Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Bartók Béla emlékezete

Nem is csoda. Képzeld, Manci — tizenhat éves volt. Ez a legrejtelmesebb ebben a szerelmi történetben. Nekem csak később mondták meg, mikor már felserdült ifjú voltam, hogy Mancit az anyja pálinkával nevelte föl, hogy kicsi maradjon, és a lábát szűk cipőkbe kényszerítette, mint ahogy a japáni nőket nevelik. Az anyja részeges tót napszámosasszony volt, aki talán anyai szeretetből azt akarta, hogy leánya örök életében bébi maradjon, és hogy sokáig szerepelhessen gazdag Lucullusok csemegéi között. Csak erre nevelte a leányát, aki állítólag már tizenhat, ha nem tizenhét éves volt, és a női szépség minden titkába be volt avatva, mikor én megismertem. Manci nemcsak a balettleányokkal táncolt együtt, hanem egy esztendeig ott lakott Trilibinél. Trilibi megtanította szilaj, érzéki táncokra, megtanította hegedülni, mindenféle nyelven énekelni, és mint jóval később hallottam, megtanította állítólag olyan fogásokra, amikről még Ovidiusnak, az „Ars amandi" szerzőjének sem volt fogalma . . . És mégis azt hiszem, hogy Manci engem igazán és mélyen szeretett. Hiszen azt gyermekésszel is megértettem volna, ha rajtam gyakorolja a művészetét, de mikor velem volt, egyszerű és természetes volt, mint a búzavirág. Most utólag néha úgy rémlik előttem, mintha én lettem volna a kárpótlás azért a sok szenvedésért, amelyen ezt a fejletlen testű nőt átkényszeritették... De nem volt pálinkaszagú a szája. Trilibi azóta gyűlölt engem, amióta észrevette, hogy szeretem Mancit, és hogy Manci viszontszeret. Félt, hogy egész munkája kútba fog esni, ha a leány egyszer érvényesíteni fogja akaratát a szülői és tanítói boszorkányság ellen, amelyet talán a törvény is sújt. Trilibi üldözött bennünket, nem engedte meg, hogy együtt lehessünk, és csak titokban szoríthattuk meg az egymás forró kezét. Az volt a szerencsénk, hogy Trilibi néha úgy leitta magát, hogy nem tudott magáról. Ott hevert kábultan a virágos pamlagon, nagyokat nyögött, és förtelmesen mosolygott. Csak néha, mikor pillanatra magához tért és látta, hogy egymás mellett ülünk némán, mozdulatlanul, össze-összerévedező szemmel, szólt ránk motyogva: — Ti disznók, ti disznók... Akkor voltunk a legboldogabbak, mikor Trilibi nem volt otthon. Megesett néha, hogy három nap és három éjjel dorbézolt valahol, mireánk pedig a földi mennyország szakadt. Valahogyan mindig megsejtettük, hogy mikor fog Trilibi hosszabb időre kimaradni. Ilyenkor felmentünk a padlásra, ahol ládákban mindenféle színházi ruha, kellék volt szépen elhelyezve. Egy láda tele volt félig elhasznált arcfestékkel, sminkrúddal, masztixszal, gyantával, ajakfestékkel. Egy ládában parókák, álszakállak, bajuszok voltak. A kis padláslyuk valóságos tündérsátorrá vált, mikor Manci kiteregette a kosztümöket, amik sziporkáztak, ragyogtak a gyertya világában, amelynél a kincsesbányát felkutattuk. Trilibi valamikor színigazgató volt, de korhelysége miatt tönkrejutott, és színházi vagyonának csak egy részét tudta megmenteni. Manci kiválasztott magának egy fekete tüllruhát, amelybe ezüst csillagok voltak tűzködve. Ez volt az éj királynőjének viselete. Azután kiválasztott egy fehér selyemruhát, amelybe apró virágok voltak kihímezve. És végül egy rózsaszín dominóra esett a választása. Én egy huszárruhát, dolmányt, bokrétás csákót, színházi kardot, tarsolyt, aztán egy betyárruhát, fokost és végül egy XV. Lajos korabeli márki öltözetét szedtem össze. Mindezt lecipeltük a Trilibi szobájába. Én voltam a színház igazgatója, főrendezője, szerelmese, komikusa és darabírója. Manci volt a primadonnája és a lelke. Micsoda darabokat gondoltam ki akkor az ő kedvéért! Nem írtam le soha őket, és úgy emlékszem rájuk, mint a szegény ember egykori kincseire. Bár megvolna még az a fantáziám. Egész komolyan mondom, hogyha Shakespeare-t olvasom, eszembe jut az én gyermekkori színházam, és néha azt hiszem, hogy Shakespeare azért volt olyan nagy, mert nem felejtette el azt, és nem gyöngült meg benne az, amit egykor talán gyermekszínháza számára írt. Ezek a darabok úgy keletkeztek, hogy az utcán, a színlapon megláttam például ezt a címet: „Naila, a forrás tündére." És ehhez a címhez szőttem egy aranymesét, aminőt csak pillangók álmodhatnak, ha álmodnak. A darabban csak két szerep volt, az egyiket magamra szabtam, a másikat Mancinak gondoltam ki szerelmes lázzal, de ebben a két szerepben benne volt az egész világ ... Ma