Budapest, 1975. (13. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Illés Endre találatai 1.

lőtte a nagydob, csörrent a cintányér, a hegedűk sikítottak, és a söröző emberek felszöktek a helyükről. Elkapták a lányokat, és porzott a terem a dobogó tánctól. Rokoska végignézett a hullámzó tömegen, keresztül a terjengő felhőkön, és mialatt teli tüdővel fújta a trombitát, az emberek fölött, sugaras világításban, kacérkodott vele, rábámult, és elúszott előtte a kerek, ezüst egy forint. Boldog Ádám mosolygott . .. Rokoska délután indult a döntő háborúba. Mióta éjszaka is dolgozott, az ebéd utáni időben keményen csatázott az íróasztal mellett. Amikor másolnia kellett, amikor a fáradt, jóllakott ember mellé odaállott az álom, és kábító leheletével belefújt Rokoska szemeibe. Ekkor csatázott Ádám. A szemhéjait kimeresztette, és percekig így bámult a papirosra, de az álom egyre-egyre legyezgette a szemeit, kéjes érintéssel meg-megsimogattaszemhéjait, és azok lassan-lassan megszűkültek, összezsugorodtak; de a bágyadt Rokoska magához tért, és kimeresztette a szemeit. Hónapok óta így folyt a nagy küzdelem, különös, megdöbbentő ijedtségekkel. Rokoska elszánt energiával ült hozzá mindig a munkához, és a munka elején büszkén vetette papírra a peckes betűket. De mikor a megtagadott álom háborúba szólította, Rokoska észrevette, hogy a toll nem áll oly keményen a kezében, az ujjai meggyöngültek, és a betűk, amiket mindig formásán állított fel a sorokban, meggörbülnek, táncolni kezdan ek,meglesik, mikor a szemére egészen ráül az álom, és egymásba szaladnak, összegomolyodnak. Ilyenkor voltak a nagy ijedtségek, mikor Rokoska felrezzent, és kuszán, gagyogva bámultak rá a betűk. Rokoskának egy pillanatra elállott a szívverése, és rémülten nézett maga köré, hogy nem látta-e meg valaki a tisztviselők közül, hogy hogyan dolgozik. Titkosan belegyűrte az elrontott papirost a ísebébe, és kiszaladt a vízvezetékhez, a hideg vizet rácsurgatta a halántékára s megdörzsölte vele a szemeit. Egy napon Rokoskának túrós rétest készített az anyja ebédre, amit Ádám szenvedélyesen szeretett. Sokat evett, megivott rá két pohár vizet, és szaladt vissza az irodába, hogy el ne késsék. Ádám pontosan érkezett a hivatalba, az asztalon már garmadában hevert a sok írnivaló, és Rokoska hozzákezdett a másoláshoz. Nyugalmas pihenéssel mozgolódott a széken, fáradt testének jólesett a pihenés, és lábaival, amelyek száguldozva idehozták, az asztal alatt megelégedetten harangozott. Rokoska fürgén kergette maga előtt a betűket, és nagyon örvendezett azon, hogy ma békében maradhat, az álom nem jön érte. Úgy másolás közben elgondolkozott, hogy milyen furcsa aző mindennapos délutáni ijedtsége, miért is gondol mindig az alvásra, amikor minden más dolgon törhetné a fejét. csak akarni kell, és ébren marad, csak rémítgeti önmagát, hogy a szemére nehezedik valami. . . hogy elmosódnak a betűk, és nyomja valami a fejét roppant erővel ... Neki kötelességei vannak ... a betűknek egyenesen kellállaniok ... a család . . . mindig arra kellgondolni, hogy ébren van . . . nem szabad eldőlnie, mint a betűknek . . . mennek azok maguktól is előre . . . csak a keze rajta legyen a papiroson, az már beletanult a hosszú idő alatt. . . csak emelni kell a tollat, jár az magától, a girbe-gurba utakon ... a fehér, kék, a lila papirosokon . . . Rokoska képzeletére különös szivárvány tűzött rá, és meglebegtek előtte a titokzatos színű másolópapírok. Ekkor ébredt Rokoska arra a félelmetes jelenetre, hogy elaludt, hogy az irodafőnök a vállát rázza, és