Budapest, 1975. (13. évfolyam)

1. szám január - Testnevelés és sport

Révész Béla elbeszélése Rokoska trombitál D okoska Ádám valamelyik délután munka közben elaludt hivatalában. Arra ébredt, hogy az irodafőnök a vállát rázza, és rákiált: — Rokoska, Rokoska, megbolondult? Ezt nem tűröm, mért lumpol mindig . . . Csúnya ébredés volt ez nagyon. Rokoska majdhogynem sírva fakadt, s az az egy szó, a lumpolás, tépő könyörtelenséggel nyilallt a szivébe. Rokoska megdöbbent, már majdnem megtette, hogy odakiált a főnökének, keserű tiltakozással : — Hazudik . . . hazudik ... — De a nagy rémület, a lesújtó igazságtalanság megnémította, és meresztgette a szemeit, hogy a könnyei ki ne buggyanjanak. Rokoskának igaza volt, az ő álma tényleg nem volt közönséges, lumpos álom. Mögötte egy hullámos, azért csendes lelki élet bujdosott. Rokoska családfenntartó volt. Ő tartotta el az anyját, ő adott kenyeret kis öccseinek, és ő szerzett férjet a nővérének. Rokoska jellemes volt, mint egy igásló. Valami ösztönös, gyökeres érzése volt, hogy őneki kell húznia — a zökkenős utakon — a család szekerét, nem eszmélt soha a duzzogásra sem, csak döcögött, bukdácsolt előre, csökönyösség nélkül. Szürke mesterségét sem unta meg sohasem, sőt dijnoki hivatalában addig-addig másolgatta a törvényes iratokat, mig lassanként elérkezett a mgy fizetéshez, a negyven forinthoz. Ez volt a hegy, amire a díjnokok ifjan fölkandikáltak — és elfonnyadtak, megöregedtek, mire a magasságba fölérkeztek. Rokoska kopaszon bár, de friss energiával jutott el a kánaáni stációhoz. A tervek, a vágyak éppen ekkor duzzadtak benne, és zsongott a lelkében a sok tarka életcél. Rokoska alapjában véve boldog ember volt. Még akkor is, mikor elégedetlenkedett, mert ebben az érzésében tulajdonképpen erőfeszitő szándékok szunnyadoztak . . . Dolgozni, dolgozni másokért, és ez az egyedüli izgalma volt a lelki gyönyörűsége; a roskadt emberke belülről győzedelmesen érezte az óriások csatázó erejét, keskeny vállai a verejtékes munka közben megnőttek. kiszélesedtek; érezte, hogy rájuk egy ház, a család támaszkodik, vékony karjait — úgy álmodozás közben — acélos izmok kígyózták át, és megfeszültek, pattantak, de erősen tartotta, biztosan óvta a famíliát. Esténként, mikor Rokoska elköltötte szalonnás vacsoráját, a szemét a plafonra szegezte, és komoly arccal hallgatta a család előterjesztéseit: — A gyerekeknek cipő kell. Kifogyott a fa, nincs rá pénz. Jön a beiratás, könyveket kell venni. . . Rokoska összeráncolta szemöldökeit, komorkodott, belebámult a levegőbe, és mialatt így a házi gondok foglalkoztatták, bensőjében büszke indulatok ébredeztek, a nehéz töprengések között valóságban örvendezett, forró hangulat szállt rá, és valami furcsa önérzet töltötte el, hogy mindenki tőle várja a bajos dolgok megoldását: ő a családfenntartó. És kéjesen fürdőzött a család magasztalásaiban: — Szegény Ádám, mennyit dolgozik .. . Feküdj le, Ádám, neked pihenned kell.. . Ádám, mi lenne velünk, ha te nem dolgoznál értünk . . . Ádám anyja — egy özvegy tanítóné — megcirógatta Rokoska arcát, s a gyerekek, a család ránézett, fölbámult az öreg fiúra, aki ümmögött-dünnyögött. — Igen . . . Igen . . . sok a gond . . . sok . . . Rokoska különben bölcsen kormányozta önmagát is. A sok probléma közül kikémlelte a legsúlyosabbat, és arra rávetette magát. Energiája ott is segítette, hogy a tolakodó gondokat elhessegette és az egyetlent, a kiválasztottat, mélyen beleplántálta az agyába, szivébe, és összegyűjtött erővel küzdött a kijelölt célért. így volt Rokoska például nővérével is, aki már fonnyadt, és a nyári estéken, a meleg séták alkalmával, reszketve beszélt Ádámnak a férjéről, aki még nincs. Rokoska egy ilyen promenáde alkalmával elébe állt a nővérének, belenézett az arcába, mely fakó volt az izgalomtól, és ünnepélyesen kijelentette: — Juliska, én szerzek neked férjet... A szürke família meggazdagodott egy színes emberrel, egy táncmesterrel — a férjjel, akit Rokoska, úgy amint ígérte, elhozott a nővérének. Ádám, a fáradt