Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Wellner István: Új pihenőpark a Hajógyári szigeten

Heltai Jenő elbeszélése A halál és az orvos Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a város­ligetben, Morbidusz doktor szanató­riuma előtt. A libériás lakáj, aki össze­font karral, némán ült mindeddig a ko­csis mellett, leugrott a bakról. Heve­sen és erőszakosan megnyomta a rá­csos kapu villamos csengőjét. A csen­gő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges emberek aludtak: a por­tás, az ápolónők, az orvosok, és min­denekfölött Morbidusz doktor, a sza­natórium igazgatója, világhírű tudós és egyetemi tanár, a lép- és epeoperációk nagymestere. A lakáj másodszor is, még heveseb­ben, még követelőbben becsöngetett. A portás álmosan és mérgesen kászo­lódott, hogy ajtót nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rosszkedve valamelyest enyhült a borravaló előre­vetett árnyékában. — Gyorsan! Gyorsan! — mondta a lakáj izgatottan. — Rögtön keltse fel a tanár urat. A kegyelmes úr halálán van . . . A portás nagyon jól tudta, hogy aki Morbidusz doktort ilyenkor fölkel­teni meri, annak legalábbis milliomos­nak kell lennie. Habozás nélkül föl­rohant a tanár hálószobájába, ránci­gálni kezdte a lép- és epeoperációk nagymesterének a hálóingét. Morbi­dusz doktor nagy nehezen fölébredt; eleinte dühöngött egy kicsit, de ami­kor meghallotta, hogy valami kegyel­mes úrról van szó, vígan és fürgén öltözködni kezdett. Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába burko­lózva, ment is már lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A lakáj tisztelet­tel megemelte cilinderét, és kinyitotta a hintó ajtaját. — Kihez megyünk? — kérdezte a tanár, miközben beült a kocsiba. — A kegyelmes úrhoz — mondta a lakáj. — Jó, jó — türelmetlenkedett a professzor —, de a neve? Mi a neve? — A Halál — felelte a lakáj csönde­sen. Aztán becsapta az ajtót. A követ­kező pillanatban a kocsi elindult. Mi­kor Morbidusz doktor ezt a jól is­mert és meglehetősen félelmetes ne­vet meghallotta, kínosan elnevette magát: — Álmodok! Álmodok! Zsebébe nyúlta kis ezüst gyufatartó­ért, és meggyújtott egy szál gyufát. A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Morbidusz doktor rémülten vet­te észre, hogy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá: önön ábrázata, ame­lyet az üléssel szemközt függő kis tü­kör mutat neki. — Hm! Talán mégsem álmodok. Belül a kocsi feketa posztóval volt bevonva. A tanár mind kényelmetle­nebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak patkóinak a do­bogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült tova. Ha ugyan egyáltalában gördült. A tanár inkább azt érezte, hogy a kocsi mozdulatlanul áll. Kinézett az ablakon. És megnyugod­va mondta: — Mégiscsak álmodok. Ez nem való­ság .. . Alig öt perce hagyta el a szanató­riumot. Most fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen, sö­tét mélységek tátongtak. A sziklák ol­dalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a semmibe osz­lott. — Ez nem valóság — ismételte a ta­nár, de már kevesebb meggyőződés­sel. — Hát micsoda? De akár valóság, akár álom, mi történhet velem? Sem­mi. A világ teremtése óta tudtommal most történik első ízben, hogy a Halál saját kocsiját küldi el valakiért. Eddig személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy megtiszteltetés, elsőrangú magtiszteltetés. Szivarra gyújtott, és immár inkább kellemas izgatottsággal várta, mi tör­ténik vele. Alapjában attól sem ijedt meg túlságosan, hogy esetleg meghal. De ezt a kombinációt nem látta való­színűnek. Otthon is maghalhatott vol­na ágyában; emiatt aligha kellett erre a fantasztikus ismeretlen vidékre jön­nie. — Másról van szó — mondta magá­ban. Ebben a pillanatban kinyílt a kocsi ajtaja. Ott állt a lakáj, kezében a cilin­der. Udvariasan meghajolt: — Méltóztasson. A tanár kiszállt, körülnézett. Szűk, sötét udvarban volt, amelyet bágyad­tan világított meg egy pislogó, rossz olajlámpa. Kaszárnyák, börtönök ud­varain van éjszaka ilyen csönd és szo­morúság. A lakáj előresietett egy keskeny csigalépcsőn, a tanár követte: — Tulajdonképpen mit akarnak ve­lem? A lakáj nem felelt. Ujját ajkára il­lesztette, mint a régi romantikus szo­morújátékokban a titkolózó színészek. A tanár kedvetlenül ballagott mögöt­te. Hosszú és szűk folyosó végén álltak meg egy ajtó előtt. A lakáj kopogta­tott. — Ki az? — kérdezte belül egy hang. — Itt van a tanár úr — jelentette a lakáj alázatosan. Az ajtó két szárnya kipattant, a szűk folyosóra vakító világosság tódult ki. Morbidusz doktor egy pillanatra el­takarta kezével az arcát. De máris ment befelé a szobába. Ismeretlen és hatalmas erő vonzotta. Az első pillanatban üresnek látta a szobát. — Tessék leülni — mondta a lakáj. — A kegyelmas