Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - H. Boros Vilma: Polgári leányiskola a századelején

Tanultunk természetrajzot, az állatokat, a növényeket. Buzgón préseltem szép lila kökörcsineket újságpapiros közt. öcsém is segített — s azután ö egész életében növényeket préselt, azok tudósa lett. A számtant és a fizikát Margit néni tanította. Szerettük őt is, és a tárgyait is. Különösen boldogok voltunk, ha fizika óra előtt behívott minket a szertárba és segíthettünk a kísérleteket előkészíteni, az apróbb eszközöket az osztályba bevinni. Kedvencünk volt az „emberke", egy kicsi, üres, fekete bábu, amely folyadékban úszott egy üvegedényben. Ha az üvegcső tetejére tettük kezünket, az emberke lesüllyedt, ha elvettük a kezünket, az emberke ismét felszállt. Ez a levegőnek a vízre ható nyomását példázta. És milyen izgalommal néztük a „Torricelli-féle űrt"! Nézzétek, mondtuk egymásnak: ilyen a légüres tér, a semmi! Mindezt tudom még ma is. (Amit a gimnáziumban a fejembe gyömöszöltek, elfelejtettem.) S visszaemlékezve tapasztalataimra — hogy a kísérletek mennyire megragadtak — : mikor sok évtized múlva egy vidéki magánpolgáriban még fizikát is kellett tanítanom, minden segédeszköz nélkül (akkor már a második világháború legnehezebb éveiben voltunk), konzervdobozt lyukasztottam ki két helyen, s így mutattam be tanítványaimnak a víz oldalnyomását. Majd meg a poros iskolapadlón öntöttem ki vizet, ahol az apró vízgömböcskék szerteszét futottak, mutatván a víz felszín-feszültségét. Leányaim roppant érdeklődéssel nézték ezeket a legegyszerűbb kísérleteket is! A harmadik osztályban a kémiát egy fiatal tanár tanította. Nagyon féltünk tőle. Ma úgy gondolom, azért, mert ő volt az első férfitanárunk; s bizonyára ő is, mint kezdő tanár, félt a sok csitri lánytól, s ezért nagy szigort mutatva akarta a tekintélyét megalapozni. (Azután másik iskolába került, és sok évvel később hallottam, hogy tanítványai atyai jóságáért menynyire szerették.) Nagy volt a szenzáció, mikor valaki felfedezte a Corvin téren, a Brunhuber fényképész kirakatában vőlegényképét menyasszonyával (felesége később tanított is nálunk). A lányok mind igyekeztek odasettenkedni, hogy a saját szemükkel győződjenek meg a „pikáns" hírről. Nagy gaudium volt, amikor egészségtan óra előtt a Szolga bácsi behozta a csontvázat. Állítólag női csontváz volt, de mi Pista bácsinak hívtuk, s ezt a nevet a következő generációk átörökítették egymásra. Harsány üvöltés fogadta az osztályban a csontváz megjelenését, a lányok kezet fogtak vele, cirógatták, felöltöztették, kalapot, kabátot adtak rá. Tanárunk, „Bexi" iskolaorvos volt, inkább mókázva, mint komolyan tanított minket, de azért sok hasznosat megtanultunk tőle. Majálison együtt játszott, kergetőzött a lányokkal. Egy iskolatársnői összejövetelen anyám figyelmeztetett rá, milyen gyönyörűen táncolja a csárdást. Én akkor fogtam fel a magyar tánc szépségét. Ilyen gyönyörűen járni a csárdást csak egyszer láttam még életemben, egy népfőiskolán; az egyik lány apja táncolta így, aprózta, topogott, váltotta a lépéseket, forgatta táncosnőjét. . . Volt énekóránk is, megismertük a kottát, s énekeltük az akkor szokásos dalokat, Sztojanovits szellemében. Szerettük a Hunyady-indulóra írt éneket: „Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át. .." Persze iskolai ünnepélyeken karban énekeltünk. A rajzot Annus néni tanította, nagyon kedves, melegszívű, apró termetű nő, akinek az iskola volt a mindene: családja, otthona, egész élete. Nyugdíjas korában is visszajárt „egy kis iskola-szagot szívni". Nem csak korsókat rajzoltunk, hanem tavasztól kezdve virágokat is. Megtanított bennünket arra, hogy figyeljük meg a hóvirág szirmainak formáját, a virágok színárnyalatait. Gyűjtöttünk magyar