Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Vlajku Jenő: Munkásgyerek-sors a Magdolnavárosban

Visszaemlékezések Munkásgyerek-sors a Magdolnavárosban Eletem hasonló volt a sok tízezer angyalföldi fiataléhoz. A családunk nagy volt, hattagú. Négyen voltunk gyerekek. Csak Apám volt ken\'érkereső; már amennyire annak lehetett mondani. Kocsin ült, hajtotta Fischer Zsigmond fuvaros lovait. Reggel ötre járt s csak késő este jött haza. Munkája nagyon igénybevette, így hát ritkán láttuk. Vasárnaponként a lovak szerszámait tisztogatta, ekkor segítettünk neki. Hálából olykor elvitt kocsikázni. Ilyenkor együtt ebédeltünk vele. — Hozz 20 fillérért „absnicli"-t! — mondta valamelyikünknek. Ezek amolyan levágott kolbász- és húsvégek voltak. A hentes beletett egy marékkal a stanicliba, azt együltünkben elfogyasztottuk a bakon. Anyám is szeretett volna dolgozni. Sajnos csak ritkán jutott munkához. Amit csinált, mindig afféle alkalmi munka volt. Emlékszem: a Nyugati pályaudvarral szemben — ahol ma a 72-es troli végállomása van — állt egy hatalmas szálloda. „Hotel London Szálló" volt a neve. Esetenként itt takarított néhány pengőért — meg kiegészítésként ételmaradékot is hozhatott haza a családnak. Később tudtuk meg, hogy ez urak által otthagyott, el nem fogyasztott, olykor tányérokból összekotort étel volt. Törődtünk is vele! Jóllaktunk és kész. Akkor még nemigen tudtuk ésszel felfogni, hogy milyen nagy gond négy gyereket felnevelni, etetni, iskolába járatni, néha egy-egy ruhadarabot venni, Apám szűk keresetéből. Anyám alkalmi munkájából. Tizennégy-tizenöt éves koromban a Váci úti polgári fiúiskolába jártam. Jó tanulásom, valamint egy szegénységi bizonyítvány beadása ellenében tandíjat szerencsére nem kellett fizetni. Sajnos a másodikból ki kellett maradnom, mert Apám keresetéből nem tudtunk megélni. A nyár egy részét a Margitszigeten töltöttem. Teniszlabdát szedegettem az uraknak és az úrhölgyeknek, akik ott teniszeztek, szórakoztak. Ezért a munkáért 10 fillért kaptam óránként. A pénz jól jött, de ez is alkalmi munka volt. Ebből ráadásul 10 fillér belépőt le kellett fizetni a Szigeten. Ha lehetett, ezt elblicceltem. De aztán másutt kellett munkát néznem. A Lehel úton, a mai Halászcsárda helyén volt egy kuglipálya. Az udvarán játszott Pufii Pista rezesbandája. A kocsmáros ese-Az éltem, dolgoztam a felszabadulás előtt" című pályázatra beérkezett pályamű. i4 tenként alkalmazott a kuglibabák állítgatására. ősszel ez a munkalehetőség is megszűnt. Lődörögtem. Szerettem volna dolgozni és pénzt keresni. Szorgalmasan böngészgettem a Friss Újság apróhirdetéseit. Hopp, megvan! Kifutófiút keresett néhány tejesbolt. Jelentkeztem. Sajnos kevés eredménnyel, mert mire reggel hatra a Csanádi utcai tejesüzlethez értem, vagy húszan megelőztek, sorbaálltak a meghirdetett munkáért. Nem tudtam olyan korán kelni, hogy én lehettem volna az első. Egyszer aztán mégis sikerült, a Pannónia utcában. De boldog voltam! Tej-és süteménykihordó lehettem, heti 5 pengőért! Kevés pénz volt, de jól jött, több volt a semminél. Akkoriban úgy mondtuk: az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz kevés. Hordtam hát a tejet meg a péksüteményt a nagyságáknak, a földszinttől a hatodik emeletig. Nagyon fárasztó volt. Legalább annyit szaladgáltam, mint a postások. Bizony megdolgoztunk, megizzadtunk azért a pár rongyos pengőért! Aztán újra sikerült munkahelyet változtatni. A Visegrádi utca 15-ben volt egy drogéria: dr. Gábor Ernő „Tigris" drogériája. Otthagytam a