rárivall: — Miért lumpol mindig? Rokoska nagyon szomorú volt, mikor hazaindult, és talán először érezte életében, hogy az emberek hálátlanok, kőszívűén nézik a mások szorgalmát, és a henyék még bántják is a fáradozót. Ment, vánszorgott a tavaszi utcákon, elcsigázott testét alighogy cipelte. De a makacssága nem hagyta csüggedni. Bandukolt, ballagott előre, és biztatta önmagát: — Egyszer volt, többet nem lesz. Vigyázni fogok, csak bele kell jönnöm. Nem szabad, nem szabad — olyan leszek, mint voltam. Elaludni a hivatalban — pfuj! . . . Rokoskára nagy öröm várt odahaza. Megjött a sógor. Ádám roppant, mikor a táncmester megölelte, de visszakarolta szerelmesen. A família már ünnepelte a táncmestert, bor volt az asztalon és friss vacsora. Üde alkonyat ereszkedett alá a ház tájékára, és vacsora után a család kiült az udvarra. A földszintes házacskára ráborultak az aranybíboros palástok, amit a búcsúzó nap sző a szelíd, a jó emberek gyönyörűségére. A föld, a falak, a rozzant ablakocskák színesedtek, csillogtak, a szomorkodó platán is, az udvar közepén, opálos sugarakat ringatott zöld levelein. Rokoska kihozta a szobából a trombitát. Leányok, fiúk, akik a házban laktak, összegyülekeztek, és körülállták Ádámot. Rokoska magasra emelte a kürtöt, és rázendített dalaira. Csönd volt az udvarban. Az érzelmes nóták tisztán, lágyan suhantak keresztül a nesztelenségen. A táncmester felkelt helyéről, és rálépett az igézet útjára. A leányokat, legényeket felállította két sorba, és táncba vitte valamennyit. Lépegetett, ugrándozott a táncmester, kommandírozott: — Egy-kettő . . . egy-kettő ... föl a fejjel, graciózusan ... — Rokoska is emelgette a lábait, és taktusosan trombitált. A puha, tavaszi földön keringtek, lejtőztek a csillogó szemű táncospárok, és a táncmester odalépett Juliskához, karcsú készséggel előtte meghajolt. Rokoska minden erővel belefújt a kürtjébe, és zengett, harsogott a vidám nóta, a szöcskeember fürgén emelgette, maga köré fonta, eleresztette, megölelte Juliskát. Rokoska mosolygott, és küldte maga mellől a kicsiny gyermekeket: — Menjetek táncolni, a papával, mamával . . . Barna árnyak szálltak le titkosan az udvarra, erősen esteledett, és Rokoska abbahagyta a trombitálást. De a táncmester még forgatta, ölelgette, szorongatta Juliskát a platánfa sátoros árnyékában. Ádám elindult feléjük, és nézte őket egy darabig, majd nevetni kezdett, és búcsúzott tőlük: — He ... he... ti rosszak ... — Aztán elment hazulról, trombitálni az éjszakába. Illés Endre a húszas évek végén IRODALMI VÁROSKÉPEK Vargha Balázs Illés Endre találatai 1 A „hullaszekrény" tanulságai Ars poeticájának első törvénye a pontosság. Ifjabb prózaírókat bírálva ezt szokta mindenekelőtt méltatni, vagy hiányolni. A pontosság nemcsak stilisztikai fogalom. Nem egyedül azt jelenti, hogy a szinonimák közül a legtalálóbbat kell leírni. A jelenségeket is meg kell válogatni az írónak, rátalálni a legjellemzőbbre. Ahhoz pedig, hogy legyen miből válogatni, Csokonai szavával „az észrevétel talentoma" kell. Móricz Zsigmond meglátogatta őt egyszer a szerkesztőségben. Most a Népszabadság székháza van ott, de akkor még úgy állt a régi ház, ahogy hajdan Rákosi Jenő rendezte be. Móricznak megmutatta a szerkesztőség különlegességét, a „hullaszekrényt", az előre elkészített, ábécé rendbe rakott nekrológokkal. Hogy váratlan halálhír ne hozhassa zavarba a szerkesztőt, még késő este sem. „Csodálkozva láttam — írja Illés Endre —, hogy kis notesze már a kezében van — máris jegyez. Mit jegyezhet? Hiszen még el sem kezdtük... 22