Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Bartók Béla emlékezete

Szini Gyula elbeszélése TRILIBI Hogy mi férfiak titokzatosak vagyunk? Meglehet. Egy esztendő óta élünk egy fedél alatt, és azt vetted észre, hogy a mondásaimat, gondolataimat nem érted, mint a százéves fák bugását: mintha a lelkemben sötét odú tátongana, amelyből misztikusan csillámlanak a reves emlékek. És nem érted, hogy harmincéves korára ennyire megvénülhet egy férfi! Házaséletünknek ezt a széthajló vonását már rég meg akartam neked magyarázni, mert féltem, hogy végre is szakításra visz. Akit meg nem értesz, hogyan szerethetnéd? És most, hogy odakünn őszi szél sivít, idebenn pedig a Jámpa piros-ernyős fényében, a tea puha, csókolózó gőzében a lelkek összébb bújnak, mesélni fogok. Szőke fejedet pedig támaszd a vállamhoz. A szomszédságból fátyolosan, tépetten szűrődnek át a zongorahangok. Most már értem, miért lágyultam el egyszerre. És a puha vállad . .. Első szerelmem? Ugye, erre vagy kíváncsi, bár megesküdtem neked, hogy te vagy az első, akit igazán szeretek. Minden férfi lelke tele van szerelemkadáverekkel .. . Csak vonulj a pamlag másik sarkába. Mert iszonyatos vagyok. Az apám . .. olvasd el a lexikonban az életét. Én csak a szemére emlékszem, amely kéken mosolygott rám, mint az ég, bár felette a homloka bárányfelhős volt. Az anyámnak fehéres-sárga volt a haja, mint némely nyersselyem matring, és a szeme rubint volt, amelynek fénye fájdalmasan vonaglott, ha hirtelen világosság érte. Én nyolcéves koromban csodagyermek voltam. Laktunk egy idegen világrészben, egy bérkaszárnya negyedik emeletén, és csak vékony ajtó választott el bennünket a szomszéd lakástól. Többnyire egyedül voltam a szobában és csatornákat vájtam a falba. Felül egy lyukba vizet öntöttem, és gyönyörűséggel néztem, mint bujkál a víz a ravasz csatornákon, hogy alul szép sugárban szökjék ki. Mikor kifáradtam az építésben, lekuporodtam a földre, és hallgatóztam. A szomszéd szobában, mint vékony, izgatott szúnyognóta, egy hegedű muzsikált. Gyantás cipők surranása, toppanása, siklása kísérte, és hallani lehetett a tüllszoknyák riszálását. A szomszédban egy balettmester lakott. Trilibi volt a neve, mert az igazi nevére senki sem volt kíváncsi. Nem ment emberszámba. Apró, gonosz és ügyes volt, mint egy manó, és mikor először léptem be a szobájába, mint valami bőregér ugrott éppen az egyik sarokból a másikba. Szürke trikó volt rajta, és mikor engem meglátott, gyorsan hosszú, nyelvalakú piros posztódarabot tett a szájába, hogy engem megijesszen. De én nevettem rajta, mert csodagyermek voltam, és nem hittem az ördögben. Volt a szobájában egy virágos pamlag, amilyent ma már alig látni. Azt hiszem, valami színházi kellék lehetett, amely öregségében odakerült kegyelemből. Ezen a pamlagon szoktam heverészni, mialatt körülöttem a leányok pörgettyűszerű szoknyái forogtak. — Balá-á-ánsz! — Turdömén! — Sasszé-kroázé! Ezek a vezényszavak akkor még titokzatosak voltak előttem, különösen a kis manó szájából, amint ormótlan nagy, borzas fejét ferdén rázogatta, és hozzá őrült sebesen riszálta a hegedűjét. Piros, kigyúlt volt az arca, mint a tök, amelyet gyermekek ijesztésére világítanak ki, és a szeme sötéten imbolygott. Hogy most érettebb ésszel gondolok rá vissza, azt hiszem, hogy a kis Trilibi esze a sok ivástól hibbant meg már akkor, amikor én megismertem. Es amint a quadrille-nak vége volt, a leányok fáradtan hullottak le a pamlagra, és balettszoknyájuk mint egy-egy lapos virágbokréta terpedt el rajtuk. Az egyik táncosnő a rózsaszínű trikójával körülnyalábolta a nyakamat, és nagy zöld szemével belémperzselt, hogy hátraszegtem a fejemet, és a lába hegyéről levertem a pici táncos-topánt, amely oly halkan hullott le, mintha a papucsvirág egy kelyhe lett volna. Trilibi egy ósdi almárium nagy ajtószárnya mögött egészen eltűnt, és csak csöndes kortyolása hallatszott. A leányok pedig egy ittas ember és egy gyermek társaságában olyan szabadoknak érezték magukat, hogy arról beszéltek, amit csak a falak füleinek szabad