Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Wellner István: Új pihenőpark a Hajógyári szigeten

zavarok megszüntetése céljából a Rákospatak mentén közei 8 km hosszú, 600 mm átmérőjű, a krisztinavárosi átemelőteleptől az Orbán téren levő vári övezeti medencéig 1 km hosszú, 500 mm átmérőjű főnyomóvezeték épült. A főváros területének megnövekedése, a lakosság, valamint a fürdőszobás lakások számának emelkedése és az ipar nagyarányú fejlődése következtében állandóan növekvő vízigényeket talajból vett vízzel már nem lehetett kielégíteni. Ezért a káposztásmegyeri vízműtelep mellett, Palotaszigeten 1957—60 között — kísérleti jelleggel — napi 15 ezer köbméter ivóvíz és 10 ezer köbméter iparvíz ellátására alkalmas felszíni vízművet létesítettek. E tervidőszakban a nagykörúti 1200 mm-es főnyomóvezetéket meghosszabbították, továbbá a Ferenc körút, Petőfi-híd, Schönherz Zoltán utca nyomvonalán közel 6 km hosszú, 800 mm átmérőjű csővezeték épült. A vízigények rohamos növekedése miatt — a kísérleti üzem eredményeit be sem várva — a fővárostól északra, a Szilas-patak torkolna fölött, 1959-ben elkezdték a nagy felszíni vízmű építését. Ennek első szakasza — napi 100 ezer köbméter teljesítménnyel — 1962 első negyedében kezdte meg az üzemelést. A második, az előzővel azonos kapacitású szakasz 1964 és 1967 között épült meg. A második ötéves terv időszakában fejezték be a Pócsmegyeren 1960 áprilisában megkezdett 3 vízműtelep építését. Nagyarányú hálózatbővítést valósítottak meg; ennek során Kőbányán 2,5 km hosszú, 800 mm átmérőjű, a Fehérvári úton 1,7 km hosszú, 500 mm átmérőjű, 1 km hosszú, 450 mm átmérőjű és 2 km hosszú, 400 mmes csővezetéket fektettek le. Ekkor kezdték építeni a III. sz. főnyomóvezetékrendszert, amely a káposztásmegyeri főtelepről kiindulva, a kelet-pesti fogyasztási körzetekhez szállítja a vizet. Az első szakasz építése 1963-ban, a másodiké 1965-ben, a harmadik szakasza pedig a harmadik ötéves terv időszakában fejeződött be. Nagyobbították a szigetszentmiklósi vízművet és ennek során további 60 csőkutat telepítettek. A negyedik ötéves terv időszakában Káposztásmegyer és a Boráros tér között megépült a IV. sz. főnyomóvezeték, leágazásaival együtt, továbbá a 80 ezer köbméter befogadóképességű gellérthegyi víztároló. 1950 és 1973 között a főváros vízcsőhálózata 1605,8 km-rel (79,9<\,-kal) bővült, a vízfogyasztás pedig ugyanezen idő alatt több mint két és félszeresére emelkedett; ezen belül a háztartásoké 88,6"„-kal. 1970 elején a vízvezetékkel ellátott fővárosi lakások aránya 84,5 százalék volt. Csatornahálózat Egy város megfelelő csatornázottsága a közegészség egyik legfontosabb alapja. A fővárosban a felszabadulás előtt a csatornázottság foka nagyon kedvezőtlen volt. 1949-ben 100 lakóház közül a régi Budapesten 66, az 1950-ben hozzácsatolt peremtelepüléseken pedig mindössze 9 lakóház volt bekapcsolva a közcsatornahálózatba. A népesség állandó gyarapodása, az ipartelepek fejlesztése következtében a vízfogyasztás emelkedése nagymértékben megnövelte az elvezetést igénylő szennyvizek mennyiségét. Súlyosbította a helyzetet az a körülmény, hogy a belső kerületek sűrűbb csatornahálózatának nagy része a múlt században épült, elavult és építési anyaga korszerűtlen volt. A helyreállítás évei után nyomban hozzáláttak a csatornahálózat folyamatos kiépítéséhez és az elavult csatornahálózat átépítéséhez. Ennek eredményeként a közcsatornahálózat hossza az 1950. évi 1604 km-ről 1974 elejéig 2335,4 km-re nőtt, vagyis 731,4 km-rel gyarapodott. A fejlesztések 45,3 százaléka (331,4 km) a peremkerületekre jutott. Ezenfelül igen sok elavult közcsatornát átépítettek. A csatorna-építések jelentős része az új lakótelepek ellátásával függ össze. Napjainkban a lakások háromnegyed részénél is több van bekapcsolva a közcsatornahálózatba. A hálózatfejlesztés mellett tovább fejlődtek és újakkal gyarapodtak a szennyvízátemelő- és tisztítótelepek. 1954-ben épült az újpesti, 1958-ban a budafok-hárosi szivattyútelep; a csepelit 1950-bsn, a nagytétényit pedig 1960-ban teljesen átépítették. Ezenkívül 1951 óta több kis kapacitású, automatikusan működő átemelőtelep létesült. 