Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - H. Boros Vilma: Polgári leányiskola a századelején

lottam, és a fogalmat sem ismertem. De mikor egyik barátnőnket említettem, Annus felcsattant: nem úri lány, kereskedő az apja! Ennek a vitának mégsem tulajdonítottunk jelentőséget, mert mindnyájan jó pajtások voltunk. Egy alkalommal egyik osztálytársunk megbetegedett. O volt a legjobb tanuló, csendes, szelíd, szőke lány. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk. A Fortuna utcában lakott. Pince-lakásba kellett lemennünk, ott szellőzetlen szobába jutottunk, s Mariska nem fehér ágyban feküdt, hanem inkább rongyok közt. Úgy éreztem, jobb lett volna, ha nem jövünk el. . . Az iskolába Mariska is, nénje is, sötétkék matrózruhában járt. (Ilyen nekem, nagy bánatomra, sohasem volt, mert ruháimat Anyám varrta a felnőttek levetett ruháiból.) A polgári iskola elvégzése ekkor bizonyos rangot adott a Még áll a Medve u. 10. sz. ház lányoknak, különösen vidéken. így hát sokan törekedtek arra, hogy leányaik legalább a polgárit elvégezzék s szüleikhez képest emelkedjenek. Sok pajkosságot is véghez vittünk. Miután megcsodáltuk, hogy az Irma téren (ma Mária tér) befogják az omnibusz elé a harmadik lovat, hogy segítse azt felfelé húzni a Batthyány utcán, megindultunk mi is utána. Az egyik lány kitalálta: köszönjünk minden szembejövőnek. Nagy komolysággal és udvariasan tettük ezt, mindenkinek megfelelő módon. A szembejövő nénik és bácsik csodálkozva néztek ránk, s többnyire visszaköszöntek. Nehezen visszafojtott kacagásunk, kuncogásunk csak a hátuk mögött tört ki. Általában szerettünk iskolába járni, kedvvel tanultunk, tanárnőinket szerettük. Némelyikhez örömmel csatlakoztunk az utcán, segítettük hazavinni a dolgozatfüzeteket és útközben elfogulatlanul fecsegtünk. Társaim leányregényeket olvastak, nekem is kölcsönadták ezeket. Jó részük leányintézetben játszódott, s én vágyakozva gondoltam rá: milyen jó lehet lányok közt élni! — és nem két fiúval, akik a testvéreim voltak. . . Játékaink egészen gyerekesek voltak, papírlabdával játszottunk, préselt képekkel; és vörös bársonyba kötött, arany díszekkel ékes emlékkönyvekbe írattunk egymással holtig tartó barátságról szóló sorokat. Születésnapokon osztálytársaim némelyike meghívott bennünket. Beszélgettünk, játszottunk és pompás uzsonnát kaptunk: madártejet, télen gesztenyepürét. Ez akkor ritka csemege volt, hiszen a főtt gesztenye hámozása, passzírozása fél napig is eltartott. Akkor a gesztenye volt az olcsóbb és a drága tejszínhabból kevesebbet kaptunk rá — ma fordítva van. . . Én nyáron hívtam meg társaimat, amikor a kertben lehettünk, játszottunk, kergetőztünk, bújócskáztunk. Az ilyen ritka, a családban lefolyt összejövetelek ellenére is az iskola külön világ volt. Az sem volt szokás, hogy a szülők bejárjanak az iskolába, és az sem, hogy otthon valaki velünk tanuljon, vagy a leckét kikérdezze. Az iskola számomra nagyobb szabadságot jelentett az otthoni szigornál, különösen az iskola utáni csavargások barátnőimmel. A polgáriban nagyjából ugyanazokat a tárgyakat tanultuk, amiket ma az általános iskola felső négy osztályában tanítanak. Nagyon jól és alaposan oktattak bennünket, egész mai tudásom alapját a polgári iskolában szereztem meg, minden továbbit erre építenem, s csak hálával tudok visszagondolni kitűnő iskolámra. A magyart — nyelvtant és irodalmat egyaránt — szívesen tanultuk. Mondattani, nyelvtani szabályokra példákat kellett írnunk, s ilyeneket nagy ambícióval gyűjtöttünk. A harmadik osztályban a Toldi-t olvastuk, megismertük Arany csodálatos nyelvének gazdagságát. Boldogan kerestünk példákat benne a hasonlatra, metaforára, allegóriára. Vannak, akik rosszallják, hogy a stílus játékainak megismerésére a Toldit használják fel az iskolában, s ezzel megfosztják a tanulókat az irodalom igazi élvezetétől. Nálunk ez nem így volt; a Toldi ma is úgy él bennem, mint Arany János legnagyobb remekműve, és sorai most is bennem zsonganak. Történt egyszer, hogy osztályfőnökünk betegsége alatt Kaffka Margit jött hozzánk helyettesíteni. Mi a felnőttek pórázán vezetve, éppen Karinthynál tartottunk (az így írtok ti 1912-ben jelent meg), s így nem fogadtuk különösebb tisztelettel. Egy kis epizód talán érdekes lehet. Kaffka Margit ezt a dolgozat-témát adta: Buddha gyöngédsége. Pár mondatban elmondta a történetet, s nekünk emlékezetből le kellett írnunk. Ma is pontosan emlékszem a szövegre. Buddha egyszer meg akarta látogatni a tízezer szellemkirályt. Ezek, hogy Buddha jövetelét megkönnyítsék, tízezef hidat építettek az Ürességen át. Buddha gyöngédségében nem akarta megsérteni egyik szellemkirályt sem azzal, hogy a másikhoz előbb megy, mint hozzá, és mert isten létére mindent megtehetett, tízezer Buddhává változott és egyszerre ment át a tízezer hídon. A dolgozat javítása már osztályfőnökünkkel történt. Nem volt elragadtatva a témától, s nem tekintette hibának a Kaffka Margit által vörössel aláhúzott kis ü-vel írt ürességet, mondván, hogy nem lesz alkalmunk az életben arra, hogy nagy Ü-vel írjuk. .. A történelem tanulásban az volt a legérdekesebb, hogy kortáblát kellett készítenünk. Mindenki egyénileg, saját magának állította össze, hogy míg nálunk Magyarországon mi történt, azalatt Európa többi országában milyen események zajlottak, s mindez milyen befolyással volt hazánkra. így már akkor megtanultuk, hogy a dolgokat ne csak önmagukban nézzük, hanem ismereteink nagy hálózatában a maguk helyére tegyük őket. Történetünket tehát a nagyvilág történéseivel összefüggésben tudtuk áttekinteni. A. földrajzot néha társaimmal együtt tanultuk. Sok volt az idegen név és az új fogalom. Mindjárt a tanítás végeztével elindultunk felfelé a Linzi lépcsőn a Várba — az egyik lány ott fent lakott —; és itt nagyon kevesen jártak. Egyikünk felolvasta menetközben a földrajzkönyvet, másvalaki tartotta a térképet és megkereste rajta a szóban forgó helyeket, s mindnyájan megnéztük, mi hol van. Mire felértünk a Lovas útra, már tudtuk, amit kellett. 39