hallani. De én csodagyermek voltam. És egyszer a balettleányok egy kisleányt hoztak magukkal. Káprázat volt. Mintha most szállt volna ki csigahéj-hintajából, amelyet fehér nyulak húztak. Alabástromszínű volt a ruhája, és gyöngéd-rózsaszínű rózsák gömbölyödtek, simultak hozzá. Az arcára már nem emlékszem, amint egyáltalában éppen szerelmeim arcára emlékszem a legkevésbé. Nagyritkán látok az utcán szőke kis babyket, akik talán hasonlítottak hozzá, de azt hiszem, hogy ilyen arc csak egy volt a világon. — Matyi, gyere ide — hívtak a balettlányok. Matyinak neveztek, mert pufók és ügyetlen voltam. Odaállították mellém a mesebeli kis hercegnőt, aki csak fél fejjel volt magasabb nálam. Egy esztendő múlva már egyforma magasak voltunk, mert én utolértem. Azt hittem, hogy ezzel az utolsó akadály is megszűnt, hogy feleségül vehessem . . . Most már tudod, hogy ő volt az én első boldogtalan szerelmem. Manci . . . igen, ez volt a neve, mint a kanári madárnak, amelyet Trilibi egy nagy papagájkalitkában tartott fogva. — És most csókoljátok meg egymást! — visongtak a leányok. Manci a puha kis karjával átfogta a nyakamat, és anyásan megcsókolta a homlokomat. — A száját, a száját! — kiabáltak a leányok, és én úgy éreztem, hogy az arcom, az ajkam kicsattan, mint a bimbó, mikor a nap először ébreszti föl álmából . . . Ez a csók volt az első csók. Manci eleinte nagyon lenézett, gyereknek tartott, és a becézésében sok gúny volt. Sokáig gyűlöltem, talán egy hétig, de egyszer, mikor senki sem figyelt ránk, megvallottam neki mindent. Manci ámult-bámult. Nem azért, hogy szerelmet vallottam neki, hanem, hogy olyan okosan és éretten beszéltem vele. — Mennyit tudsz te — rebegte félénken, és a csodálkozástól nyitva maradt a szája. És beszéltem neki az életről, amely zord és kegyetlen, de csak azért, hogy viharában két olyan félénk kis madár, mint mi vagyunk, szerelmesen összebújjon. Ne hidd, hogy ezt a képet most találom ki; emlékszem, hogy akkor is így mondtam, de szebben . .. sokkal szebben ... Ha én most is úgy tudnék beszélni! Manci szeméből könny permetezett, megrázkódott, és a sóhajjal együtt kifakadt a szó belőle: — Milyen gonosz az élet. Nem bízhatunk senkiben, nem szabad szeretnünk senkit. Te vagy az első, akit szeretek. De szégyellem magam. — Nem fogja tudni senki. De egyszer megvalljuk az édesanyádnak. — Az anyám? — szólt Manci, és olyan keserű, vén ránc támadt az ajka körül, hogy megijedtem, összerázkódtam. — Az anyám egy vén banya. Először értettem meg gyermekésszel, hogy vannak anyák, akiket nem lehet szeretni, mert ők sem szeretnek. Ilyesmit eddig nem tudtam. Egyáltalán nem tudtam, hogy anyai szeretet is van a világon, mert engem szerettek, dédelgettek odahaza. Most már tudtam, hogy én Manci lelkét meg fogom váltani, meg fogom fiatalítani, mert gyermektestében összefagyott, öszszetöpörödött a lélek, amelyet nem ért a szeretet sugara. Olyan csókot nyomott az ajkamra, amely nem lehetett tréfa, képmutatás, hanem két felnőtt ember bölcs megegyezése. Csak azt nem tudtam, hogyan fogom kivinni az akaratomat. Azt jól tudtam, hogy a világ nem veszi komolyan egy nyolcéves férfiú szerelmét, de én a világot már akkor ostobának tartottam. Valóságos megváltás volt rám nézve, mikor egy könyvben azt olvastam, hogy a messze Keleten már kilenctízéves férfiakat és hét-nyolcéves leányokat összeházasítanak. Elhatároztam, hogy Keletre fogunk menekülni, és pénzt gyűjtök az utazásra. Nem úgy terveztem, mint a többi gyermek, hanem halálos komolysággal tanulmányoztam a térképeket, a vasút és hajó menetrendjét, az utazás költségét. Egy hónap alatt tíz forintot zsaroltam ki szüleimtől, rokonaimtól, ismerőseimtől. Közben mindenféle fantasztikus katonákat festettem és barátaimnak eladogattam őket néhány krajcárért. Hogy a pénzzel mi történt, azt még el fogom mondani. Manci be volt avatva minden tervembe, és éppoly jól tudta az utat, meg a költséget, mint én. Sőt olyan tanácsokat adott, amik az én kevés tapasztalatomat kipótolták. Látszott, hogy százszorta jobban ismeri az életet, mint én. 20