Budapest, 1975. (13. évfolyam)

1. szám január - Preisich Gábor: Mit tekintsünk a város történeti értékének?

Klauzál téri házsor A Várpalota emlék" — a hivatalos listák szerint. Történeti érték a budapesti Duna-partnak a tájhoz alkalmazkodó sziluettje, mely a századok folyamán alakult, változott, új meg új rétegekkel gyarapodott, sok esetben a korábbi értékek megsemmisülésével. Jellemző példa erre a belső pesti Dunapart. Az 1800-as évek híres klasszicista házsora az első pusztulást akkor szenvedte, amikor 1849-ben Hentzi ágyúi a mai Vigadó helyén állott színházépületet elpusztították. Az 1859—64-ben felépült Vigadó a partszakasz új, kiemelkedő hangsúlya lett. A kiegyezés idején — Táncsics Mihály tiltakozása ellenére — magasabb házakkal elépítették a klasszicista házsort. Ezzel történeti érték ment veszendőbe, de az ún. „szállodasorral" egyúttal új érték keletkezett. A Vigadó a Duna-part megváltozott sziluettjében már alig emelkedett ki a környezet átlagos magasságából. Helyette a század utolsó évtizedében új hangsúly keletkezett: az Országház. Az 1944-es ostrom alatt a szállodasor elpusztult; ezzel történeti érték semmisült meg, annál is inkább, mert a még megmaradt, időközben nagyrészt átépített klasszicista házak már nem alkottak értékes városképi együttest. Sajnálatos módon, elhamarkodottan elbontásra került e házsor gyöngye, a Lloyd-palota és — a szakemberek tiltakozása ellenére — a volt Európa Szálló viszonylag épen maradt nagyterme. A Duna-part új építészeti alkotása, az Intercontinental Szálló — egyelőre — felborítja a Duna-part tradicionális egyensúlyát; a Vigadó eltörpül mellette. Ha viszont déli oldalán hasonló jellegű és magasságú épületek létesülnek, talán— más léptékben — városképi jelentőségű, történeti értékké váló új együttes keletkezik. Ám ennek teljességéhez hozzátartozik a megszüntetett Duna-korzó új léptékben történő helyreállítása is. Nem tudok ezért egyetérteni Heim Ernőnek a „Budapest" decemberiszámábanfelvetett javaslatával sem. Heim Ernő a városkép egysége érdekében az Intercontinental Szálló mögötti három műemlék-épület elbontását javasolja, holott ez az épületsor a klasszicista Duna-partnak egyetlen összefüggő maradványa. Hogy pusztán városképi látvány szempontjából a megítélés mennyire szubjektív lehet, erre éppen Heim Ernő nézete a példa. Nekem ezeknek az épületeknek a látványa a más léptékű körzetben a felüdülést, a város történeti fejlődésének érzékelését nyújtja. Ha egyes — bármilyen kiváló — szakemberek szubjektív megítélése alapján elkezdenők műemlékeink egyikétmásikát lebontani, az így megnyíló zsilipen átömlő áradat sorban semmisítené meg történeti értékeinket. A belső budai Duna-part történeti értékű sziluetthatását a két világháború között is rontotta néhány épület: a Corvin térrel szemben megmaradt műemlékházak két oldalán épült magas tűzfalak, a Margit-hídfő déli oldalán álló épületre a hídfő arányát felbillentő kétemeletnyi ráépítés, a Várhegy oldalában a háromemeletes gimnázium, a Várhegyen az Országos Levéltár toronynak álcázott kéménye stb. A felszabadulás után sikeres kísérlet történt az egyensúly részleges helyreállítására. A Várnegyedben a környezetből kiemelkedő, oda nem illő épületeket elbontották, a gimnázium magasságát csökkentették, a Levéltár tornyát megszüntették. Még a Duna-parti ún. „pontház" elhelyezése is gazdagíthatta volna a történeti városképet. Sajnos az elfogadott, helyes koncepció az utolsó években felborult. Az új épületek magassága megbontja a történeti értékű sziluettet, anélkül, hogy lehetőséget adna egy új kompozícióra. Ugyanakkor a várossziluett, egyben a történeti értékek szempontjából nyereségnek könyvelhető el a múlt században lebontott, betemetett várfalak rekonstrukciója. Nem a történeti hűség a leglényegesebb, hanem az, hogy a Várhegy sziluettjéhez illeszkedő, azt gazdagító együttes — az elmúlt évtizedek állapotához képest új érték — keletkezett. Nem ilyen egyértelmű a Palota rekonstruálásának a módja. Hauszmann, mint ismeretes, 1896—1903 között megkettőzte a régi, ún. Mária Terézia szárnyat, eredeti formáját új elemekkel „gazdagította", és a középre terebélyes, tartalmi funkció (kupolaterem) nélküli kupolát ültetett. Ez a palota idegenforgalmi látványosság, a várostól idegen hatalom szimbóluma lett. Ezért — másokkal ellentétben — elvileg nem tekintem hibásnak, hogy csak a „történelmi értékű" Mária Terézia szárnyat állították helyre eredeti formájában, a többi rész egyszerűbb külső megjelenést nyert. (Kérdés azonban, hogy nem lett volna-e kedvezőbb a további egyszerűsítés, esetleg a kupola nélküli megoldás?) Ugyanitt — akár a Várnegyedben — óriási történeti értéknövekedés következett be a középkori épületek, épületrészek és maradványok feltárása és rekonstrukciója révén. Nyilván történeti értékűek Budapest parkjai, közöttük elsősorban a Margitsziget. A két 30