Budapest, 1975. (13. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Illés Endre találatai 1.

Egy ide-oda kanyarodó politikus nevét mondtam ki, eléggé bizonytalanul. Majd egy írót ajánlottam második fogásként. Zsiga bácsi nem felelt. Jegyzett. — Talán magadra vagy kíváncsi? — kérdeztem hosszú másodpercek múlva. — Hagyd. .. — nevetett nagyon jókedvűen. Egyszerre nevetett kifelé és befelé. — Hagyd. . . Ennél jobbat úgysem mutathatsz. És szeme villanásával a szekrényre vágott. Az ő tekintetével néztem meg magam is a derék, gyanútlan „hullaszekrényünket" — naponta elmentem mellette, s csak most láttam meg: páncélszekrénynek álcázta magát. Ijesztően komor, sötétzöldre festett, oromdíszes, emeletes páncélszekrénynek — pedig csak deszkákból és lécekből szögezték össze. Talán nem is keményfából, csak puhafából. Mintha csak Rákosi Jenő jelent volna meg előttem. A harmincmillió magyarral dobálózó, kenetes, ravasz lapvezér, akinek politikája és ereje páncélnak látszott — és csak sötétre festett puhafa volt. Az ártatlan „hullaszekrény" úgy állt előttünk, mint egy megszégyenített Mikulás, akinek tiszteletlenül lerántották az álszakállát." Ez egyszer ő kapott leckét megfigyelésből. Elfogadta, lovagiasan jelezte Móricz találatát. Pedig nem is vívókként álltak szembe egymással. Nem fűtötte fel semmi más feszültség a helyzetet, csak Zsiga bácsi szeme villanása a szekrényen. Őt aztán már nem is érdekelte a nekrológolvasás morbid öröme. „A többi csak irodalom" — mondhatta volna a pöffeszkedő ál-páncélszekrény tartalmára. A megfigyelését rögtön lejegyezte a legendás noteszába. Neki ez csak észrevétel volt, égy a sok ezerből. Illés Endre másképpjegyezte meg ugyanazt. Neki ez drámai jelenet volt: egy mindennap látott, rutinosan sokszor bemutatott bútordarab megelevenedése. Mert ez is kell az írói pontossághoz, a személyes indulat, amely megköti a helyzeteket az emlékezetben. Gellérthegyi éjszakák című eszszékötetének előhangjában beszél erről Illés Endre: „Éjszaka szeretek írni. Ez a könyv is éjszaka született, gellérthegyi éjszakák csendjében, erős fénnyel megvilágított kéziratpapíron. Nappal mindenre figyelni kell, de éjszaka egyetlen szóra, egyetlen villanásraisügyelhetünkmár. Az éjszaka az igazabb érzékelés, a megértés ideje." „Az árnyakat — írja aztán, Odüsszeuszra utalva — hiába kérleljük mézzel, borral, fehér liszttel — némák maradnak. Csak a vértől szólalnak meg. Vérrel kell kínálni minden árnyat, hogy életre keljen, lüktessen a szíve és kimondja a magáét. Tanulmányaimban, arcképeimben, vitáimban ezért oly gyakori a közvetlen élmény, mert csak az oxigént adó vérrel, a jelenlétemmel, az elnyomhatatlan érzelmeimmel, a szeretet és az indulat szavaival tudtam megszólaltatni -mindazt és mindazokat, akik az éjszakai sötétben visszajöttek hozzám." Irigyelhetik Illés Endrét az irodalom profijai mély tudásáért, tévedhetetlen szövegismeretéért. Irigylik is. De amiben legkevésbé tudják megközelíteni, az a megelevenítés képessége. Rossz filológusok kommentárjaiban sokszoros halált halnak a hajdan hús és vér írók. Egyéniségük, szenvedélyük absztrakt értékeléssé foszlik az irodalomtörténet „hullaszekrényében". Avatott magyarázójuk tudja „vérrel, hússal ékesíteni" őket. A gellérthegyi erős lámpa fénykörébe nemcsak írók kerültek bele. Vérátömlesztő műtét hozta életre a drámák és elbeszélések szereplőit is. Mindazokat, akikhez köze volt, akik kihívták szeretetét vagy indulatát. Á boncterem nyitott ablaka Illés Endre budapesti őslakos, pontosabban budai. Tájékozódási pontja a Gellérthegy keletidéli lejtője. Ennek a legszűkebb hazájának minden utcája névszerint is szerepel írásaiban. De volt ő kezdő budapesti lakos, sőt nern-pesti is. Gyerekkorában más arányokhoz szokott. Szülőhelye fölé a Tátra magasodott, ha nem is láthatóan, de mindig tudhatóan. Falujában, Csütörtökhelyen a magyarországi későgótika csudáján, a Zápolya kápolnán jártathatta tekintetét. Jó felkészülés az igényességre. Nem csodálom, hogy egyik szereplőjével megsemmisítő ítéletet mondat Schulek Frigyes Mátyás-templomának hamis ékességéről. („— Mondjuk ki, a koronázó Mátyás templom szörnyűség.") A Tátrához és a Zápolya kápolnához fogható harmadik gyerekkori élménye egy lőcsei tanára volt. „Csodálatos, különös történeteket tudott. Izük olyan zsongással és fényességgel áradt