Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - Rózsa Gyula: Kő Pál műtermében

Rózsa Gyula Utcaseprő (A Fővárosi Köztisztasági Hivatal tulajdona) Kő Pál terézvárosi műtermében Harmincnégy éves szobrászt kategorizálni: ez vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat jelent. Kő Pált máris „népi szobrászként" emlegeti a közvélemény, és ez szintén jót is, rosszat is jelent — a közvéleményre nézvést. Azt jelenti — kezdjük a rosszabbal —, hogy a szellemi kényelem, amely szereti patika-fiókokban látni a művészet teljesítményeit, máris rácsukná az egyik feliratos reteszt egy életműre. És azt is jelenti — még mindig a rossznál tartunk —, hogy ennek a még mindig elején levő pályának máris szeretne haladási irányt szabni egy életre. Harmincnégy éves szobrászt kategorizálni pedig legalább annyira kockázatos, mint húsz éves alanyi költőt, huszonöt éves színházrendezőt és harmincnégy éves prózaírót — a szobrász későn érő fajta. De ha harmincnégy éves korára Kő-Pált „népi szobrászként" emlegeti a felületes közvélemény, ebben seregnyi jó is van — folytassuk most ezzel. Ez előszöris azt jelenti, hogy a szobrászra odafigyelnek és számon tartják. Aztán azt jelenti, hogy ha felületesen figyelnek is rá, valami fél-igazságot csak észrevettek. S minthogy a „népi" jelző féligazságként, felületes véleményként elfogadható, mert Kő Pál plasztikájának valóban megtévesztöen sok jegye utal paraszti—pásztorművészeti ihletésre, a kategorizálás, önmagában, nem lehet semmiképp sem káros. Enynyit a közvélemény mentségére. A többi Kő Páltól és a Kő-szobrokat méltató kritikától függ. Akritikának látszólag el kell mélyítenie a fentemlített féligazságot az életrajzi adatok révén. Kő Pál harmincnégy évvel ezelőtt, a Heves községhez tartozó Perespusztán született, az ötvenes évek tanyasi gyerekeinek nem túl bőséges életét élte tizenkét esztendős koráig, s akkor is csak annyit változott a család társadalmi meg anyagi helyzete, hogy a megélhetésért bent a községben, Hevesen dolgozott az apja alkalmi munkán, anyja a helyi szociális otthon konyhájában. Afiú először a közeli Kál gimnáziumába került, aztán a pesti képzőművészeti gimnáziumban hamarosan Somogyi József keze alá; szabályosan leérettségizett, majd néhány évi munka és katonaság után annak rendje-módja szerint elvégezte a képzőművészeti főiskolát, ugyancsak Somogyi józsef osztályában — de első szobrai sem a művészeti gimnázium, sem a főiskola nyomait nemigen viselték magukon. Annál inkább a tanyasi gyerekkor, falusi kamaszkor élményvilágát. Mármint első önálló szobrai. Mert a Somogyi-növendékekre jellemző nyers és még szükségképpen érleletlen darabosság ott kísértett első bronzszobraiban — s nagyplasztikájában egészen a legutóbb elkészültekig nem sikerült megszabadulnia tőle —; de nem ezek a szobrok voltak azok, amelyeket a jószemű kiállításlátogató először a Kő Pál név fölött megjegyzett. Hanem a „népi faragások". Ezeknek köszönhette korai, tartós feltűnését, azt, hogy 1968-ban végzett a főiskolán és 1968-ban már észre kellett vennie a kritikának, hetvenben már számon tartották kiállításlátogatók és közületi megbízásokat kiosztó szervek, hetvenkettőre pedig már kialakult az a máig makacs, féligazságokat variáló vélemény, hogy az ő szobrászata valamiféle népi vadvirág. Ritka karrier, a fának köszönheti. A fának, amely köztudomásúan a legolcsóbb nemes anyag, amivel a szobrászok dolgozhatnak, amit már főiskolás korában is megvásárolhatott magának, és megmunkálási fogásait idejekorán elsajátíthatta. Ezért léphetett kész kollekcióval a közönség elé rögtön a főiskolai műteremből. S azért, mert a fa anyagához, a faragás technikájához szemléletet, ihletett, hiteles és eredeti hangulatokat tudott párosítani. Az első két feltétel, az anyag és a technika vihette volna persze zsákutcába, mint annyi népinek nevezett faszobrászatot a magyar művészettörténetben. De a harmadik vonás, az erős, hiteles szemlélet akadályozta — akadályozza — meg legjobb műveiben, hogy ezek felé elkanyarodjék. Magyarországon „népi szobrászatnak" számít a fából faragott, lehetőleg falusi témájú, klasszicizáló akadémizmus, nálunk népi szobrászatnak szokás nevezni a középosztályos szemlélettel megfejelt anekdotikus parasztábrázolást, ha konstruktív modorral, expresszív szenvelgéssel „modernesíti" a parasztpásztorművészet faragott groteszkjét, s végül ugyancsak „népi" nálunk (negyven éve még „őstehetségnek" mondták, manapság „naiv művésznek" hívják) az az ügyetlen, vagy kevésbé ügyetlen iskolázatlan fafaragó, aki esztétikai értékét tekintve kuriózumdarabokat, keresettségét tekintve pedig kuriózum-árukat kínál a mindenkori felfedezőkedvű művészettörténészeknek. Kő Pált ezektől a tévutaktól mentette — és menti — meg ízlése, tehetsége, az igazi népi szellem öröksége. Nem tudom, végiggondolta-e valaha is tudatosan, hogy a magyar parasztművészetben önálló plasztika, „népi szobrászat" soha nem fejlődött, nem is fejlődhetett ki, s hogy a pásztorművészet faragott betyárjai, de még a betlehem-készítők önálló figurácskái is az alkalmazott plasztika, a díszítőművészet szintjén voltak kitűnőek; következésképpen a szobrászatban nem lehet a „nagyművészetet" olyan egyenesen és áttétel nélkül folytatni népi nyomokon, mint a zenében, vagy a költészetben. Mondom, nem tudom, teoretikusan végiggondolta-e mindezt Kő Pál, de a szobrai már a kezdetektől bizonyították, hogy mindezt tudja ott, ahol valóban tudnia kell: a munkájában.