Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - H. Boros Vilma: Rózsadombi gyermekkor a század elején

a század elején Müller László felvételei az ablakon kieséstől féltett minket, de mas gyerekektől is. Soha sem csókolt meg bennünket, hogy elkerülje az esetleges fertőzést. Iskolából hazajövet át kellett öltöznünk, kezet kellett mosnunk. A világban kintjártunkban általában semmihez sem volt szabad hozzányúlni, villamoson kesztyűt kellett húzni . . . Gyakran sétáltunk a Statisztika kertben (ma Mechwart-liget). Ez akkor nagyobb volt és sokkal inkább kert, mint ma. Itt láttunk gyerekeket jat -szani — de mi nem szólhattunk hozzájuk. Egyszer egy csapat gyerek gólyalábakkal játszott: próbáltak fellépni a kis hágókra és a rudak segítségével járni, nagy kacagások közt. Úgv vágyódtam megpróbálni én is! Hogy kicsinyke voltomban ily magasan állva járjak de ezt még kimondani se mertem. Kertünk előtt folyt télen a nagy szánkázás Siklottak a ródlik, kacagtak, sikongattak a gyerekek és felnőttek. A hó sziporkázott, ami különösen az esti lámpafényben volt tündéri szép. Nekünk takarékosságból nem volt szánkánk, s ha mások hívtak is, nem volt szabad velük mennünk, mert ez veszedelmes játék, baleset történhet . . (Igaz, történt is.) Csak korcsolyázni jártunk, a ma már nem létező Széna téri jégpályára. A valamikori szénapiacnak ezt a felét most Moszkva térnek nevezik, s a hajdani gyönyörű korcsolyapályából „sín-tér" lett, azaz autóbusz, villamos, metró állomás. A lankás oldalakat alacsony termetű erdei fenyők díszítették. A bejárat a Vár felőli oldalon volt s a „melegedő" emeletén, a korcsolyapálya felőli nyitott csarnokban időnként katonazenekar játszott. Katonazene! Ezt sem ismeri már a mai ember. Akkoriban pedig nem lehetett elképzelni ünnepséget, sétateret, fürdőhelyet katonazene nélkül. A Császár fürdő Duna felé eső parkjában is volt egy kerek pavilon számukra, melyben olykor játszottak, míg a fürdővendégek a parkban sétáltak. Persze a jégpályán sem játszottak mindig (fázhattak is a hidegben). A zenekar főképp rézfúvókból állt, s indulóféléket játszott. A zene betöltötte az egész teret. Most is előttem van a gyönyörű kép, ahogy a fehér hóban, csillogó jégen nagy íveket leírva suhannak a párok, a nők lobogó hosszú ruhában, fejükön kis prémes sapkával, jobb kezükkel lovagjuk balkezét, baljukkal annak jobb kezét fogva suhannak körbe-körbe, mint földöntúli tünemények. Nekünk gyerekeknek a középen volt elkerítve egy kis hely, ahol bátran csetlettünk-botlottunk, míg végre megtanultunk megállni a korcsolyán, sőt előbbre csusszanni is rajta. Egy másik elkerített helyen a műkorcsolyázók gyakoroltak: nyolcasokat írtak le és más figurákat — hihetetlennek tűnt, hogy ilyesmit is lehet tudni! A kertünkben számunkra is voltak tornaszerek, nemcsak hinta és mászópózna, hanem nyújtó és korlát is, ezeken olykor vitézkedtünk, de nem nagy eredménnyel. Én például soha sem tudtam felmászni a póznán pedig ezért jutalom is járt! Ehhez a spártai neveléshez hozzátartozott az étkezések szigorú rendje és aszkézise. Keveset ettünk — talán spórolásból is —, de azt pontos időben; s a megszabott időn kívül sem enni, sem inni nem volt szabad. Ezért a szigorért egész életemben hálás vagyok! Utazáson, kiránduláson nem ismertem a másokat oly sokszor gyötrő éhséget és a gyerekkirándulásokat keservessé tevő szomjúságot. Ha kirándulás közben „tiszta forrásból" ittunk, az ritka ünnepélyes alkalom volt. Öcsém később mint apa, kirándulásairól kulacsban hozott gyerekeinek friss vizet a Lajos-forrásból vagy más nevezetes helyről s ők áhítattal, csöppenként ízlelve itták. Minthogy mi „jó levegőn" és ilyen „egészségesen" éltünk, azt gondoltam, hogy a messzihők között! Sokmindent el kell veszíteni ahhoz, hogy az ember megtalálja, megnyerje azt, ami fontos, ami lényeges . . .) A század kezdetének eszménye nemcsak ez a ma szcientizmusnak nevezett gőgös öntudat volt, hanem a racionalizmus is, a józanság. Nagyapám jóságos, kevés beszédű, nyugodt ember volt. Legsúlyosabb elítélő szava az volt, ha valamire azt mondta nekünk gyerekeknek is —: „ez nem racionális", „ez nem megfelelő". Később egy versemben így írtam róla: „Azt mondta egyszer egy egyetemi tanár: Ha a tudományok csarnokában Kathedrát állítanának a józan életbölcsességnek, Ott a Nagyapámnak kell prelegálnia ..." Nagyapám, mielőtt tanár lett volna, orvosi diplomát szerzett; érthető, hogy a higiénia eszményképe is ott lebegett családunk felett. Anyám vágyva-vágyott volna orvos lenni, de akkor nők még nem tanulhattak. És mert első kislánya csecsemőkorban meghalt, szinte mániája lett a gyerekek féltése, minden ártalomtól óvása. Nemcsak ÍJ