Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Mándy Ivánés teremtményei I.

A megoldást, vagy akár megváltást a véletlen adta: „Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek." Ebbe a belső realitásba a tárgyi világ is erősen belejátszik. Olyasféleképpen, mint József Attila verseibe egy faldarab, vagy egy vaslábos. Megfigyelhetjük itt azt a ritka esetet, hogy egy lírai vívmány helyet kér a prózában. Hogy fogalmazza meg Mándy ezt a József Attila-i fordulatot? „A táj... Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált ócska lavórokkal." József Attila nevét nem mondja ki. Prózaíró elődeiről beszél itt, a lírikus alkatúakról. „Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri. . . Egy bizonyos oldottabb, líraibb próza. Semmi köze a hülye, gennyes »költői« prózához. Tehát, úgy érzem, hogy ehhez a vonulathoz tartozom." S ha már eddig idéztem, ide kell írnom a folytatást is, azt a kritikusi telitalálatát, amitől a széplelkek talán felhúzzák az orrukat, pedig jogos ítélet: „Ezen az se változtat, hogy Krúdy néha már egyenesen felbosszant. Hőseitől, nőalakjaitól ágyban fekvő beteg leszek, annyira hamisnak érzem őket. De mellékfigurái, utcaképei, elromlott, örökké csöpögő vízcsapjai feledhetetlenek." A Károlyi-kert Mándy Ivánnak a Károlyikertből kellett indulnia irodalmi vesszőfutásra, mert a szomszédban, a Reáltanoda utcában székelt Schöpflin Aladár, a Franklin Társulat nagyhatalmú szépirodalmi mindenese. Neki írt akkor Németh László, Kolozsvári Grandpierre Emil, Illés Endre, Jékely Zoltán, Cs. Szabó László, Laczkó Géza, Kádár Erzsébet, s mások, a „befutottak". Ésőgyűjtött össze kéthetenként a Tükör című irodalmi revübe novellát, karcolatot, apróságokat. A Károlyi-kerti startot megkönnyítette és megnehezítette egy bizonyos Rózsi és a kislány, akit pásztorolt. „A kislány előttem ugrált, rugdalta a port és a homokot, és közben ütemesen kiabálta: — l-ró l-ván! l-ró l-ván! Hacsak feltűntem a kertben, egy pillanatra el nem mozdult Rózsi mellől. Sokszor már arra gondoltam, inkább ő vigyáz Rózsira. Valahogy nem volt gyermekarca, inkább mintha máris házsártos felesége lenne valakinek. Utáltam szívből. De most az utálatot elnyomta az izgalom, amit akkor éreztem, ha Schöpflinhez felmentem, Schöpflin Aladárhoz, a Franklin épületébe. Már nem is láttam a gyereket, már Rózsit sem hallottam, csak Schöpflinre gondoltam, meg a zsebemben lapuló novellára. Egy külvárosi macskáról szólt meg egy öregasszonyról. Történni nem történt benne sem»» mi. (Erről lásd fent.) ,,— No — mondta Schöpflin odafent, a szűk kis szobájában (hányan megírták már ezt a szobát!) —, lássuk a medvét! Leraktam a novellát, valami köszönésfélét makogtam, és már megint lent voltam a kertben." Sok stációja volt a Reáltanoda utcai zarándoklatnak. Először ilyen mondatokat kellett hallania Schöpflintől: „Szorgalmas méhecske! Kéthetenként egy novella-Nem szabad erőltetni, ha nem megy, nem megy. . . Kedves fiam, én ilyen rossz novellát talán még nem is olvastam." De később már ilyet is: „Korrekt írás, itt tartom a Tükör részére." Még az sem jelent meg, amire ezt mondta, mert: „Szívesen kicserélném egy másikra." „Cipeltem tovább a kéziratokat. Utam a Mátyás tértől az Egyetem utca sarkáig. Közben a József utca és a Károlyi-kert. Ez volt az életem, ezt hurcoltam magammal. Ismertem minden kis üzletet, kapualjat. Lassan, észrevétlenül fölszívtam magamba ezt a városrészt." Kezdő prózaírók már ennyiből is levonhatják a következtetést: írni kell, írni, rengeteget, míg megtalálják a tehetségüket. Vers, az születhetik isteni kegyelemből is, de novella nem. Még egyszer, nyomatékosan kimondja ezt Mándy a Károlyikerti emlékezés befejezésében. „A ház, ahol Schöpflin olvasott, elrepült. A kis utca, a Franklin féle, kibicsaklott, az egyik sarkában egy időben sírok voltak, valóságos kis temető. Egyszer Németh Lászlót láttam jönni ezen a kis utcán. Leült egy padra a Károlyi-kertben, írni kezdett egy könyv fedelén. Órák múlva jöttem vissza. Ő még mindig ott ült és írt. Dolgozni kell — nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz." A Nyugat A Tükör nem volt se nagyon olvasott, se nagyon tekintélyes folyóirat. De azért valószínű, hogy több