letakarítottam, meg a kifligépet megtisztítottam, tizenegy óra lett. Ekkor kerültem ágyba. Ágyba ? Ágyam néhány liszteszsák volt a padlózaton. Párnám egy kenyérszakasztó kosár. Takaróm annyi liszteszsák, amennyit csak akartam. Nem sajnálták sem alólam, sem felőlem. Ilyen körülmények között a három hónapos próbaidő alatt nem sokat aludtam, állandóan fáradt voltam. Ráadásul fekhelyemen rengeteg poloska volt. így korán keltem, sokat dolgoztam — s még mielőtt leszerződtettek volna pékinasnak, otthagytam ezt a munkahelyet. Mégsem lett pék belőlem. Közben tovább énekelgettünk, dúdolgattunk. Valamelyik országból divatként hozzánk is bejött a „jojó". Sokan jojóztak, de még többen éheztek. A jojóárus így kínálta portékáját: — ötven az ára, vegyen hát máma jojót, és azt nem látja, hogy a kabátja nem jó. Nem egészen rímelt, de érteni lehetett belőle valamit. Volt, aki mással próbálkozott: a kártyával. A városligeti padon, a Lehel út és a Hungária körút kereszteződésénél megjelent a kártyás és falazója. A kártyakeverő a következőket mondta: — Itt a piros, hol a piros ? Aki látta, jól-e látta ? Keverem, forgatom, hová tettem, nem tudom. Közben a falazó figyelte a zsarut. Más tűzkő árusításból igyekezett néhány pengőre szert tenni: — Tűzkő, tűzkő, küzködünk, küzködünk! A légyfogó papírárus így próbálkozott: — Olcsó az ára, megbukott a gyára! Légyfogó papírt vegyenek! Szóval mindenki kísérletezett valamivel. A nagy próbálkozások és slágeréneklések közepette pedig közeledett a gazdasági világválság, s elérte Magyarországot is. Több tőkés tönkrement. A munkások az utcára kerültek. A szerencsétlen szentesi kubikosok meg a fővárosba jöttek valami munkáért. Százszámra feküdtek subáikon, rongyaikon talicskáik mellett. Várták az esetleges munkaalkalmat a Baross téren, a Keleti pályaudvar indulási oldala előtt. Szörnyű látvány volt. A Schlick Vagon és Gépgyár a Váci út és a Róbert Károly körút sarkáig terjedt. A gyár fakerítését többedmagammal bontottuk szét és hordtuk haza tüzelőnek. A gyárból a gépalkatrészeket, a vas- és rézanyagot fillérekért vásárolta tőlünk a Teve utcai ócskavas » kereskedő. Aztán ez a „munka" is elfogyott. A tüzelő drága volt. Budapest szemetét a mai Dagály utcai strind helyére, a terület feltöltésére hordták ki. Itt szedtük zsákszámra a félig elégett kokszot. Az összeguberált koksz melege mellett nagyon érződött, hogy valami nincs rendben a társadalomban. A Teve utcában, a Magyar—Belga Művek téglakerítésére a következőket mázolták: „Munkát, kenyeret! Éljen a KMP!" Mindenki bámulta a feliratot, mígnem az Üteg utcai rendőrőrs egyik zsaruja lemázoltatta. i A pám szervezett munkás volt" a Keí\ rekes utcában, a kocsisoknál. Ha ma élne, szállítómunkásnak hívnák. Szegény Apám résztvett néhány tüntetésben. Tudtuk, hogy a Horthy-zsaruk megkardlapozták, amikor a Városligetben a lovak zaboláját tartó szíjakat elvágta. Bár ő erről nem sokat beszélt, amit tett, azt szaktársa mondta el. Sajnos agyondolgozta magát a négy gyerekéért. Megfázott a bakon, s 1936-ban, 46 éves korában elvitte őt valami betegség. A pestújhelyi temetőben helyezték örök nyugalomra. A sírja felett, a sír körül ma tízemeletes házakat építettek. Az élet nem állt meg. De átkozott egy élet volt, a pénz sohasem volt elég. A fűszeresnél hitelbe vettünk mindent. Soha nem értük utói magunkat, mindig adósok voltunk. A fő ételünk a kenyér meg a krumpli volt. A családunkban ismertem meg az ecetcibere levest. Ez úgy készült, hogy Anyám a vízbe tett egy kevés ecetet, néhány kanál cukrot s vagy húsz deka kenyeret, ezt felforralta s máris készen volt a finom vacsora. Jó volt, mert gyorsan elkészült és nem feküdte meg a gyomrunkat. Eleinte fanyalogtunk, de aztán mégis elfogyasztottuk. Egy kétkilós kenyér kellett nekünk naponta. Ez negyvennyolc fillérbe került s estig elfogyott. Mi volt ez hatunknak! Ha délután