lábú, beiratkozott egy tánciskolába, ott megismerkedett a vidám emberkével, aki fürge volt, mint a szöcske; egyszer aztán Rokoska odaugratta a nővére mellé, aki ciripelt egy kicsit Juliskának, és nász, regés szép nász szállt le Rokoska családjára. Ádám a mámoros este belefújt kürtjébe. és eltrombitálta Lohengrin nászindu lóját, a szent éjszakát köszöntve. Rokoska minden este trombitált, de soha igy, mint a menyegzői estén; turbékoló, forró hangok szálltak ki a kürtből; a legendás lovag sóhajtása, vallomása, áradozó boldogsága ott hullámzott a lakodalmi asztal körül, a dalok rálibbentek a családra, mely meghatódott, sírt és gyönyörködött, s illetődötten, méla csöndben átadta Juliskát a táncmesternek . . . Itt kezdődik Rokoska életének nagyobbik fejezete, melyben azért vannak muzsikás részletek is; egy könynyelmű prücsöknek megejtő vidámságai. A táncmester magába bolondította a famíliát, Ádámot is. Pedig szinte ideje se volt ilyesmire. Hónapokra elhagyta Juliskát, és városról városra szökdécselt, itt-amott lejtett egy darabig, és járta a valcert, a polkát, és midőn már a francia négyest is betanította, egy kecses lépéssel arrább ugrott, új helyeken táncolni, friss lumpolásokban dorbézolni. Néha aztán valami nyugtalanította, talán a hitvesi hűség, ő legalább a szerelmes vallomással ajakán szökkent be Juliskához. Ám Ádám megtudta, nagyon hamar megtudta, hogy a fürge sógornak egy krajcárja sincsen. A gond felhői ilyenkor mégis hirtelen elszéledtek, mert ünnep, áhítatos alkalom volt a táncmester megjelenése. A vacsorák ilyenkor mindig díszesek voltak, és a lakoma gyönyörű tableauval végződött. Az asztalt, a székeket eltolták, és a szöcskeember a család előtt táncra perdült. Hajlongott, hajbókolt, minden cifra figurát nekik külön megjelenített, aztán belesodorta a táncba Juliskát, Ádámot is, és nagy vigalommal mentek az éjszaka elébe, mint akkoron a nász idején. És a család e ritka éjszakákon mindig ellágyulva, ünnepélyes ceremóniával adta át Juliskát a táncmesternek. Titkos éjszakák voltak ezek! Rejtelmeit kíváncsi szemmel ne bántsuk; szeressük; csak bizonyos az, hogy a korhely, lumpos prücsök virradatig ciripelt — ciripelt másnap, harmadnap, aztán tovaszökkent, és mire eljött a másik kiválasztott éjszaka, egy-egy gyerekecske hullott Rokoskáék közé . . . Ezek az árnyékos szerelmek bujtogatták egyre Rokoskában a hőst, és Ádám a házasság első éveiben mind éberebben szimatolt új pénzek után, aszerint, hogy a táncmester haza-hazalépett, és a család kerete mind szélesebbre tágult. Rokoskát kéjes izgalmak gyötörték. Igavonó karaktere nagy kötelességeket diktált eléje, és eszét keresztülkasul szántották a fürkésző ötletek, és fűtötte magát a megnőtt öntudattal, hogy két család támaszkodik reá. Most már odahaza is másolt, irta ezrével a tarka borítékokat, és mikor fáradtan hátradőlt székén, fantáziálva bámult bele a lámpásba; Rokoska lázasan dolgozott a nagy csataterven, hol, merre induljon harcba az új pénzekért. A nászavató kürt jött a segítségére. Egy téli éjszakán belefújt a trombitájába, és dűltek-roskadoztak Rokoska előtt a gond komor, már-már megvívhatatlan falai. Ádám beállott egy zenekarba. Trombitás lett egy mulatóhelyiségben, fújta a kürtöt éjszaka három óráig, és kapott ezért egy forintot, harmincegy napért — ha ilyen bő volt a hónap — harmincegy forintot. Az egy kiváltságos pillanat volt, mikor Rokoska először ment fel az emelvényre, leült a zenekarban, és várt a karmester intésére. Alatta cifrálkodtak az emberek; kifestett nők páváskodtak tarkabarka ruháikban, fess fináncok, kigöndörített hajú legények itták a sört, a csípős füst kavargott a földíszített teremben, nemzeti színű zászlócskák libbentek meg e nyugtalan levegőben, cikcakkos tükrökre tűztek rá a gázlángok, ködös színek bujdostak a füstfelhők között. Rokoska lebámult az emelvényről, és hangosan dobogott a szive, mely csaknem elszorult, mikor a karmester fölemelte fekete pálcikáját, és Ádám először belefújt kürtjébe. Csapongó, jókedvű nótát trombitált, bömbölt körű-21