Budapest, 1975. (13. évfolyam)

3. szám március - Konrádyné Gálos Magda dr.: A Pannónia, a Hungária, a Margitszigeti Nagyszálló

Gál Éva A Duna-kanyar múltjából Zolnay László a „Budapest" 1974 júniusi számában a pilisi parkerdőről, ennek a budapestiek által olyannyira szeretett vidéknek a régmúltjáról és a jelenéről festett képet. Én a közbeeső időről szeretnék egyet-mást elmondani . . . A török hódoltság idején a Duna-kanyar településeinek magyar lakossága tovább folytatta küzdelmes életét, immár nemcsak magyar földesurának, hanem a töröknek is adózva. Visegrád és Nógrád vára, s ezzel a Duna-kanyar falvai is 1544-ben kerültek török kézre. De magyar földesuruk— a király — továbbra is fenntartotta tulajdonjogát. A vidék települései — amelyek korábban a visegrádi királyi várat szolgálták — ezentúl a komáromi váruradalomhoz tartoztak és oda fizették magyar részre járó adójukat (amelyre a királyi Magyarország a törökökkel kötött egyezsége révén igényét mindvégig érvényesíteni tudta). A hódoltság kezdetén a mainál lényegesen több település volt ezen a tájon. Pomáztól délkeletre helyezkedett el Szente (vagy Szenese) falu, amelynek templomromja még a XIX. században is látható volt. Szente azonban már a hódoltság elején pusztafaluvá vált. A mai Tahitól északra, a Duna kiszögellésén feküdt Várad falu. Templomromját jól láthatóan tünteti fel több XVIII. századi térkép. A Szentendrei-szigeten a ma is meglévő településeken (Kisoroszi, Tahitótfalu, Pócsmegyer, Szigetmonostor) kívül még öt helység volt: Dunabogdánynyal szemközt a Kis-Duna partján Bogdánrév, alatta (Váraddal szemközt) Szentpéter; Szentendrével szemben 8olgárfalu; a sziget keleti oldalán, a Nagy-Duna partján, Váccal szemközt Torda, tőle délre Vácrév. Az 1546-ból és 1562-ből fennmaradt török adójegyzékek (defterek), amelyeket Káldy-Nagy Gyula a közelmúltban adott ki Ankarában, fenntartották e helységek akkori lakosságának nevét, köztük ilyen zengzetes neveket: Kuruzsol László, Nagyházú István, Mendegél Benedek, Siket István, Baksa Jókezű Kelemen, Bátor Tomas. A defterek szerint az azóta nyomtalanul eltűnt községek közül a XVI. században még lakott volt Várad, Torda, Vácrév, Bolgárfalu, sőt a XVII. század második felében, 1660-ban is szerepel még három tordai ember (Bajcsi Mihály, Fánczol István, Thot Miklós) egy tanúkihallgatási jegyzőkönyvben. Torda emlékét ma a Tordai-sziget őrzi, nagyjából a régi Tordával egy vonalban. A Duna-kanyar hódoltság korabeli magyar lakossága — a közhiedelemmel ellentétben — túlélte 1686-ot. A Buda visszavívását követő megfogyatkozás nem annyira a hadjáratoknak, mint inkább a zsoldos seregek pusztításainak, a mértéktelen adóterheknek, s nem utolsósorban a XVII. sz. végi, XVIII. sz. eleji református-üldözésnek tudható be. Az inkább fogyó, mint gyarapodó régi lakosságot hamarosan elenyésző kisebbséggé tette, s egyes helységekből teljesen kiszorította a XVII. század végén megindult délszláv (rác) betelepülés, és a XVIII. századi német telepítés; a XVIII. század első felében a megmaradt magyarok a Szentendrei-sziget falvaiba húzódtak vissza. Az eredeti lakosság folytonosságának azonban vitathatatlan bizonyítéka (az összeírásokban található neveken kívül), hogy a Pilis-hegység sok helyneve (hegy- és vízneve) megmaradt magyarnak akkor is, amikor az erdőket, réteket már réges-rég szlovák, szerb vagy német anyanyelvű lakosok használták. Természetesen, az új telepesek is adtak neveket a határukhoz tartozó hegyeknek, völgyeknek, forrásoknak (főként Szentendre és Pomáz környékén keletkezett a XVIII—XIX. században sok szláv helynév), de a régi elnevezések szívósan tartották magukat. XVIII. századi forrásokban — elsősorban határperek irataiban és ezekhez készült térképeken — számos magyar helynevet találunk, amelyek főként azért érdekesek, mert sokkal