Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - Granasztói Pál: Vendéglők világa

bokáit, meghajolt, hóna alatt a szalvétával. — „Mindent a vendégért" — volt a fennen hangoztatott jelszava. Oktatta, szalasztotta a fiatalokat, akik előtt mégis kevés tekintélye volt. Talán azért, mert, mint később én is észrevettem, Géza bácsi „megjátszotta magát", adta az előzékenyt, közben feledékeny volt, ilyenamolyan rendelésről ide-oda futkosva gyakran megfeledkezett. Mégsem tudtam haragudni rá, valahogyan lefegyverzett. Kevésbé a megszólítással, inkább azzal, hogy olyasmit „játszott meg", amire szükségem volt, és nehezen akartam tudomásul venni, hogy már ő sem olyan. Valahányszor megláttam, oda ültem, ahol ő szolgált fel. Az illúzióra, hogy el vagyok látva, hogy ismerősök között vagyok, szükségem volt. Később többszörös vezetőváltozás következett be, újításokkal kísérleteztek. így például délben is zene szólt, sőt valaki süvítve énekelt. Egyre több csoportot fogadtak, akikkel megtelt ugyan az étterem, de a régi vendégek kezdtek elmaradozni, mert ilyenkor futkosás, izgalom támadt, a felszolgálás akadozott. De lassan elmaradoztak, máshová mentek a régi felszolgálók is. így Teri vezetőnek, amire kétségtelenül rátermett volt, egy kisebb étterembe, Géza bácsi is elment valahová Kispestre. Egyre több idegen arc fogadott minket, és ezek is sűrűn változtak. Elmaradoztunk mi is lassan. A család megnőtt, unokák születtek, már nem is volt lehetőség olyan családi ebédelésekre, mint egykor. Zene- és énekszónál ebédelni sem volt kedvünk. Valaminek, szemben velünk, ami sokáig jó volt, vége lett. Később már csak a megafon bömbölését hallottam, a kert lampionjainak fényét láttam onnan a nyári estéken, távolról. S most már ezt sem, mert a vendéglő nemrégen megszűnt. Ezután találtam egy helyet, ahol még jobb dolgom lett, mint korábban ott a fasorban volt — a közelben egy klubnak az éttermét. Ide íróként kerültem, de sajátos módon mérnök úrnak neveztek. S ez jólesett, inkább, mint a professzor úr, ami mindig feszélyezett. Egyfelől mert így igaz, hiszen építészmérnöki diplomám van, másfelől mert a házban, ahol közel negyven éve lakunk, kezdettől és ma is így neveznek. így hát otthonos is. De otthonos más okokból is. Mindaz, ami fontosnak bizonyult nekem vendéglőben, és idegen helyeken cgvre nehezebben találtam, itt megvolt a kiváló, nagvmúltú üzletvezető és a jól megválasztott személyzete jóvoltából. Többnyire még az is, hogy egyedül ülhetek, étkezhetem. A vezető, aki itt állandóan a színen volt, mindenre figyelt, valóban fogadta a vendégeket, es ültette is — kit ide, kit oda —, ügyelt arra, hogy engem kivel ültet össze, s főként, hogy lehetőleg egyedül étkezhessem. Még az a jóleső dolog is történt, hogy amikor „Ifjúkor a Belvárosban" című munkám második kiadása, ezúttal önálló kötetként megjelent, a fiatal pincérek, addig is igen előzékenyek, sorban hozták hozzám e könyvet, hogy dedikáljam nekik. Mégis, most már megszokásból is, mérnök úr maradtam. E helyen — télen pincefélében, nyáron szép kertben —, ahol csaknem naponta megfordultam, néztem itt is a jövés-menést, ismerős és ismeretlen vendégekét, kezdett igazán foglalkoztatni az: mi köt voltaképpen a vendéglőkhöz? S főként olyanokhoz, ahol ismernek, nyugodtan étkezhetem, ahol otthonos vagyok. Ügy hiszem: a képzelődés, az illúziók. Az az érzés, hogy egyedül vagyok és mégsem egyedül, láthatom a sürgés-forgást, hallhatom a beszélgetést vagy foszlányait, érzékelhetem egy hely telítettségét. Ügyszólván az életet, amitől talán távolodóban vagyok. Visszatérnek olyan emlékek, élmények, amik újabban mind erősebben élnek bennem: — az otthoni családi asztal a szülőknél, majd bátyám ebédelései, később a mi otthonunk, amikor még a gyerekek velünk éltek, kerek asztalt ültünk körül, amint pedig megnövekedtek, vasárnaponként gyakran vendéglőben lakomáztunk. Társas vacsorák, ebédek másokkal régebben, ugyancsak