Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Devecseri Lászlóné: Az Országos Kiállítás 1885-ben

Az Iparcsarnok a kiállítás be fogja bizonyítani, hogy utolértük Párizst és Londont, „a magyar név új és szebb dicsfényben ragyog") és: „Magyarországot többé nem fogják Fél-Ázsiának mondani". Talán a túlzott várakozások is okozták, hogy a befektetett töméntelen energia és az irreálisan magas költségek ellenére, a kiállítás nem hozta meg a kívánt eredményt. Az Országos Általános Kiállítás egyszeri és rendkívüli erőfeszítés gyümölcse volt; „Tündérország, melyet a magyar ipar varázsolt a városliget egy kis területére." Valószínűnek tűnik, hogy elsősorban a vidékiek, de a fővárosiak is nyomasztónak érezhették a kiállítás pazar fényűzését, saját mindennapi viszonyaikkal összehasonlítva. Már a megnyitás is káprázatos külsőségek között zajlott le. A fővédnök Rudolf trónörökös volt. A megnyitásra megérkezett a király is. Körülöttük felvonult az egész magyar arisztokrácia és a püspöki kar. „A párduczbőr kaczagány, a prémes mente, a bogláros kucsma, az arannyal kihányt, testhezálló dolmány, kincset érő gombokkal, csatokkal, vitézkötésekkel és díszkardokkal, festői színpompába olvadó képet nyújtottak" — olvasható egy helyszíni beszámolóban. (De vajon hol kaptak helyet az ünnepségen a kiállított termékek, a pavilonok, a virágágyak, a szökőkutak létrehozói: a gyárosok és kereskedők, a kézművesek és munkások?) A Stefánia úti főkapun belépve, a kiállítás főépületét — az Iparcsarnokot — pillanthatták meg a látogatók. Téglából, kőből, vasból (ez utóbbiból 5500 q-át használtak fel) épült a 14 ezer m2

nagyságú neo-reneszánsz csarnok. Közepén 48 m magas kupola emelkedett, a tetején aranyozott koronával. A kupola alatt, a csarnok közepén óriási szökőkút vízsugarai szikráztak a fényben. A háttérben, pálmák és drapériák között, egy hatalmas orgona állt. Ebben a csarnokban helyezték el a magyar kézműipar legmutatósabb termékeit. Feldíszített asztalokon csillogtak az ötvösművészet remekei. Bemutatták Jungfer Gyula műlakatos finoman cizellált vasrózsáit, lámpáit, rácsait, Krámer Samu műbútorasztalos pompás szalonját, Monaszterly és Kuzmik elegáns francia divat szerint készült méregdrága ruhakölteményeit, Fischer József díszes porcelán készleteit. Valamennyi tudósítás a kiállítás fénypontjának nevezi a királyi pavilont, amelyet a budapesti iparosok, rendeztek be a király számára. Az utolsó szög is bevégzett műtárgy benne; Ybl Miklós szellemes ötlete, ragyogó kivitelben. A korabeli sajtó leírja a házi ipar pavilonját, ahol előkelő hölgyek, Jds varrólányok és iskoláslányok művészi kézimunkái egyaránt helyet kaptak. Az erdészeti pavilon különtermében helyezték el az Őfelsége által elejtett 15 szarvas hatalmas agancsait. Kiállították vadásztrófeáikat Festetich Tasziló, Pálffy, Nádasdy és Széchenyi grófok. És itt látható Rudolf trónörökös „felette gazdag vadászgyűjteménye" is. A tájegységek és a nemzetiségek népművészetét bemutató pavilonokat elsősorban az egzotikumot kedvelő külföldiek keresik fel. A kiállítási terület a bányászati, a vaskohászati, a gépipari, a faipari és a mezőgazdasági gépgyártók pavilonjaival zárul. Ezekről a sajtó aránytalanul keveset ír. Ha felidézzük Budapest akkori közállapotait, még kirívóbb a Ligetváros fényűzése. Mert a lapok arról is hírt adnak, hogy a fővárosban egy pohár vízben egycentis iszapréteg rakódik le. Lelkiismeretes orvosok arra figyelmeztetnek, hogy az egész főváros talaja bűzös, szennyezett és fertőzött, a