korábbi időkre mutatnak vissza. Bizonyos, hogy a Pilis-hegységnek a XVIII. században élő magyar helyneveit már a hódoltság korabeli magyar lakosság használta, és nagyon valószínű, hogy nagyrészük ennél is régebbi — középkori — eredetű. A másik figyelemre méltó tény, hogy a XVIII. században használt helynevek jelentős része ma is él. A Pilishegységet járó, minden zegétzugát szerető és ismerő természetbarát részére külön öröm, hogy az önmagukban is szép és fantáziát megmozgató pilisi nevek (hogy csak néhányat soroljunk itt fel: Szekrénykő, Urak Asztala, Öreg Pap-hegy, Görbehajtás, Macskalyuk) nem közigazgatási hatóságok által adott mesterséges nevek, hanem a hegységet sok-sok évszázada lakó, erdeit, rétjeit, vizeit a mainál sokkal nagyobb mértékben használó, küzdelmes életű emberek — pásztorok, favágók, földművesek — találó elnevezései. Az említett XVIII. századi határperek nemcsak azért értékes történeti források, mert a vidék számos régi helynevét tartalmazzák, hanem azért is, mert a vitás kérdések eldöntéséhez az eljárást folytató megyei vagy bírósági megbízottak többnyire tanúkihallgatásokat is tartottak. Az ilyen alkalmakkor kikérdezett idős, helyismerettel rendelkező emberek nemcsak a határra, hanem a korabeli életviszonyokra vonatkozólag is sok érdekeset elmondtak. Mutatóban ismertetünk néhányat a XVIII. századi határperekből. 1716-ban Kisoroszi és Tótfalu közt tört ki viszály, mivel az előbbiek a tótfalusiak panasza szerint a Tótfalu által használt tordai réten lekaszált szénát önkényesen elvitték: „hatalmasul azon rétrűl tótfal ussi Bajcsy András által lekaszált és petrenczébe gyűitött szénát Kis Orosziak egész falustul raita gyüvén vitték 9 szekérrel". A kihívott megyei tisztviselők a tótfalusiak vezetésével bejárták és megállapították a két helység közti határt. Tótfalutól elindulva, a Kis-Duna partján felfelé haladva végigmentek a Hosszú réten, ennek végén egy bokros részen át eljutottak a Bogdánréven alul való Berekig, aholis Tótfalu és Kisoroszi határa kezdődött. Innen a határjárókat észak felé vezették, valaha művelt, most elhagyott földek mellett; mintegy 1000 lépés után elérték a helybeliek által Kurva Margit Halála dombjának nevezett halmot, amely határjelül szolgált. Továbbra is északi irányban haladva, jobbkéz felől elhagyták Martos hegyét, majd az „Öregh-Duna" partjára jutottak ki, Márkus (másutt: (Martos) szigettye (ma: Martuska-sziget) csúcsához, ahol a határ végződött. A tanúként kikérdezett tótfalusiak egyike a 35 éves Nagyházu János volt, akinek őse már 1562-ben szerepelt a Tótfaluról készült török adójegyzékben. A kisorosziak azonban nem nyugodtak bele a nélkülük történt határmegállapításba. Közvetlenül a tótfalusiakhoz fordultak, „el akarván a törvény ízetlen úttyát kerülni", s levelükben megpróbálták szomszédaikat meggyőzni területi követeléseik jogtalanságáról: „mellyet mi tagadunk, hogy mi a kegyelmetek határát magunknak akarnánk foglalni. Az holott a dél színben tündöklő napnál világosabb tanúk és már réghen meg lett dolgok is igazán megh mutattyák, hogy nem addig vagyon a kegyelmetek határa", ahogyan azt a szolgabíró kitűzte. Hiszen „méltó emlékezeteiben lehet kegyelmeteknek, kirűl józan elmével gondolkodván nem is lehet tagadni, hogy a Török Birodalomban, midőn a török megöletett az holott a víz ki jön a Dunábul a rétre; annak díjáért nem tótfalussi uraimék, hanem mi, kis oroszi lakosok fizettünk még a csecs szopótúl is húszhúsz pénzt (a hódoltság idején a megölt törökökért vérdíjat kellett fizetnie annak a helységnek, amelynek területén a holttestet találták. G. É.), azon birodalomban (azaz a hódoltság idején) a Mártos Szigeth mellett levő nyárfáigh, melly megh edgyezett a Tordai Kopasz Hegygyei, járta a tótfalussi ember a nyomot, és ott várta meg a tótfalussi ember az oroszfalussi 41