nagy asztal körül. Szép és jó emlékű ebédelések idegenben, mint Velencében vagy Avignonban. S még annyi minden, ami így vagy úgy az asztalhoz köt s ezzel teret, valamilyen kört formál. Ezt látom bele, ezt érzékelem talán s szeretném felidézni, holott körülöttem immár idegenek esznek, isznak, együtt vannak, és én a sarokban csak félig-meddig velük. De voltaképpen mindez puszta beleképzelés, mert a látvány, amit így a sarokból látok — csak úgy szeretek ülni, hogy láthassak is — inkább káprázat. A fények, az alakok, a hangok, zsivaj, tányércsörgés, kihúzott dugók pukkanása. Az élet, de a mások élete. Néha szinte megirigylem, közéjük vágyom, azt enni vagy inni vágyom, amit ők, mintha távolból, távcsövön látnám és nekem benne részem nem lehet. Holott ott ülök én is, és ugyanazt fogyaszthatnám, amit ők, sőt lehetne, ha akarnám, ugyanott társaságom is. De én nem akarom, hiszen én akarok egyedül lenni, akár történész ismerősöm a Mátyás pince zugában, aki már alig lát. Vajon én magam is látok-e vagy csak képzelődöm, azt látom-e magam körül, ami már talán nem is valóság, hanem a látszata, amit akár hunyt szemmel, álmodozva, a szemem belső héján is láthatnék ? És enni sem akarok, sokat és különlegeset semmiképpen sem — hovatovább úgy teszek, mint egykor miniszter nagybátyám, aki mindig azt mondta: hozzanak, amit akarnak. Egyre inkább rábízom a pincérekre, hozzák azt, amit ők ajánlanak. Volt úgy, nemegyszer, hogy beértem volna kenyérrel és borral, e két elemi és ősi étekkel, itallal. Azt, hogy mit esznek, isznak mások, miféle tálakat, palackokat visznek asztalukhoz, inkább kíváncsiságból nézem, akár mások a kirakatokat, ott olyan dolgokat is, amiket nincs szándékukban vásárolni. S közben mégis valamiféle rejtett, régről eredő és bennem élő vágygyal, ami már nem teljesülhet. Az tehát, ami odaköt, a valóságnak alighanem a látszata, mint csaknem minden valóságos dologé, amit pusztán csak látunk. Nőké, városoké, épületeké. Vágyak, beleképzelések, emlékek. Akár álmomban is járthatnék vendéglőkbejakkor sem volna — vagy éppen inkább volna valóságosabb. Miért irigyeltem meg néha még festményeken is — így Cézanne, Rippl Rónai és mások egy-egy képén — az ott látottakat, ahol asztalnál ülnek, előttük poharakban piroslik a bor, maradék cipó fehérlik — hiszen én is ülök, ülhetek asztalnál, előttem is piroslik bor, fehérlik kenyér! S ismét az úrvacsora jut eszembe, e kétezer éves, vagy még ősibb, és oly máig érvényes, sőt magasztos cselekmény. De nem azért, ami a fő lényege: az emlékezés egyetlen valaha-volt, csodaszerű együttlétre, pillanatra, asztal körül — hiszen ez szentségtörés volna részemről —, hanem mert éppen kenyérhez és borhoz kötött. Aligha véletlenül. Mert — és erre e vendéglői étkezések ébresztettek rá — mindinkább úgy érzem, hogy amíg az, amit magam körül látok, káprázat, addig az, amit elfogyasztok, magamhoz veszek, légyen a legegyszerűbb étek vagy ital, a valóság. S mögötte rejlik, rejtőzhet talán igazság is. Átjárja egész énemet, minden zsigeremet, s az enyém marad. Akárha nem csak nézem a szép épületeket vagy romjaikat, hanem meg is tapogathatom őket, rücskös köveiket. ISZLAIZOLTÁN Sashegyi időmértékes Reggel a harkály kelt, csupa hang a fa ága. Zengő kis kalapácsfeje ugy xilofónozik egyre. Magnetofonnal kellene már felvenni e hangot. S majd, ha a lomha idő, lüke tél jön, acsargó vekker rozsdás gurgullája helyett ez lene mi ébreszt. Ó, de minek gondoljunk hószemü, bundavilágra; hogyha ma már minden mocorog, vicsorít, föléled? Tegnap a téli, mogorva, madárfejü, nagyfülü szomszéd nárciszcsokrot adott s közben ragyogott rezes arca, még felesége ki nem szíveli sem volt vele durcás, ott úszott szemeikben a kékség: megviditó ég. Én meg mondtam a lánynak: lásd nékünk vau e Sashegy. S bár megölelni nem kell azt, ki a rosszba kimorgott, vedd a virágot! A festő majd lefesti vadszőlő keretében a szélbe ha lódul az ablak. 21