úr rögtön jön. Morbidusz doktor leült, és idege­sen, izgatottan nézett körül. A halán­téka lüktetett, a szíve rettenetesen dobogott. Akármilyen nyugodt és ci­nikus ember volt is, érezte, hogy va­lami nagy és félelmetes dolog törté­nik vele. A következő pillanatban megjelent a Halál. Fáradtan mondta: — Én hivattam a tanár urat. Bocsás­sa meg, hogy ebben a késői órában idefárasztottam. Morbidusz doktor fölállt, és mélyen maghajolt. Nyugodt volt, sőt derült. Majdnem elnevette magát. Nem, nem ilyennek képzelte a javíthatatlan gyil­kost. Ha nem számított is arra, hogy a hagyományos kaszás csontváz embert látja majd panyókára vetett fehér le­pedővel, mégis valami túlvilágit re­mélt, valami impozánsát és megdöb­bentőt, vagy valami nagyon szelídet. Da ez a Halál ... ez alacsony, töpörö­dött, vékonypénzű öregemberke volt, a derekáig sem ért. Arcán százezer ránc, a keze, a lába akkora, mint a gyermeké. Óriási bacilus, ez volt a ke­gyelmes úr. Királyi voltát csak nehéz bíborköntöse árulta el. A Halál intett, a tanár újra leült. A Halál megszólalt. Panaszkodni kez­dett: — Nagy bajban vagyok. Nagybeteg vagyok. Attól félek, hogy meghalok. Morbidusz doktor értelmetlenül, bambán bámult rá. Zavarodottan da­dogta: — Nem jól értettem a kegyelmes urat. Hogyan tetszett mondani? — Nagyon jól értette — szólt a Ha­lál szomorú mosollyal —, csak egy kicsit furcsán hangzott az, amit mond­tam. És csak azért furcsán, mert én mondtam. Ha más mondja . . . Vagyis attól félek, hogy meghalok. — A kegyelmes úr tréfál . . . — Eszem ágában sincs. Ha tréfálnék, nem hívattam volna. Ismerem a dok­torokat. Ha valaki ismeri, én ismerem őket. Ön az egyetlen, akiben megbízok. — Kegyelmes uram, igazán nem tudom, hogyan háláljam meg kitünte­tő bizalmát, de . . . — Ne vitatkozzon velem. Beteg va­gyok, ezt megállapítja majd ön is, mi­helyt megvizsgál. Hogyan jutottam hozzá, nem tudom. Egész életemben olyan egészséges voltam, mint a makk. Vénülök-e, gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem va­gyok a régi. A lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha nem gyógyít meg, végem van. A Halál ez alatt a beszélgetés alatt mindjobban összesett, a tanár mind­jobban gömbölyödött és dagadt. Ha elfogulatlan harmadik nézte volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalmasabb és félelmetesebb lénynek. A tanár megint fölvidult. Fürge volt, kellemesen izgatott volt. Az ördögbe is, a fele se tréfa ... A Halál beteg! Miféle furcsa és mérges betegség az, amely ebbe az évmilliók óta pusztító öregemberkébe diadalmasan belefúró­dott? Micsoda hihetetlen és fantaszti­kus ügy kerekedne abból, ha a Halál meghalna! És micsoda szenzációs és vi­lágrendítő esemény volna az, ha a Ha­lált meggyógyítaná! Morbidusz doktor alig fért a bőré­be. Jókedvűen dörzsölgette a kezét. — Türelem, kegyelmes uram, türe­lem! Nem kell kétségbeesni. Mind­járt megnézzük, mi a baj! A Halál csüggedten, fásultan me­redt maga elé. A tanár intett. A lakáj fölkapta az öreg kegyelmes urat, és levetkőztette, mint egy kis babát. Az összeaszott emberke meztelenül még komikusabb volt, mint bíborköntös­ben. Morbidusz doktor mohón neki­esett. Körültapogatta, körülszaglász­ta, benézett mindenhová, ahová csak benézhetett. Arca eközben mind nyá­jasabb lett, lelke azonban mindjobban elkomorodott. — Semmi baj, semmi baj. Jelenték­telen kis operáció. Egy óra múlva kutyabaja a kegyelmes úrnak. Magában pedig ezt gondolta: — A végét járja. Ha meg akarom menteni, ki kell operálnom a lépét, a máját meg az epéjét. Még így is két­séges az eredmény . . . A Halál fölcsillanó reménnyel né­zett a tanárra. De az kerülte a Halál tekintetét. Műszereit szedte elő a nagy kézitáskából, vízért, törülköző­kendőért szalajtotta a lakájt. A Halál aggodalmaskodott: — Kibírom-e az operációt? — Gyerekjáték. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt szemmel csinálom. Bal kézzel csinálom. Betegeim Bársonykéznek neveznek. — Bársonykéz! — ismételte a Ha­lál. — Ez a név tetszik nekem. Jó név. — Meg is érdemlem. Majd meglátja, kegyelmes uram. Mindenesetre elal­tatom egy kicsit. — De kibírom-e a narkózist? Föl­ébredek-e utána? — No de, kegyelmes uram! . . . A Halál maga is elszégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Belenyugodott abba, hogy Morbidusz doktor elaltassa. El­aludt. A tanár egy kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált. — Kezemben vagy, gazember. Ha akarom, véged van. Csak egy hajszál­nyit kell tévednem, és megváltom a világot pusztításaidtól. És miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot. De azután meggondolta a dolgot. — Talán mégsem illik. Beteg sze­gény. Beteg. Az életét rám bízta. Nem lehetek bírája és hóhéra. Úgy kell vele bánnom, ahogy akármelyik más jól 21

Next

/
Thumbnails
Contents