1970-ben helyezték üzembe a dél-budai szivattyútelepet. Az ipari üzemek által kibocsátott nagy mennyiségű szennyvizek mind nagyobb arányban tartalmaznak olyan vegyi anyagokat, amelyek károsan hatnak a befogadó folyóvizek öntisztuló képességére. Az élővizek tisztaságának megőrzése, a természeti környezet megvédése szükségessé tette biológiai tisztítóberendezések építését. Az első ilyen szennyvíztisztítótelep 1952-ben épült Pestlőrincen, egyelőre kísérleti jelleggel. Az itt szerzett tapasztalatok nyomán három további szennyvíz-tisztító-telep épült. Ezek közül a legnagyobb kapacitású a dél-pesti, melyet 1966-ban helyeztek üzembe és bővítése most folyik. Ez a telep a délpesti peremvárosrészek szennyvizeinek biológiai tisztítására szolgál, a soroksári Dunaágba való bebocsátása előtt. Gázszolgáltatás Az első ötéves tervben már jelentős öszszegű előirányzattal szerepelt a fővárosi gázszolgáltatás fejlesztése, mely a későbbi években állandóan fokozódott. Mivel a kilenc peremkerület közül hatban egyáltalán nem volt vezetékes gáz, alapvető feladat volt, hogy a belső kerületek gázellátásának növelése mellett a peremkerületekre is kiterjesszék a vezetékes gázszolgáltatást. A nagyobb arányú fejlesztést szükségszerűvé tette még a főváros levegőszennyezettségének csökkentésére irányuló törekvés is. A fejlesztések során a csőhálózat hossza az 1950. évi 1290 km-ről 1974 elejéig 2026 km-re emelkedett, tehát 736 km-rel bővült. Ez utóbbiból 631 km a főcsőhálózat. Ezenkívül mintegy 100 km elhasználódott és méreteiben már nem megfelelő régi csővezetéket cseréltek ki. A gázcsőhálózat fejlesztéséből a peremkerületek több mint 187 km-rel részesültek. A gázvezetékhálózat fejlesztése elsősorban az állami lakóházépítkezésekhez, majd — a földgázprogram végrehajtásának megkezdésével — a földgázfelhasználás nagyarányú kiterjesztéséhez kapcsolódóan történt. A hálózatfejlesztés s a termelő kapacitás növelése révén nemcsak a lakosság kényelmét szolgáló háztartási gázellátás bővült jelentős mértékben, hanem az ipari üzemeké és egyéb intézményeké is. A gáz használatát 1965-től fokozatosan kiterjesztették a lakások hőellátására; ekkor kezdődött el a földgáz ipari felhasználása is. A fejlesztések eredményeként 1950 és 1973 között 227 ezerrel nőtt a vezetékes gázt fogyasztó háztartások száma; ezzel elérte a 373 ezret. Jelenleg több mint 120 ezer lakásban fűtenek városi illetve földgázzal. Ezenfelül a külső kerületekben több mint százezer háztartás részesült palackos gázellátásban. A gázszolgáltatás ugrásszerű emelkedését mutatják a következő adatok: 1973-ban a fogyasztóknak szolgáltatott gázmennyiség (egységesen nyolcezer kalóriás fűtőértékkel számolva) 1 125 millió köbméter volt, közel 22-szerese az 1950. évinek. Az egy háztartásra jutó értékesített gáz mennyisége 1973-ban két és háromnegyedszerese volt az 1950. évinek. A felszabadulás utáni első évtizedben, amikor a városi gáztermelés még sok nehézséggel járt, a háztartások ellátása volt az elsődleges szempont. Ez megmutatkozik a gázfogyasztás arányaiban is. Később a földgáznak a fővárosba juttatásával elkezdődött az ipari igények évről évre növekvő mértékű kielégítése. Az ipar gázfelhasználása 1950-ben az összes értékesített gáz egynegyede, napjainkban pedig már kétharmada. Villamosenergia-fogyasztás, közvilágítás A felszabadulás előtt a régi Budapesten a villanyvezetékkel felszerelt lakások aránya megközelítette a 100",,-ot. A peremtelepüléseken azonban minden ötödik lakásból hiányzott a villany. 1973 végéig a háztartási fogyasztók száma megkétszereződött, az egy háztartási fogyasztóra jutó villamosenergia-fogyasztás pedig — az elektromos készülékek elterjedése miatt — közel hét és háromnegyedszeresére emelkedett. A főváros összes villamosenergia-fogyasztása 1974 elején nyolcszorosa, ezen belül a háztartások fogyasztása tizenötszöröse volt az 1949. évinek. A fejlesztések során valamennyi nagybudapesti lakásba eljutott a villany. A főváros közvilágításának folyamatos fejlesztésére és korszerűsítésére az elmúlt három évtizedben nagy gondot fordítottak. A lámpahelyek számát 1974. január 1-ig több mint kétszeresére emelték. Az izzólámpák nagyrészét a korszerűbb fénycsövekkel és higanygőzlámpákkal cserélték ki. 1974 elején 64 704 fémizzós, 26 528 higanygőzizzós és 12 484 fénycsöves lámpahely volt a főváros területén felszerelve. Ma már több mint 211 ezer fényforrás világítja meg Budapest utcáit és tereit. A lámpatestek kibocsátott fényenergiája mintegy tizenkétszerese a háború előttinek. A korszerű közvilágítás mellett jelentősen emeli a főváros esti látképének szépségét egyes épületek, szobrok, emlékművek, a budai Vár és a Lánchíd díszkivilágítása. 19