Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Fordulat a műemlékvédelemben

Keresztény Múzeumot sem. így sok tízezerre megy azoknak az értékes műtárgyaknak a száma, amelyek egyházi vagy magánkézben maradtak. Jogszabályaink még ezeknek a magántulajdonban levő műtárgyaknak adásvételét sem tiltják. Csupán korlátozzák. Külföldre nem szabad vinni őket — ez az egyik tilalom. A másik kötelezettség: az ilyen tárgyak, gyűjtemények tulajdonosának — gyűjteménye, műtárgya védettségének eldöntése végett — bejelentéssel kell élnie az illetékes múzeumnál. A múzeumok ezeket a tárgyakat — szakemberek értékítélete alapján — nyilvántartásba veszik, védetté nyilvánítják. Tulajdonosaik: a gyűjtők. A használtcikk-kereskedők nem ebbe a kategóriába tartoznak. Iparengedélyük csak praktikus célokat szolgáló áruk csereberéjét teszi lehetővé. Ám ezek az élelmes emberek — akad köztük még hajdani múzeumi alkalmazott is — egyre inkább vérszemet kaptak s gyűjtési területüket olyan „használtcikkek" felvásárlására is kiterjesztették, persze önkényesen, mint régi festmények, szobrok, ódon órák, fegyverek, feszületek, ötvöstárgyak, népművészeti és néprajzi emlékek, régi pénzek, antik bútorok. Mivel Budapesten sok a múzeum s a műgyűjtő meg a muzeológus, zugkereskedésüknek színhelyét vidékre tették át. Felvásárlási körleteik is itt vannak. 1974-ben — Kiss Károllyal, a Magyar Nemzet munkatársával részben ez ügyben járva az országot — Balatonszárszón, Pécsett, Dunaújvárosban, Mádon s egyebütt magam is megfordultam olyan használtcikk-kereskedőnél, aki — mellőzve más portékák adásvételét — egyértelműen csakis régiségek és néprajzi tárgyak üzletelésével foglalkozott. (Még holmi restaurálásokat is végeztetett, hogy rozoga ócskosógoiból régiségeket varázsoljon.) Szárszón a balatoni nyaralók s a külföldiek úgy vették áruját, mint a cukrot! Szárszói régiségkereskedése azonban csupán filiája volt pécsi anyaüzletének. Látnivaló volt: az élelmes kereskedő e bolton jobban tollasodik, mintha ugyancsak a Balaton-parton lángossütőt vagy pecsenye-konyhát nyitna. Ő — de többi hasonló használtcikkes társa is — autóval jár faluról falura és cserélve, vásárolva gyűjti össze régiségeit, népviseleti s népművészeti darabjait. Az egyik ilyen vidéki kereskedőnél — Tokajhegyalján — olyan XVIII—XIX. századi fegyvergyűjteményt láttam, hogy az illető bízvást lóra ültethetett volna egy inzurrekcionális lovasszázadot. (Hajdani nemesi közbirtokossági falu e kereskedő székhelye.) Gyűjteményével nem egy vidéki vagy tájmúzeum méltán büszkélkedhetne! Az ócskásoknak, „neppereknek" is nevezett használtcikkárusok dolgát a sajtóban, a tvben is ismételten szóvá tették. A zsibárusnak álcázott régiségkereskedők ilyen irányú ipara betiltási javaslata ellen — talán különös — pontosan e sorok írójának volt ellenvéleménye. Nem az elv, hanem a gyakorlat, a végrehajtás, a kivitel időpontja tekintetében. Úgy gondoltam: az orv-régiségkereskedelem betiltása egymagában csupán tüneti kezelés. Amíg múzeumaink és azok kutatói döcögő vonatokon utazgatva és 31 forintos napidíjakon tengődve kutatnak régiségek és néprajzi emlékek után, a vidéki múzeumoknak pedig sem szakembere, sem pénze nincs még arra sem, hogy a MÉH-telepeket s a használtcikk-kereskedők raktárait rendszeresen ellenőrizze, korai dolog fellépni e kereskedők ellen! Ok legalább begyűjtik azt, amit a múzeumok nem képesek megmenteni. S nem egyszerűbb-e — élve az állam elővételi jogával —, ha a múzeum ezektől az emberektől veszi meg a műtárgyakat, mintha azok végképpen veszendőbe mennek. De bármiképpen áll is a dolog, itt valóban az a teendő: állami kutatók, képzett szakemberek kutassák fel régi udvarházak utolsó gazdáinak, elhaló iparok utolsó tulajdonosainak, elgazdátlanodó parasztházaknak padlásait, pincéit. S ők vásárolják meg a veszendő értékeket múzeumaink számára. Mindenesetre e zugkereskedelem megszüntetésére az első lépés megtörtént. Talán egy olyan második is követi, amely múzeumainkat teszi a zugkereskedők legitim utódaivá. Vitathatatlan, hogy némely vonatkozásban a24. órában járunk. Elsősorban néprajzi kincseink mennek veszendőbe! Hiszen a néprajz most, a szemünk láttára válik leíró — deskriptív — tudományból történeti tudománynyá. Néprajzunk tárgyi arzenálja ezekben az években válik használati tárgyból múzeumi tárggyá. Vagy semmivé. A tárgyak maguktól nem mennek be a múzeumokba! ... és a régészeti emlékek? De mi lesz a régészeti