motívumokat. Egyszer a Margitszigeten pünkösdi ünnepséget rendeztek, s eljátszották a magyarok bejövetelét... A nőkön hosszú, fehér ing volt, lobogó bő ujjal, s erre csalánvászonból készült „kazak" került. Ezt a kazakot mi díszítettük nyakkivágásban, ujjain magyar motívumokkal, persze csak vízfestékkel. Munkámért kaptam 5 koronát. Életem első keresménye volt. Ezen megvettem azt a könyvet, amelyre nagyon vágytam: Riedl Frigyes Arany János-át. Akkor nem gondoltam, hogy valamikor még az egyetemen Riedlnek, a nagy tudósnak és csodálatos embernek a tanítványa lehetek. Annus néni elvitt minket sétálni is „lukas óra" helyett. Akkor, nem tudom miért, Elipsz-nek nevezték a Vársétányt. A sikló falánál álltunk, innen magyarázta az őszi fák színesedő lombjának szépségét, meg ahogy a párás levegőn át a színek halványulnak, s a messzeséget mutatják. Sokszor gondolok rá hálásan, ha varázslatos szépségű, őszi lombbal gazdag tájat látok, hogy akkor így kinyitotta a szemünket. Kézimunka órákon tanultunk fehérneműt varrni (kézzel!), és többféle hímzést. Kötni, horgolni már az elemiben megtanultunk. Olykor engedélyt kaptunk arra, hogy míg csendben dolgozunk munkáinkon, valaki felolvasson. Egyik alkalommal Japánról szóló könyvet olvastunk, s ebben szó volt arról, hogy a japán kislányok lábát hogyan torzították el fájdalmas operációval, hogy a láb picike maradjon. így soha életükben igazán járni nem tudtak, csak tipegni, kicsike, fából készült, sámli-szerű szandálon. Szinte hihetetlen, hogy ez a barbárság csak az utóbbi évtizedekben tűnt el. Minden tárgyunknál borzalmasabb volt a szépírás. Négy vonal közé kellett írnunk jobbra dőlő szép betűket, olykor ütemezésre. Tanárunk néha a padok közt sétált, s akinek az írása nem tetszett neki, a füzetében a nedves tintát ujjával elmázolta. Az így elcsúfított irkákat végül be kellett adnunk, s az utolsó oldalra óriási méretű osztályzatot írt. Az enyém mindig 3/4 volt (4-es volt a legrosszabb osztályzat). Németül is tanultunk négy esztendőn keresztül. Az első tanítási napon az egyik tanárnő elkezdett németül beszélni, mire a lányok egy része felállt és a terem egyik oldalára húzódott, míg mi többiek csak hápogtunk. . . Ilyen módon állapították meg, hogy ki ért, ki tud németül. Ők kerültek az A osztályba, mi többiek a B és C osztályba. Aztán megtanultuk az írott és nyomtatott gót betűket, ennek életem folyamán rengeteg hasznát vettem. Különösen most, mikor már egy olyan generáció nőtt fel, amely ezt nem tanulta. Pedig nem csak sokféle tudományhoz, de a magyar múlt megismeréséhez — ez lett végül élethivatásom — sincsen a latin után fontosabb feltétel, mint elolvasni tudni a régi német iratokat. Megismertük a legnagyobb német költőket, Goethét, Schillert, Heinét, Uhlandot, Lenaut. Mikor a vidéki magánpolgáriban tanítottam, szereztem egy hanglemezt, melyen Richárd Tauber énekelte az Erlköniget és a Heidenrösleint, s a lemezt bevittem az órákra. A vizsgán, mikor az egyik kislánynak a Heidenröslein-ről kellett felelnie, megkérdezte: Elénekeljem? S a vizsgáztató tanárnő nagy csodálkozására szépen és tisztán elénekelte Schubert dalát. Hallás után megtanulta. . . Még délután is volt a polgárinkban német társalgás különóra, erre többen jártunk. Kevesen voltunk, és csupa olyan lány, aki igazán akart tanulni. Itt tanultam meg azt a módszert, amit később én is alkalmaztam nyelvórán mint tanárnő: minden órán mindenki beszéljen, mondjanak el szövegeket, hogy a kiejtést, a folyamatos beszédet megszokják. Gazdaságtan óránk is volt a negyedik osztályban. Mi háztartástannak hívtuk. Az itt tanultak már összevegyültek emlékezetemben a máshol és máskor tanultakkal. Torna órán sokféle szabadgyakorlatot végeztünk, futottunk, ugrottunk messzire és magasra, mércék felett. És többféle