Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Karinthy Ferenc pesti szíveII

fizető, előkelő beteggel. Megmentem. Fölemelte a kését. De még nem vágott. Nagyon izgatott lett. „őrültség volna — mondta magában, mialatt a vér az arcába tódult és a feje zúgni kezdett —, őrültség. Sohi többé erre nem lesz alkalmam. Megmentsem ezt a disznót? Hogy holnap eljöjjön értem és eltegyen láb alól? Nevetséges! Élni fogunk, mindannyian örökké élünk, mihelyt ez meghal. És meg fog halni." Erős és biztos kézzel kettőt vágott a Halálon. Azután föléje hajolt és figyelte. A Halál nem mozdult többé. Meghalt. A tanár nyugodtan megmosta a kezét. — Fájdalom, a dolog nem sikerült — mondta a lakájnak, aki mereven illt az ágy lábánál —, a kegyelmes úr meghalt. Az epéje ... de hiszen ezt maga úgysem érti. Sajnálom, hogy Igy tör. tént. Talán, ha előbb küldenek értem. Közömbösen, nyugodtan beszélt. Belül ujjongott a boldogságtól. Egy pillanatig sem tudta magát gyilkosnak; úgy érezte, hogy nem bűnt, hanem nagyszerű és minden időkre szóló jó cselekedetet követett el. Hallotta az egész élni vágyó világ örömrivalgását; látta magát, ahogy képekben, szobrokban, interjúkban és tudományos munkákban megörökítik. Látta magát, minden idők legnagyobb emberét, ahogy a népek milliói ünneplik, királyok és pápák kézcsókra járulnak eléje. Úgy látszott, a lakájnak mindegy volt. Alázatosan fölsegítette Morbidusz doktorra a több személynek is elegendő bundát, és lekísérte a folyosón, a csigalépcsőn, a hintóhoz, amely feketén és mozdulatlanul várakozott az udvaron. A tanár beült a kocsiba, az pedig zajtalanul elindult a hegyi úton lefelé. Morbidusz doktor a jól végzett munka tudatával gyújtott szivarra. Elégedetten mosolygott. Dicsőség, gazdagság, halhatatlanság ... ezt viszi haza éjszakai kirándulásáról. Hirtelen harsány tülkölés hangzott föl. A hintó megállt. Morbidusz doktor nyugtalanul nézett ki az ablakon. Hatalmas óriás állott a hintó mellett. Arnyalakja kékesfehér fényben izzott, jobbján véres pallos lángolt. Komoran megszólalt: — Bocsánat, tanár úr, meg tetszett feledkezni a honoráriumról. Lepecsételt, nagy levél borítékot nyújtott át Morbidusz doktornak, aki kíváncsian és izgatottan feltörte. Huszonötezer korona volt benne. — Nagyon kedves — mondta a tanár meghatottan —, köszönöm. -Én köszönöm a tanár úr szíves fáradozását — udvariaskodott az óriás —, elég szomorú, hogy eredménytelen maradt. . . — Bizony, bizony, az öreg kegyelmes úr egy kicsit elhanyagolta a dolgot. Előbb kellett volna ... — Én is mindig mondtam a papának ... Morbidusz doktor megdermedt. — Tessék? Ön ... ? — Igen — mondta az óriás egyszerűen — a fia vagyok. Most én veszem át az üzletet. Ezzel eltűnt a sziklák között, mialatt Morbidusz doktort a hintó hazaszállította a városligeti szanatóriumba. Csigó László reprodukciója Irodalmi városképek Vargha Balázs Karinthy Ferenc pesti szíve II. Lakások idézése Amit Karinthy Ferenc a lágymányosi öbölről, mint minden vizek ősképéről elmondott - úgy látszik az apjától tanulta. I.cgalább ugyanezt a lélektani axiómát mondatja el „szellemidéző" regényében az apjával, akinek életét éppen felkavarta Svédországból idetoppant unokahúga„Gyerekkorunkban a Gizella téren laktunk. Egyetlen hatalmas szobában éltünk itt valamennyien, mind a heten .. . Az a hatalmas szoba azóta is akarva-akaratlan emlékeimben van. Ha könyvet olvasok vagy bármilyen eseményről hallok, a szoba, ahol a cselekmény lejátszódik, képzeletemben mindig csak az a Gizella téri szoba. Megváltozik olykor, kibővül vagy módosul a regényíró elbeszélése nyomán egy ajtóval, bútorokkal vagy benyílóval, de ha lefejtem és kibontom a kellékeket, mindig csak ebbe a szobába jutok vissza. Ez egyáltalában nem tudatos, gyakran csak évek múlva veszem észre, hogy még Jákob házát is olyan fekvésben képzelem ..." Egy irányban tovább lehetne nyomozni ezt a problémát, s éppen Karinthy Ferenc volna hivatott erre: hogy élnek bennünk olyan régibb színhelyek, amelyeket nem láttunk, csupán a családi legendák nyomán építettünk föl. Azt a Gizella (Vörösmarty) téri nagy szobát, amiről itt Karinthy-Donáti beszél, s amelyet Kosztolányi-Esti Kornél is lefényképezett, milyennek tudja Karinthy Ferenc? Melyik lakásuk alapszerkezetét vetíti vissza rá? A Szellemidézés korábbi változatának, a regénynek egy Reviczky utcai, címeres majdnem-palota a színhelye, Bánffy Miklósé, az írógrófé. „A kovácsolt rézkilincsek valóságos műtárgyak, az ablakok hatalmas faszerkezetek, s a ház, oromzatán az évszámmal, amelyben épült, palotának is beillett. A szobák kétszer olyan magasak, mint az egyéb budapesti lakásokban . . . Lépcsőházunk pihenőinél óriási ablakok nyíltak, üvegükön a grófi címerrel. Emlékek laktak a lépcsőházban, s magam is, valahányszor felszaladtam, kettesével szedve a fokokat, magam is különös módon emlékeket kovácsoltam, arra gondoltam, milyen szomorú lesz, ha majd nem lakunk már itt, s én néha felkeresem a házat, mert ki nem tér olykor vissza? Bizonyára szívszorító érzés lesz üdvözölni és köszönteni a bronzszobrot a lépcső alján . . ." Igazi kamasz-képzelődés a jövőről, amikor látogatóba tér majd viszsza oda, ahol most lakik. Elképzelt jövőbeli meghatódottságával koronázza meg a jelent, ami különben nem adna okot meghatódásra. A régieskedő ház is segítette a képzeletét, a maga grófi rekvizítumaival. A történelmi építési stílus, amelyet a századvég építtetői oly nagy becsben tartottak, szintén afféle visszalátogató, hogy ne mondjam: hazajáró lélek volt Pesten. A fiú, míg kettesé-22