emlékekkel? — tolul fel a kérdés. Hiszen a köztudatban még élénken él az unikális értékű óbudai ókori tetrapylon könnyelmű, oktalan megsemmisítésének emléke. És jól emlékezünk arra a vandalizmusra is, amellyel egyik kiemelkedő jelentőségű Pécs környéki római épületmaradványunkat — Dr. Fülep Ferencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum nagy tekintélyű főigazgatójának törvényes beavatkozása és tilalma ellenére — 1974-ben megsemmisítette az egyik vidéki „hatalmasság". Ugyanezen a nyáron szomorúan észleltem, hogy a sóhajtva köszöntött mohácsi gyásztéren füstjével s szagával egy hatalmas, modern disznóhizlalda árasztja el a megszentelt tájat. De a 74-es tapasztalatok egyike az a hajsza is, amelyet muzeológus kollégáim folytattak le a Rakamazon ekkor előkerült honfoglalás kori magyar vezérsír széthurcolt kincseinek összeszedésére. És az 1974-ben Dunántúlon előkerült csodálatos szépségű Marcus Aurélius-főt is értékesítette már a megtaláló, mire a múzeum emberei értesültek a leletről. (Szerencsére: megtalálták . . .) Alig egy esztendeje, amikor a budavári gótikus szoborgalériatorzói előkerültek, szóvá tettem az 1960—1972 között végbement budavári helyreállítás törvényellenes rombolásait, régészeti ellenőrzés nélküli épületbontásait és épületalapozásait. Tehát nekünk sem kell a szomszédba mennünk rossz példákért! Utóbb és közben szót emeltem a Vár újkori kő- és szoboremlékeinek megmentéséért is. Hiszen a barokk és neobarokk palotának nagy értékű kőfaragványai egyre jobban pusztultak. Különös, hogy a kifogásolt rombolások — amelyek csak 1973-ra szűntek meg — szemünk láttára, figyelmeztetéseink ellenére éppen a budai Várban, az ország egyik elsőrendű, kiemelt műemléki területén, azon a hegyen mentek végbe, ahol hat múzeumon kívül az országnak régészeti és műemlékvédelmi főhivatalai rezideálnak . . . A műemlékrombolásoknak annyi a rémregénye, ahány táj s ahány régész! Idézzük-e Pusztaszert? Ahol a legendás monostornak háromemelet magas hosszfalát egy ma már neve szerint sem ismert ember 1946-ban ledönttette. És Budán? Amikor a hatvanas években a sorozatos budai műemlékrombolások végbementek— például W. C.-aknát telepítettek Mátyás király nyéki vadászkastélyának megmaradt kútjába — s hatósági segítség híján Timár György írót informáltam e visszásság megakadályozásának szükségességéről, cikkének megjelenésekor a magát ludasnak érző hatóság nem a W. C.-t megalkotó vállalat ellen járt el ... Büntető szankciók A régiségeknél is régibb igazság: nem elég jó törvényeket hozni — be is kell tartani és be is kell tartatni azokat! Ez következik be az új rendelkezésekkel. Most, az MNK Elnöki Tanácsának 1975. 6. sz. törvényerejű rendeletével nemcsak a büntető szankciók keményedtek meg. A lelet elpusztítása vagy ellopása nem csupán — kevés bírsággal „megúszható" — szabálysértés többé! Bűncselekmény. A rendelet szemléletében újszerű. A döntő fordulatot a törvényerejű rendeletnek első, sarkalatos pontja jelenti. Ez kimondja: „A földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő, illetőleg az onnan előkerülő muzeális, vagy műemléki értékű tárgyak az állam tulajdonát képezik." Az ilyen értéktárgy megrongálása, elpusztítása, megsemmisítése vagy eltulajdonítása tehát nem „egyszerű" szabálysértés, hanem az állami tulajdon elleni cselekmény. Az állami tulajdont viszont törvényeink fokozott szigorral védik. Különös dolog — egyben régi jogalkotásunk dicsérete —: ez az új, kultúrkincseket védő törvényerejű rendelet (amelynek előkészítésén a már említetteken kívül annyi tudósunk, írónk, közírónk, régészünk s elsősorban jogászunk — élükön Szabó Viktor — dolgozott) voltaképpen az Árpádok korabeli magyar törvénykezés egyik jogszabályának modern parafrázisa. Az Árpád-kor hazai jogalkotása a föld (s a vizek) mélyének minden kincsét — sót, ásványt, fémet, sőt bizonyos vadakat s halakat is — az államvagyonnal azonos királyi vagyon tartozékának tekintette. Ánnak tekintette — bányakincsnek — aföldben rejtőző régiségeket, kincseket is. A II. Endre király (1205—1235) korában írásba foglalt nagyváradi tüzesvaspróbák jegyzőkönyvében olvassuk: az egyik atyafit azért viszik Váradra, „istenítéletre", mert kincset talált a földben s azt nem szolgáltatta be. Ezáltal „meglopta a királyt". Vagyis judikatúránkban a régészeti lelet már 750 esztendeje is államvagyon volt. Eltulajdonítója pedig tolvaj volt. Csakúgy, mint ma. És ahhoz képest is büntették.