szeren is tornáztunk. Ekkor terjedt el a svédtorna és iskolánk is fel volt már szerelve bordásfallal s egyéb szerekkel. Délután tánc órák is voltak, a híres Róka Pál és Gyula tanítottak. Minthogy kevés volt a fiú, egymással táncoltunk. Én mindig „fiú" voltam, egyik táncot sem tanultam meg valójában. . . dehát nem is lett volna alkalmam később táncolni, mert hamarosan kitört az első világháború. A mi ifjúságunk számára vége lett minden mulatságnak, életörömnek. Iskolai kirándulásaink is . voltak. Évről évre visszatért májusban a Madarak és Fák Napja. Ilyenkor a Római fürdőre kirándultunk. A Pálffy térről (ma Bem tér) indultunk, mert itt volt a végállomása a „kis vasút"-nak, mely gőzösével kipöfögött a messzi-messzi vidékre. . . A Római fürdő nagyon szép volt; a végtelen mezők közt jóformán egyedül állt egy földszintes vendéglő-épület, előtte nagy faoszlopos tornác és még nagyobb térség, százados fák alatt sok-sok asztal, szék. Először volt egy kis ünnepség. Az egyik évben — emlékszem — feltettek engem a tornácon álló nagyasztalra és innen mondtam el versemet: Gyere be, gyere be, gyönyörű kis madár, Csináltatok néked aranyból kalitkát. . . Ilyenkor egész nap játszhattunk, sétálhattunk, virágot szedtünk, s megettük a magunkkal hozott elemózsiát. A nagyobb lányokkal eljöttek az ismerős fiúk, s a tornácon ülve énekeltek magyar nótákat, mint akkoriban minden társas összejövetelen. Nagyon szép, boldog napok voltak ezek, sokszor eszembejutnak, ha arra utazom a HÉV-vel, az immár sűrűn beépített tájon. Egyszer mozgóképet nézni is elvitt bennünket az iskola, a Budai Vigadóba. A mozgókép akkor még nem volt elterjedt dolog, nem ismertünk senkit, aki ilyesmit nézett volna. A trafik kirakatában Psylander és Asta Nielsen képeit láttuk, sok minden egyéb kép közön. Nem messzi tőlünk volt a Batthyány Bioszkép, a Markovits Iván utcában, a mai cukrászda helyén. De a Vigadóban igazi nagy filmet láttunk, amelyet a film-történet is mint az egyik legelső nagy filmet tart számon: a Quo vadis-t. Rám igen nagy hatást tett. Különösen elevenen látom ma is magam előtt a filozófus Petronius bölcs mosolyát, melylyel a zavaros történéseket, s végül a halált fogadja. Ezért is olvastam el sok-sok év múlva könyvét, a Trimal chio lakomáját. Osztálytársaim közül többen a Csalogány utcai tanítónőképzőben folytatták a tanulást. Sokáig eljártam iskolai ünnepélyeikre és velük korcsolyáztam az iskolaudvaron. Két társamból énekesnő lett. Bodó Erzsi az Operaház tagja, később Berg Ottó karmester felesége lett. Hallottam őt mint Szilágyi Erzsébetet; de akkor már régen megszakadt köztünk minden személyes kapcsolat. Nedelkovics Anna nagyon kicsi termetű volt, nálam is kisebb — pedig engem is „kis Borosának hívtak —, így ő színpadra nem léphetett. A kitűnő operai basszistával, Wenczell Bélával rendeztek együtt hangversenyeket. Sajnos, őt sohasem hallottam énekelni. Akkor lehetetlen volt egy lánynak egyedül menni valahová, különösen este egyedül hazamenni. Nekem pedig társam nem volt ilyen szórakozásokhoz. Gyermekkoromban öröm és szabadság volt a nagy kert a Rózsadombon — de az emberlakta helytől meszszi élőket hovatovább elválasztja a távolság a világtól és magános emberekké lesznek. Az egyik iskolatársnőnk felettünk járt — nagyon szépen rajzolt. Annus néni egy ünnepélyen büszkén mutatta, hogy magatervezte és sajáthímzésű ruhát hord. Nagyajtai Teréz volt ez a lány, a Nemzeti Színház kosztümtervezője lett belőle. Pár évvel ezelőtt ünnepelte a Batthyány utcai iskola százéves fennállását. Én is elmentem az ünnepségre. Különös érzés volt újra belépni régi tornatermünkbe. Hajdan számtan órán lemértük a területét: pontosan 2 ár volt. Most úgy mentem oda, mint egy Ripp van Winkle: senkit sem ismertem, és engem sem ismert senki. 40