Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Bartók Béla emlékezete

„Hangzavart"?— Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, mig nincs a jaj-sötét szivekben! „Hangzavart"! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még a „nép"-nek, él a „nép" s hangot ad! Egymásra csikoritott vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha igy adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar", e pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált — mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazit vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hírhedett") volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt HOGY ITT MA BARTÓK NEVÉBEN összegyűltünk, messze meghaladja a halálozási évfordulók szokásos megünneplését. Bartók neve — függetlenül évfordulóktól — nagy gondolatok szimbóluma. Az első ilyen gondolat az abszolút igazság keresése művészetben, tudományban egyaránt, s ennek egyik előfeltétele: a minden emberi gyengeségen felülemelkedő erkölcsi komolyság. A másik gondolat az elfogulatlanság különböző fajok, népek sajátságai iránt, aminek következménye a kölcsönös megértés, majd a népek közti barátság. Jelenti továbbá Bartók neve a népből való megújulás elvét és követelményét művészetben és politikában. Jelenti végül a zene áldásának kiterjedését a legszélesebb néprétegekig. E nagy gondolatok jegyében keressük az összefogást és együttműködést minden népek legjobbjaival. Bartók nevét használjuk zászlóul, mert nem találunk a közelmúltban alkalmasabb gyűjtőnevet e sokoldalú törekvések kifejezésére. Illyés Gyula: Bartók húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzót ne Zerkovicz zengje; hazák vesztek el — ki meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban ? — ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív" nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni! S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztit a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is. Összefogásra szükség van, mert a komoly zenét veszély fenyegeti. Jelentősége világszerte zsugorodik, mert nem tart lépést az általános műveltség terjedésével. Nem terjed azzal egyenlő arányban. Ha nem is osztjuk nemrég elköltözött társunk, Honegger végletes pesszimizmusát (lásd ,,Je suis compositeur" c. könyvét), nem tagadhatjuk, hogy a zene iránti érdeklődést világszerte háttérbe szorítja a sport és a technika. Szeretnők hinni, hogy ez a kultúra fejlődésének gyermekbetegsége. Ha visszagondolunk a görög kultúrára, el tudjuk képzelni, hogy lesz még olyan kor, melyben a test és lélek kultúrája újra szerves, harmonikus egységbe olvad. A technika sem lehet tartós ellensége a a zenének. Hisz zenei vonatkozású találmányai soha nem sejtett eszközeit teremtették meg a zene terjesztésének. Csak idő és nevelés kérdése, hogy mindezek az eszközök az igazi, értékes művészetet szolgálják. lm, a vég, mely előre visz. lm, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával" álmodó s diadalára ápoló, úgy szabaditó, hogy a börtön falát is földig romboló, az Ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene — Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s beh különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk — kik szív-némaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival! (1955) Küzdeni kell tehát a jó zenéért, s ezt a küzdelmet egy ország sem folytathatja eredményesen egyedül, határain belül. A zenei világirodalom kora közeledik, részben már itt van. („Nationalliteratur will jetzt nicht viel sagen, die Epoche der Weltliteratur ist an der Zeit, und jeder muss jetzt dazu wirken, diese Epoche zu beschleunigen" — mondta Goethe Eckermannnak 1827. január 31-én.) Schumann mondása szerint a világ zenéje olyan, mint egy nagy fuga, melyben a nemzetek felváltva szólalnak meg. Bartók új témával folytatja e nagy világfugát, és már mindenfelé mutatkoznak e téma ellenpontjai, kísérőszólamai. Schumann másik gondolatával zárom szavaimat: „Rokon szellemek közt minden időben támad valami titkos kapcsolat. Fűzzétek szorosabbra a kört, összetartozók, hogy a művészet igazsága egyre tisztábban ragyogjon, örömet és áldást árasztva mindenfelé." (1963) Kodály Zoltán Bartók Béláról Elnöki megnyitó a Bartók Emlékbizottság díszülésen 19