Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - Zolnay László: Pest-budai asszonyok a régi világban

asszonyok a régi világban A nők védője, Boucicault lovag — Budán Jellemző, hogy a lovagok tüköré, Jean le Maingre, ismertebb nevén Boucicault lovag (1366—1421), amikor Genova kormányzója volt, egyízben két — az utcán őgyelgő — prostituáltat mély meghajlással üdvözölt. Kísérője figyelmeztette: — Hiszen ezek utcalányok . . .! Mire a marsall: — Tudom. De inkább megadom a tisztességet nékik is, mintsem hogy elmulasszam azt tisztes hölgyek iránt. Egyébként 1399-ben a lovag, tizenkét társával együtt lovagrendet is alapított a hölgyek védelmére. Boucicault lovag nézeteihez igazodott fegyvertársa, Luxemburgi Zsigmond (1387—1437) magyar király is. Feljegyezték, hogy még császár korában, idős fővel, 1433-ban sem átallt szóba elegyedni a firenzei utca „festett arcú, beretvált homlokú hölgyeivel". Boucicault-ról, Franciaország későbbi marsalljáról pedig — ha már felidéztük — hadd írjam meg: sokadmagával, közöttük Félelem-nélküli János (Jean sans Peur) burgundi herceggel együtt 1396-ban ő is megfordult Budán. Egyik tagja volt annak a francia-burgundi lovasseregnek, amelynek lovagjai 1396-ban Budán, a várbeli Szent Miklós-templom falára felfüggesztették címereiket. Ezután Zsigmond király oldalán megindultak a törökkel vívott — számunkra vereséges — nikápolyi csatába. Boucicault itt — csakúgy, mint Félelem-nélküli János — miután a burgundiak Bajazid szultán második védősorát is áttörték, fogságba esett. így hát kétszer is látta Buda lányait. Előbb, mint a hitetlenek ellen induló kereszteslovag. Másodjára, mint kiváltott hadifogoly. Örökszép pesti, budai lányok Ha gondolatban felidézzük a Duna-táji történet lányainak emlékét, úgy tűnik: a régmúlt századaiban éppen olyan nagy volt a magyar lányok szépségének híre, mint manapság. Ma a beat-dalok forrószívű lantosa villanygitár-kísérettel hódol az Éj királynőinek álcázott, tenyérnyi szoknyáikkal alig takart, a pesti aszfalton araszoló tinédzsereknek. A hajdanság költői sem voltak némák! Egyik legrégibb történetünk — Szent Gellért püspök legendája — szerint még e kegyes életű főpapot is megigézte egy budai lányka énekének szépsége. 1046-ot írtak akkor. A püspök Fehérvárról tartott vértanúságának színhelye, a pogány lázadás fészke, Buda, Pest felé. Valahol Diósd, Tétény körül tértek éjszakai nyugovóra. A szállásadó gazda konyhájában kő kézimalmát forgatta egy daloló leány. — Hallga! íme a magyarok szimfóniája! — figyelmeztette útitársát, Walter fehérvári éneklőkanonokot Gellért püspök. Újabban Gábry György mutatta ki: Szent Gellért ezúttal egy szójátékkal élt. A szimfónia ugyanis — Gellért ajkán — nem zeneművet, hanem hangszert, a kézimalom forgatásához hasonlóan működtetett tekerőlantot jelenti. Száz évvel később már a pesti nő szépségének hamisítatlan himnuszát olvashatjuk. Abu Hamid al Garnati, granadai mór kalmár írja az alább idézett sorokat, életrajzi értékű útleírásában. Ez a derék arabus 1150 körül három esztendőt töltőn Magyarországon. Ennek egyik nagyobb városában — bizonyosan Pesten — rokonai, mohamedán vallású arab kereskedők éltek. Abu Hamid a kereskedésen kívül azzal is foglalkozott, hogy Mohamed hitét erősítse a Pest városában s Magyarországon nagy számban élő muszlimok körében. (1233-ig Pest lakosságának egyrészét ezek a mohamedán vallású, részben türk, részben bolgár eredetű kereskedőnépek alkották.) Az utazó írásából az világlik ki: akkortájt a pesti muzulmánok —• magyarul: böszörmények — között is dívott a többnejűség. De dívott — mondhatni országszerte — a rabszolgaság is. S az is kiviláglik: szép leány már akkor is akadt a Duna mentén. Abu Hamid al Garnati szerint: „. . . egy szép rabszolgalány ára itt tíz dinár. De háborús időkben három dinárért is vásárolhatsz már szép rabszolgalányt. Én tíz dinárért vettem egy ottani születésű — magyar — rabszolgalányt. Szülei és testvérei is éltek még. Mindössze