példányban nyomták, mint a rettegett és áhított Nyugatot. Mándy — minő tájékozatlanság! — a Nyugat leghűségesebb olvasója jogán remélte, hogy novellát közölnek tőle. Nem előfizetője! Zugolvasója, de annak a leghűségesebb. „Órákig kotorásztam egy ládában a folyóirat régi példányai között. A láda egy telek sarkán állt a Múzeum körúton. Még egy könyvszekrény is akadt azon a telken, meg egy sötét kis bolt. A szekrényből kiemeltem egy-egy könyvet, de a boltba nem mertem bemenni. Be se mertem szagolni. Egyáltalán, meddig tűrik még, hogy naponta megjelenek, és a ládában kotorászom? Aztán szépen darabonként visszarakok mindent. Abból a ládából ismertem meg a Nyugatot. Csörömpöltek a villamosok, én meg olvastam." Az ember nemcsak a szemével olvas, az orrával is. A postán frissen érkezett, felvágatlan Nyugatban ugyanazok a betűk voltak, mint a láda „félig szétmállott, kávéfoltos" példányában. De a szaguk! És a színhely! És a rettegés, hogy megszólítja a ládatulajdonos! Mégis fel kellett vinni a három novellát, amiket hosszas megfontolás után leginkább odavalónak ítélt. S újabb megfontolás után sorrendbe is rakta őket, hogy először Az elnöknőt olvassák el a paksamétából, aztán A tréfát, végül azt, amiben legjobban bízott, A fűszerest. (Szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Vilmos császár út 34.) — a cím ott volt minden számon. Menni kellett. „Már a lépcsőházban éreztem, hogy jobb lenne visszafordulni. A Nyugat, ott fönt az emeleten, egészen más, mint a láda Nyugatja. Azt már ismertem, abban otthon voltam. De a szerkesztőség egy ilyen házban! Az ember becsönget egy lakásba, és akkor. .. Milyen a Nyugat szomszédja? Milyen lehet az az alak, aki a Nyugat mellett lakik? Tévedésből beállítanak hozzá kézirattal? Egy-egy szerkesztő néha átmegy, és ledől a díványára?... Hogy csengettem be? Vagy nem is kellett csöngetni? (Közben mintha egy konyhát is láttam volna kredenccel.)" A Nyugat szomszédja — ez a képzet szinte törvényszerűen megterem a lépcsőház, a sok bejárat láttán. De hogy a Nyugatnak konyhája, benne kredence van! Ez a kredenc arra lett volna hivatva, hogy feloldja a neurotikus görcsöt, lehozza a villámló istenséget, a Nyugatot a mindennapok barátságos tárgyai közé. De csődöt mondott. Szörnyű kredenc lett belőle, fantom. S ezzel újra József Attila versbeli tájaira tévedtünk. „Egyszerre csak bent voltam abban a szobában. Körös-körül ültek és beszélgettek. Az ablaknál, egy hatalmas asztalon, könyvek. Valaki, úgy hanyagul, belelapozott az egyik kötetbe. Társaság, ahol mindenki ismeri egymást. Most csak az a fontos, hogy otthonosan mozogjak. Én is beelapoztam egy kötetbe. Jankovich Ferenc: Kenyérszegés. Ők meg körülülték a szobát, és mind engem néztek, ahogy beleragadtam a Kenyérszegésbe. Szinte hallottam. — Hogy tartja azt a könyvet? — Milyen a nyaka? — A kabátja? — Ez lapozni se tud! Külön utáltam mindent magamon. A nyakamba nőtt hajat, az ostobán lelógó kabátszárnyat, a mozdulatot, ahogy a könyvet tartom. Hogy teszem le? Hogy lehet ezt majd letenni?" Anélkül, hogy csöppnyit is rájátszana, Mándy itt már Myskin herceg testvére, a félkegyeiműé, akit mindenki furcsán néz, aki maga is nézi, látja magát. S mozdulatai csak idétlenebbek lesznek attól, hogy belső látásával elképzeli, ellenőrzi őket. „Hogy fordulok vissza a többiek felé? Ezek már mind írtak a lapba. Megjelentek. De én ezzel a három novellával." Mielőtt még neki is megnyílna a belső szoba ajtaja, még egyszer átcsoportosítja a három kézirat stratégiai sorrendjét. „Az ajtó kinyílt." Nem a megváltásra, az újabb megaláztatásra. „Egy homlok és egy bajusz előtt álltam. Riadtan fellobbanó tekintet. Babits a karosszék előtt, félig behunyt szemmel. Arcán valami olyan fáradtság. .. Igen, fáradtság meg űzöttség. — Kérem szépen ... — Közben csak néztem azt a sovány, elgyötört arcot. — Novella . . . novellát hoztam. — Gellért! Ezt mondta, ezt a nevet. Mereven állt, egyik kezével szinte védekezve belekapaszkodott a szék támlájába." Csak a lépcsőházban ötlött eszébe a megoldás: „Szóval a novella — Gellért." Hetekig, hónapokig folyt még a viaskodás a ládabeli Nyugatokkal, meg a Vilmos császár úti szerkesztőséggel. A keserves fölavatás megtörtént. 23