kenyeret szeltünk és Anyám meglátta, megszidott. Nem gorombán, hanem valahogy eképpen: — Már megint kenyereztek! Nincs kenyér ! Elment a kenyér hálni! Egyszerűen nem értettem, mert Anyám nem volt irigy asszony, s a kenyér volt viszonylag a legolcsóbb. Később tudtam meg, hogy a fűszeres üzengetett a tartozásunk miatt : ha nem fizetünk, nem ad többé hitelbe. Nem is adott, mert mi csakugyan nem tudtunk fizetni. Aztán nyakunkba vettük a várost, ki erre, ki arra, s új fűszerest kerestünk, ahol megintcsak hitelre vásárolhattunk egy darabig. így éldegéltünk. Egy hideg téli napon szép fővárosunkra leesett a szűzi tiszta hó — olyan jó kiadós, igazi szép fehér hó volt, beborított minden mocskot, minden szennyet. Ügy fehérlett az egész, mint egy mesebeli város. Gondoltam, elmegyek havat lapátolni. Az első nap nem sikerült; nagyon sokan vártunk felvételre. A villamoskalauztól kezdve minden rendű-rangú ember akadt közöttünk — még diplomás is. Ezt onnan tudtam, hogy előttem állt egy tanító-féle ember s panaszkodott, hogy kitörölheti a fenekét a diplomájával. Rám került a sor. Nagyon örültem, felvettek havat lapátolni, este tíztől reggel hatig. Sajnos rossz lábbelim átázott, átfáztam: de szereztem néhány pengőt, amit élelemre költhettünk! Többször is jelentkeztem felvételre — de nem járt eredménnyel. Túl sok toprongyos ember szeretett volna keresni néhány pengőt a hólapátolással. Jött a karácsony. A Körúton csillagszórót árusítottak, ilyesféle szöveggel: — Csillagszóró a fenyőfa dísze, nem árt az ágnak, nem árt a fának, nem árt a szép aszszony szőke hajának. A módosabbak összeraktak pár pengőt. Vettek fenyőfát és csillagszórót. Én az egyik testvéremmel és a barátommal betlehemezni mentem. Betanultunk valami vallásos szöveget, szakállt ragasztottunk, az ajtókon bekopogtattunk s megkérdeztük: „Szabad a betlehemes pásztoroknak bejönni?" Ahol beengedtek, kaptunk néhány fillért vagy szaloncukrot. Szokás volt, hogy karácsony előtt egyes utcákon, tereken karácsonyfát állítottak. Egy ilyen kivilágított fenyőfa állt napokig a Váci úti polgári fiúiskola előtt, a mai Hétházzal szemben. Gyönyörködtünk a színes égőkben. Aztán Üjpest felől jött egy teherautó, rajta néhány katona s a fát körülállók közé szórtak vagy öt marék szaloncukrot. Felkapkodtuk. Ez a fa volt a szegények karácsonyfája. Milyen kegyesek voltak hozzánk! Azt mondták, hogy a kormányzó úr felesége volt olyan kedves, hogy ránk, angyalföldiekre, a szegényekre is gondolt. Horthyné Purgly Magdolna nevét viselte akkor Angyalföld: Magdolnavárosnak hívták. A kormányzó őfőméltóságának nejétől valóban micsoda gesztus volt, hogy évente legalább egyszer, a béke és a szeretet ünnepén eszébe jutottunk! + Néhány évvel ezelőtt meglátogattam azt a helyet, ahol egykor nekem a pékszakmát szánta Apám. A pékség már megszűnt, a házat bepucolták. Kívülről olyan jól néz ki minden! Áz okkersárga festék minden piszkot, szennyet befogott. A járókelő nem is gondol arra, hogy itt egykor a tüzes kemencék mellett milyen körülmények között dolgozott inasgyerek és segéd úr egyaránt. Ottjártamkor a múlt, az átkos múlt kísértett ! Visszaemlékeztem fiatalságomra, a pékségben eltöltött napokra, hetekre, hónapokra, a poloskás éjszakákra. Egy biztos: megtanultam szeretni, megbecsülni a sütőipari munkásokat. S mindazokat, akikkel együtt szedtük a csak félig elégett kokszot. Ugyanakkor a saját élettapasztalatom alapján megtanultam gyűlölni azt a társadalmat — az összes teniszpályájával, tejesüzletével, fűszerkereskedésével, konzervgyárával, kegyes adományaival együtt —, mely a magaméhoz hasonló módon „gondoskodott" a velem egykorú fiatalokról. És az a bukásra ítélt társadalom a szent haza veszélye és védelme ürügyén többezredmagammal 1943-ban még útba indított a keleti frontra, az embervágóhídra. Ez volt az utolsó, gyilkos gesztusa a magamfajták iránt. Vlajku Jenő 35