tizenöt éves volt! És szebb, mint a telihold! Haja és szeme fekete volt. Bőre pedig olyan fehér, mint a kámfor. Tudott főzni, varrni és számolni. . . A kis rabszolgalány szült egy gyermeket is nekem. A kisgyermek azonban sajnos meghalt. Végülis szabadon bocsátottam ezt a rabszolgalányt . . . a Mirjam nevet adtam neki. Magammal akartam vinni haza. De féltem, hogy otthon török rabszolganőim elemésztik ..." Középkori magyar amazonok Cosmas prágai krónikás, a csehek „Anonymusa" jegyzi fel, hogy Libussza, az első cseh uralkodóház ősanyja, egyben Prága városának megalapítója mérhetetlenül nagyerejű asszony volt. Libussza erejéhez utóbb csak Pomerániai Erzsébet császárnénak, Zsigmond királyunk édesanyjának erejét hasonlították. „A császárné — írták róla — a katonák vasdárdáit, a szakácsok vas nyársait úgy tördelte, mint a répát. Karddal pedig a páncélt is kettéhasította..." Libussza óta nem akadt cseh földön olyan erős némber, mint Pomerániai Erzsébet. Ha amazonokról akarunk hallani, nekünk magyaroknak sem kell a szomszédba mennünk! Mert már a magyar honfoglalás asszonyai is dolgos, keménykötésű, lovon ülő és lovon élő asszonyok voltak. Regino apát, a magyar honfoglalás kortársa azt írja: a magyarok gyermekeiket a lóval, íjjal bánásra már kicsiny korukban megtanítják. Asszonyaik pedig semmiben sem maradnak el a férfiak mögött! Claudianus mondja a hunokról: a hun gyerek anyja nélkül még járni sem tud, de a lovat már jól megüli. S miképpen él a pusztai asszony? Nem a régész felel, hanem a kortárs. Ammianus. Ekként: ,, . . . a hunok családostul tábori szekereikben tanyáznak. Az asszonyok itt fonják, szövik, varrják a férfiember öltözetét. Vászonköntös az és bőr sisak. A lábuk szárán kecskebőr lábbeli. A hun harcosok gyalog csatára nem valók. Ám mintha csak rászegezték volna őket csúf, de fáradhatatlan, szélsebes lovaikra. Életüket lóháton töltik. Részben férfimódra, szétvetett lábbal ülik meg a lovat. Részben azonban asszonyok módján, féloldalasan. Lóháton tartják gyűléseiket is. Lóháton adnak-vesznek. Még akkor sem szállnak le lovaikról, amikor szükségüket végzik. Ott esznek, isznak is. Sőt ráborulnak lovuk nyakára s úgy alusznak, nyeregben . . ." Vonatkozik mindez — ha Regino szavát elfogadjuk — az asszonyokra is. S okkal mondják: ezek a nomádok lóhátról csináltak — világpolitikát. Egy régi magyar — esetleg avar — vonatkozású legendát jegyeztek fel Nagy Károly császár (742—814) édesanyjáról is. A kora középkorban leírt monda szerint Nagy Károly anyja az avar — vagy magyar — származású Berta volt. Óriásnő vala. Hatalmas termetéről Nagylábú Bertának — Berte au grand pied —, vagy Lúdláb királynőnek — rein pédauque — nevezték. Szilárd, masszív leányka lehetett a hatalmas két tányértalpán! Feljegyezték, hogy amikor titkos szívszerelme egy téli éjszakán beosont hozzá, hirtelen havazás támadt. A lovag — Berta hálókamrájából — már nem oldhatott kereket úgy, hogy lába nyoma el ne árulja a havas várudvaron. Berta nem sokat teketóriázott 1 Vállára kapta lovagocskáját s maga vitte el a várkapuig. így azután lovagi lábnyomok már nem tanúskodhattak a légyottról. Gondolhatjuk viszont, milyen derekas lábnyomai maradhattak a hóban „Nagylábú Bertának", „Lúdláb királynőnek". De akadtak hazai magyar amazonok is. Amazon az Árpádok ősfája élén A X. században élt Sarolt, Gyulának — a 953-ban Bizáncban keresztény hitre tért Szeged-vidéki főembernek — leánya. Saroltról nem kisebb ember, mint Thietmár merzeburgi püspök állítja azt, hogy „szerfelett kedvelte a boritalt, férfi módra lovagolt és egyszer — mérgében — agyonütött egy férfit". Szilaj természet volt — írja róla Pauler Gyula jeles történetírónk. — Csakúgy, mint férje, ő is ivott, lovagolt, verekedett! Egyszer pedig hirtelen haragjában agyon is ütött egy embert. De parancsolni is úgy tudott, mint egy férfi. Hozzá is teszi a legenda-író, Thietmár püspök (amikor Sarolt emberölését felidézi): — Bár inkább a rokkával foglalai7