Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - H. Boros Vilma: Rózsadombi gyermekkor a század elején

Visszaemlékezések H. Boros Vilma Rózsadombi gyermekkor -Mert hajdan két villamos-társaság volt: a budai, barna kocsikkal és a pesti, sárga villamos kocsikkal. A budaiak felsővezetékkel jártak, mint ma. (Bátyám, ha villamost játszott, a porolót tartotta feje fölé és úgy rohangált csilingelve a szobákon át.) A pesti villamosok, hogy a város képét ne rontsa a villamos-drótok látványa, az áramot a föld alól kapták. Mifelénk a Vígszínháznál történt a csere, s míg mindent át nem szereltek, itt lecsapták a felső-vezetéket szedő lantot, és átkurbliztak alsó vezetékre. Régen, ha Budáról tovább akartunk utazni, „átszállót a közúti villamosra" kellett kérni, s a Vígszínháznál át is kellett szállnunk. Mennyivel jobban lehetett tudni akkor, merre megy a villamos, mint ma! A kocsik tetejénél, oldalt, hosszú táblán fel volt írva az útirány: Nyugati Pályaudvar — Deák tér —Kálvin tér stb. A végállomásnál a táblát megfordították, s a legfőbb állomások nevét fordított sorrendben olvashattuk. Állni nem volt szabad, s ha minden ülőhely el volt foglalva, a kalauz lefordította az ajtóban a „Megtelt" táblát. Am ezt a titokzatos Pestet gyerekkoromban alig ismertem — talán éppen ezért élesen emlékezem ritka ottjártomban tett megfigyeléseimre. Mi a Rózsadombon úgy éltünk, mint egy fellegvárban, a város felett lebegve, olyan elzártságban, amilyent mai világunkban el sem lehet képzelni. A század elejének eszményei a tudomány és a technika akkor felfedezett vívmányai voltak. Ezeket örökérvényűnek képzelték, az emberiség által elérhető legmagasabb pontnak. A „boldog békeidők"! A háború lehetősége fel sem merült az emberek fejében. Pedig akkoriban folyt az orosz — japán háború. Mi japán pártiak voltunk és japán kendőkkel játszottunk. (Még felnőtt fejjel is nagyon csodálkoztam, mikor férjem mesélte, hogy ők orosz pártiak voltak, s a Varjag elsüllyedésekor gyászünnepélyt rendeztek.) Az angol-bur háború idején meg a burokért lelkesedtünk — de ezek a világesemények csak olyan távoliak voltak, mint a könyvekben olvasott történetek. Nagyapám fizikus volt. (Róla megírtam, hogy Karinthy tanára és osztályfőnöke volt a Markó utcai reálban.) Mikor összegyűjtögetett pénzén házat épített családjának, a fizika és higiénia vívmányai lebegtek szeme előtt s ezeket igyekezett megvalósítani. Tágas, magas szobák, hogy legyen elég levegő. Hatalmas Meidinger kályhák, örökégők, éjjel-nappal egyforma meleget adók. A hálószobában is folyóvíz — persze, melegvíz csak a fürdőszobában volt. Ha itt befűtötték a kályhát, az családi esemény volt; egymás után kellett fürdenünk, ahogy a víz megmelegedett. Az ablakok nagyok voltak, s mert anyám attól félt, hogy a gyerekek kiesnek az ablakon — azelőtt Pesten földszintes kis házban laktak, a mai Lendvay utca táján —, úgy építették a házat, hogy az ablakok magasan nyíljanak. Ez életem legnagyobb bánatainak egyike volt: nem láttam ki az ablakon. Falak közé bezárva éltem, mint egy börtönben. Azt terveztem, hogy ha felnövök, dobogót építtetek az ablak elé, s azon fent ülve ki fogok látni a kertbe. Egyszer úgy állt az ágyam a belső fal mellett, hogy a kelet felé néző ablak szemben volt velem. Egy reggel felébredve felültem ágyamban, s az ablakon át, a kerteken túl, Pest felett, megláttam a napot, vöröslő felhők közt felkelni ... A látvány egészen elbűvölt, olyan mesebelien, tündérien szép volt. (És most, életem alkonyán, a hajdani házmester lakásban lakom. Nagyapám — bölcsen — a kétfelé is lejtős telken úgy helyezte el a házat, hogy ez a rész is a föld felett van, padlója a kerttel egyszinten, mint a falusi házaknál. Az ablakok itt alacsonyak, ágyban fekve is kilátok a kertbe! Tavasszal és ősszel, reggelenként, a szomszédos gyümölcsfák tar gallyainak fekete csipkézetén keresztül látom felemelkedni a nap tűzgolyóját, piros és sárga fel-Ha gyermekkoromra visszagondolok, úgy tűnik fel előttem, hogy az üres telkek, s így lakatlan helyek óceánjában egy kis tutajon úszik kertünk és házunk, minden emberlakta vidéktől távol. Igaz, volt itt-ott pár ház — más tutajok —, de ezekben idegenek laktak, nem voltak életünk részei, még azok sem, akiknek nevét tudtuk, s ha a felnőttek ismerték is őket valamiképp. Házuk csak földrajzi fogalom volt számunkra, mint végtelen sétáink határai: a Virág villa, a Pórszász bácsi háza . . . A mai ember nem ismer távolságot, különösképpen a mai fiatalság nem. Ki tudja elképzelni, milyen messze volt a század elején a Rózsadomb a várostól?! Így is mondták mindig a felnőttek: bemegyek a városba. Ez főként Pestet jelentette, ahol különféle ügyeket kellett elintézni. „Budát Pesttől négy híd választja el" írta Karinthy. És ez igaz is volt, a hídvám miatt, amit azután az 1918-as forradalom eltörölt. Ez a vívmány megmaradt; s az a másik is, hogy a budai villamos a Margit-hídon átmenve tovább folytatta útját a Körúton, és nem fordult vissza a Vígszínháznál. 34