nem volna más benne, mint unalmam, undorom, megvetésem. Emlékszem a legutolsó előadásra. Rajtam a francia márki bársonyruhája volt, Manci a picivirágos fehér ruhát öltötte, tűzködte fel magára, és olyan volt benne, mint egy szentivánéji törpe tündér az óriás király leányának a köntösében. A szoba padlóját krétával két részre osztottuk. Az egyik volt a színpad, és a krétás vonal mentén gyertyák égtek. A másik volt a nézőtér, amely tele volt hét utca gyermekével. Legalább száz gyerek volt összezsúfolva egy rakásba. Csupa szegény, éhes gyermek, akiket az utcáról csődítettünk össze és akiknek szerelemről, lakomáról, terített asztalról beszéltünk. Kitágult a szemük, kinyílt a szájuk, és úgy bámultak maguk elé. A néhány-hónapos gyermekek, akiket rongyos ruhájú, maszatos képű leányok szorongattak a karjaik közt, el-elsivították magukat, amikor néha kirántottam a kardomat, a francia épée-met, és a közönségen borzadás futott végig. Néhány cseléd is bevetődött az udvarról és kócos hajjal, piszkos kézzel, málé szemmel nézték a liliputi színjátékot. Egy szakácsnénak könyökig tésztás volt a karja, de nem tudta abbahagyni a figyelést, pedig a tésztája odahaza már rég összeszáradhatott, és zsémbes asszonya bizonyára szitkozódva kereste. Ha én visszaemlékezném még rá, hogy mit játszottunk! Előbb megbeszéltük Mancival, hogy mi lesz a darab témája. Tudom, hogy mindig nekem kellett beszélni, a cselekményt tovább vinni, ha Manci tévedett, új fordulatot hevenyészni; ő csak néhány szót szólt, de az olyan volt, mint a szeráfi zene. Néha körülnéztem, és láttam, hogy a cselédek zokognak, a gyerekek pedig bámulnak és vinnyognak. A gyertyák nagy füsttel lobogtak, és a párás levegőben izzott az arcom, forrott az agyam. Az ihlet ilyen pillanatait többé már nem érzem. És mikor már nagyon szomorúra fordult a darab, egyszerre a kardomra ütöttem, és néhány perc alatt harsogó jókedvvel telt meg a szoba. Pedig nem mókáztam, és Manci is gyengéd, törékeny, tündéri maradt, mint mindig. Nem is értem, milyen mesebeli kézzel tudtam akkor az emberek szívével játszani. Ma szomorú történetet csak szomorúan, vígat csak vígan tudnék elképzelni. És mikor a legjavában kacagtak, egyszerre nyílt az ajtó és belépett. . . Trilibi. Az arca elsápadt, vagyis inkább szederjes lett, és hajának minden szála mint dugóhúzó meredt fel. — A drága ruháim! — kiáltotta, és a szava úgy visított, mint a denevéré. Az ereimben megfagyott a vér. — Gaz kölyök — süvöltött —, gyertyán akarjátok elégetni minden kincsemet! És mennyi gyertyát égettetek el! Lenézett a padlóra, hol már csaknem tövig égtek a gyertyák. És apró, gonosz lépéseivel, amelyek úgy hangzottak, mintha paskoló kacsalépések lettek volna, felém sietett. Az arca, mint óriási pipacs dülöngött sebesen jobbra-balra. — Te gaz! — kiáltotta rám, és ütésre emelte a kezét. Én kirántottam a francia épée-t és a mellének szögeztem. Trilibi néhány balettmanói lépéssel ugrott vissza. Többé nem mert felém közeledni. Csak messziről kiáltotta: — Megállj, ezért megfizetsz! Bepiszkítottad a drága ruháimat, de megbánod. És a zsebéből kivett két papiros bankót, és lobogtatta felém: — Megismered? — kérdezte pokoli vigyorgással. — Ez a te pénzed. Kell-e . . . Sanzsé-passzé .. . most már az enyém. Zsebrevágta a bankókat. Ez volt az a pénz, amelyet az utazásra gyűjtöttem, hogy messze Keletre menjek, ahol nyolcéves fiúk feleségül vehetnek kis leányokat. Egész este örömmel gondoltam rá, hogy a színházamból, mivel minden gyereknek egy krajcárt kellett fizetnie, megint van körülbelül egy forint ára hasznom. És most. . . egyszerre a pénz Trilibi zsebében van. Meglopott, megrabolt. Az agyamba futott minden vér. Már nem tudtam, mit cselekszem. A francia épéemmel Trilibinek rontottam, és a kardot belédöftem a hasába, amely mint külön kis gömböc domborodott apró lábain. Csak egy szusszanás hallatszott, és Trilibi holtan terült el a földön . .. Csak a kórházban tértem magamhoz hagymázas lázamból. Mert, amint Trilibi belépett, mondják, hogy összeestem, és a többit csak álmodtam. De vaion az is, ami előtte történt, nem volt-e álom? Mire felgyógyultam hosszú betegségemből, Manci már nem volt sehol. Nem is láttam többé egész életemben. Pedig ő volt az első szerelmem . . . Ne kérdezd, hogy az első és egyetlen volt-e, mert nem tudnék rá megfelelni. Csak támaszd szőke fejedet vállamhoz, és mondd meg, tudsz-e ilyen viharos múltú aggastyánt szeretni, mint amilyen én vagyok? 21