tejesüzletet s heti 6 pengőért egy kerek esztendeig a drogériában kifutóskodtam. Ebben az időben készült a többi között „A meseautó" című film. Minden filmnek megvolt a maga slágere. Énekelte a kifutó, a munkanélküli, a Conti utcai prostituált. És miért ne énekelték volna, hisz oly csodás, oly elragadó volt mindez: a bankár szerelme, az irgalmas rendőr, aki a meseautóban elszenderedett szerelmes hősnőt álmodozásai közben betakarta. Szerepelt a filmben a lillafüredi Palotaszálló is. Hogy ide ki kerülhetett akkor ? A havi 24 pengős kifutó, vagy tán az állás nélküli tanító ? A 24 pengős fizetésemmel nem hittem a fülemnek, illetve a slágernek, mely valahogy igy szólt: „Havi kétszáz pengős fiksszel az ember könnyen viccel, havi kétszáz pengős fiksszel feleségül vennélek . . ." Nem akartam elhinni, hogy ilyen fizetések is vannak. Igaz, mondták: de nem a proliknak! A film mondanivalói mindenesetre rettentően felkorbácsoltak. Micsoda hülyeség, baromság! így megosztani az embereket, az egész társadalmat urakrá és szegényekre, 200 pengősökre, 24 pengősökre — és akik nem dolgozhattak: munkanélküliekre ! Mennyi öröm és mennyi nyomorúság volt a két számjegybe belesűrítve [ Vágyódtam kulturálódni. Főként sokat szerettem volna moziba járni. Aztán jártam is. Egy mozijegy 10—30 fillérbe került, szóval elég drága volt. Más megoldást kerestem. Hallottam, hogy a Winkler mozi (a mai Dózsa filmszínház) plakátragasztókat, röpcédulaszórókat keres. Jelentkeztem. Fizetést nem adtak. A munkám abból állt, hogy másodmagammal Angyalföld utcáin és terein plakátokat kellett ragasztanom. A következő napon pedig a filmeket népszerűsítő röpcédulákat hordtuk ki a bérházak lakóihoz. A fizetés ezért egy teljes hétre szóló ingyenes belépőjegy volt — a főnök sajátkezű aláírásával! Hát megvolt a nagy öröm. Hétfőtőlvasárnapig ugyanazt a filmet játszották. Vasárnap akár súgónak is elmehettem volna. Sajnos ezzel a munkámmal pénzt sohasem vittem haza, pedig nagy szükség lett volna minden fillérre, a négy felnőttszámba menő gyerek eltartásához. Bátyám négy évvel volt idősebb. Ő alkalmi munkából összerakosgatott vagy húsz pengőt, azzal kiment a Tangóra — így hívták akkor az ócsakapiacot — és vett egy használt kerékpárt. Szüksége volt a biciklire. Olvastuk a Friss Újságban: „Jó házból való kifutófiút kerékpárral fűszerüzletbe heti hét pengőért felveszünk." Sehogyan sem értettem, mi az, hogy jó házból való. A Csongor utcai ház valószínűleg nem volt jó ház, mert kopott volt. Bátyámnak azonban szerencséje volt. Felvették egy Garai téri fűszerüzletbe. Korán kelt, ment a hirdetésre, mindenkit megelőzött. Szorgalmas, fáradhatatlan fiatalember volt, hajnaltól estig karikázott, nyomta a pedált azért a nyomorult hét pengőért. Kellett is a keresete, mert az üzlethelyiségért, melyben hatan laktunk, tizennyolc pengőt kellett fizetni a háziúrnak, ha törik, ha szakad. Különben a kapualjba raktak volna. Az ilyen eset elég gyakori volt. Anyám is új alkalmi munka után nézett. Gyönyörű nyár volt. Mázsaszám hozták Budapestre az uborkát és a burgonyát. A Fabriczky Lipót-féle konzervgyár ott volt a Szegedi úton. Szegény Anyám egy árral szurkálgatta a savanyítandó uborkát, közben burgonyát hámozott. Óránként tíz-tizenkét fillért kapott. Mégis csinálnia kellett, hisz más munkaalkalom akkor nem kínálkozott. Munkáltatója még az OTI-ba sem jelentette be. Közben Apám szakmát keresett nekem: Tausz Izsó pékmesterhez adott három hónapos próbaidőre. Azt mondta: — Ponf

neked való lesz ez a szakma, mert