csatornázás hiánya miatt. Ugyanők igyekeznek a tarthatatlan lakáshelyzet javítása érdekében a „jobb osztályokat" közönyükből felrázni. Hangoztatják, hogy a pincelakások nyomorultjai „a jobbak társadalmának" nemcsak politikailag ellenségei — a nyomortanyák a közegészségügyet is nagy mértékben veszélyeztetik. önfeledten szórakoznak a kiállítás vendégei — és ünneprontónak megérkezik a kolera-veszély híre. A járvány egyelőre még Spanyolországban pusztít, de a rendkívüli hőség, a külföldiek nagy száma, a főváros felduzzadt lakossága miatt nagyon is indokoltnak tűnik a belügyminiszter figyelmeztető rendelete az óvintézkedések megtételéről. A közismerten rossz közegészségügyi állapotokon mit sem segít a kiállításon berendezett mintakórház . .. Ugyanilyen ellentmondás van a kiállítás közbiztonsága és a város közbiztonsága között. A rendőrség mindent megtett, hogy a kiállítás területén mintaszerű közbiztonságot teremtsen, de a nagyvárosi bűnök burjánzását nem tudja megakadályozni. A rendőrség nyomoz, ellenőriz, betilt, nyilvántart, azonban a „kéjhölgytivornyákat", a polgárokat fosztogató kártyabarlangokat nem tudja megszüntetni. Török János rendőrfőkapitány szerint a kocsisok ittassága, mocskos beszéde, ami olyan visszataszítóvá tette a pesti utcát, „szűnő félben van". A lapok azonban továbbra is a magánfogatok, az omnibuszok, a lóvasút kocsisainak ökölharccá fajuló verekedéseiről számolnak be. Panaszkodnak az újságírók a fővárosi vendéglők ehetetlen kosztjára is, a pincérek gorombaságára, a vendéglők piszkosságára. Ezek után nem csodálkozunk, ha a kiállítás területét a Vasárnapi Űjság „álomvilág"-nak nevezi, ahol készségesek az őrök, udvariasak az egyébként Mihaszna Andrásnak csúfolt rendőrök, hajlong a fogadós meg a pincér ... És az előkelő rendezők: gróf Zichy Jenő vagy gróf Széchenyi Pál úgy társalognak a látogatókkal, mintha egyenrangúak volnának. A kiállítás májustól novemberig tartott. De már a nyári hónapokban érezhetően csökken a látogatók száma. Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy hasznosabb lett volna szerényebb külsőségek között, a fogyasztó közönség igényeihez és az ország gazdasági életéhez alkalmazkodóbb kiállítást rendezni. Augusztusban és szeptemberben a főváros közönsége előtt már nem titok, hogy a befektetett költségek nem térülnek meg s hogy a nagy hűhó ellenére sem következett be a művelt világ behódolása. Még a magyar arisztokrata világ támogatását sem sikerült megnyerni, hiszen a nyaralási idény beköszöntével az előkelő családok külföldre utaznak. Acsalódások ellenére sem a hivatalos körök, sem a hangadó lapok nem sietnek a tanulságok levonásával. A kiábrándultság azonban lemérhető a záróünnepségről és a pavilonok lebontásáról szóló tudósításokból. A kiállítás zárására az előkelőségek már csak polgári öltözetben vonulnak fel. Gróf Széchenyi Pál földművelés, ipar- és kereskedelmi miniszter néhány elkoptatott frázissal vet véget a fél évig tartó ünneplésnek. Rudolf trónörökös zárószavaiban „a haza szent földéhöz való hűség"-ről beszél — gróf Széchenyi miniszter pedig felsiet a lépcsőn, és megcsókolja a fenséges úr kezét. Ezután az „emelkedett" jelenet után következik a rombolás hete. Lebontják a drága pénzen épített, kastélyoknak beillő pavilonokat. Nehéz társzekerek kocognak végig az Andrássy úton, a kettős palotasor között, rajtuk a kiállított tárgyak halmaza, kaotikus rendetlenségben. Potyog a kocsiról az áru, s az utána jövő betapossa a sárba ... A Budapesti Szemlében, röviddel 42