szét idegeinkben, akár az ópium. . . Pantagruelről is ő beszélt először, Pantagruelről, az óriáskirályfiról. Kaland volt, szabadosság, vicc, vaskosság és tudomány. Éreztük gyomra korgását, vele nyeltük a hordó borokat. S egy napon ámulva ébredtünk rá: Pantagruel a katedrán ül. Ő maga volt az, Gargantua fia, Rabelais hőse. Az óriás, akinek nyelve alatt akár egy ország is elfér. A gyerekek barátja, aki ismeretlen párizsi terekre és a szomjas középkorba vitt minket labdázni." Ez az óriástanár: Szabó Dezső. Ilyen igényekkel, ilyen irodalmi oltással kezdte pesti medikuspályáját Illés Endre. Jellemző emléke: L. profeszszornál (Lenhossék Mihálynál) szigorlatozik anatómiából. Előtte a padon a Nyugat friss száma, Kosztolányi: Pocs/rtó-jának folytatásával. A professzor beleolvas, nem tudja abbahagyni. Addig pedig neki felelni kell. hirtelen belém nyilalit a félelem és a felismerés: addig adja majd az új meg új metszeteket, míg nem végez a Pacsirta harmadik folytatásával. Igy történt." Másik professzora, Korányi Sándor meg azzal lepte meg, hogy Tolsztojról kezdett beszélni. „Ő írta a legjobb anamnézist." Belgyógyászati és írói lecke volt egyszerre ez a beszélgetés. „— És arra a jslenetre emlékszik-e — folytatta Korányi —, amikor Kutuzov figyelmesen megnézi a visszavonuláskor foglyul ejtett franciákat? Amikor megdöbbenve szemléli az eltorzult, dagadt arcú, gennyedző foglyokat? . . ,Az avitaminózis klasszikus leírása. Remeklés. Tolsztoj nyilván a Krímben szerezte ezeket a tapasztalatokat, Szevasztopol ostrománál találkozott ilyen hangulattal, ott láthatta ezeket a katonákat. így került be a leírás a. Háború és béké-be. De a krimi háború idején az orvosok még nem tudtak semmit a vitaminokról. Tolsztoj sem. Nem tudott róluk, de félelmetes pontossággaMeírta a vitaminhiány tüneteit. így kell megfigyelni az embereket. . . Korányi Sándor nyilván igen udvarias bírálatot kívánt csak mondani kórlapjaimról. Nem tudta: sokkal többet adott. Tolsztoj művészetének egyik részletét s általában az író, minden író egyik feladatát világította meg. . . A jelent az ismeretlen jövő megsejtésével kell leírni." Legmaradandóbb medikuskori emlékét többféleképpen megírta. Novella az egyik változat, s az orvostanhallgató neve Miklós. Anatómiai szigorlatra készül, s a boncolt hullán nem találja meg a nevetőizmot. „A mosdóhoz ment, szappannal, meleg vízzel, körömkefével hosszan mosta a kezét, majd fehér köpenyében kiállt az egyik nyitott ablakba, cigarettára gyújtott. Éles hang riasztotta fel. — Nem hallod? A füledre feküdtél? Feszítsd ki a ruhaszárító kötelet! Lent, a boncterem emeleti ablakai alatt, a kerítés magas falához húzódva, szoba-konyha, az intézeti altiszt lakása. A medikus lepillantott. A nyitott konyhaajtón nagy felhőkben gomolygott ki a gőz, odalenn nagymosás volt. Bicegő fiú jelent meg az ajtóban, kezében kötélcsomóval, fanyalogva indult a gesztenyefához. — De feszesre húzd! És pillanatnyi szünet után felcsattanó acsarkodás: — Legalább neked venném valami hasznodat. . ." Ez az acsargó hang lendíti meg Miklós gondolatmenetét. Megoldást kínál, mégpedig anatómiait és társadalmit egyszerre. „Az arc nevetőizma hiányzott a hullán. És ezek az emberek, ott lent a házban, s ez itt, az asztalon, és sokan még körös-körül, sokan mindenfelé: sohasem nevettek. Egész életükben szívből soha. . . Egy izom ezalatt, a fültől a szájzugig, vékonyodott, sorvadt. Egy kicsi izom, egyik a sok közötc, apránként eltűnt." Idáig jut el Miklós, a medikus. De Illés Endrének, az írónak még van hozzátennivalója a nevetőízom motívumához. „Azokban az években ismertem meg egy fiatal lányt, akiről a boncolóasztalon derült ki, hogy hiányzik a nevetőizma, mert életében sohasem nevetett. Háromszor-négyszer is megírtam ezt a történetet, s más történeteket, míg végül nem tudtam és nem akartam több novellát írni. Évekig nem is írtam. Olyan hevesen bíráltam magamat, hogy észrevétlenül a kritika lett az otthonibb táj." Korányi jól látta az orvosi és az írói anamnézis közös vonását, Miklósnak is igaza volt, mikor egyeztette a bonctermi problémát az udvari pörpatvarral. A párhuzam mégsem mutatkozott olyan egyszerűnek. Az írói bonctan nem egy lépés távolságra van az orvosi bonctantól. Illés Endre a maga írásainak bírálatával kezdte kritikusi éveit. így edzette tehetségét az új művekhez. 23