Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Fekete Gábor: Terézvárosi mozaik

Fekete Gábor Terézvárosi mozaik Ha valahol, hát Budapest VI. kerületében valóban megállapíthatják a helytörténészek, hogy minden viszonylagos. Valamikor réges-rég, jó kétszáz esztendeje, mammut városrész volt, hiszen a mai Angyalföld és Erzsébetváros is hozzátartozott; mégis csupán a „Felső-Külváros" szerény névvel illették a hatalmas területet. Most alig három négyzetkilométernyi helyet fognak körül közigazgatási határai, egész Budapesten csak két kisebb kerület található, mégis legbelső városrészeink egyike, szerves része a főváros főütőerének. Érdemes néhány mondatban végigkísérni a furcsa karriert: hogyan lett a Pestet uraló városrészből a főváros egyik legapróbb kerülete, miként vált szántóföldekből metropolisközponttá, amelynek harmincezer családi otthonában megközelítőleg 90 ezer ember él, biztosítva a Terézvárosnak a második legnagyobb népsűrűségű budapesti kerület kétes értékű címét. A városrész históriája egyidős Pestével, ezért hát nem meglepő, hogy úgy kétszázötven esztendővel ezelőtt a mai November 7. tér házakkal, üzletekkel, autóoszlopokkal, fényreklámokkal tarkított helyén szántók, kertek sorakoztak, egyszintes, náddal és szalmával fedett vályogépületekkel. Nem volt ez másképp a Nagymező utca vagy az Akácfa utca táján sem. Akadtak azonban még sivárabb környékek a hajdani Felső-Külvárosban: például a Szövetség utca—Szív utca vonalában településre alkalmatlan homoksivatag terült el. Feljegyzik a VI. kerület krónikásai azt is, hogy valahol a Lövölde tér táján lakott Salzerjózsef német tanító, aki a nebulók okítása mellett, mintegy másodállásban, adószedői teendőket is ellátott, mellékfoglalkozásként pedig — évi 30 forint, nyolc akó bor és egy hízó ellenében — naponta köteles volt felhúzni a Városháza toronyóráját. Alighanem a toronyból nézte végig Salzer tanító úr az 1751. augusztus 4-i parádét, amely egyúttal névadó ünnepélyül is szolgált a városrésznek: két évszázad után ekkor, Mária Terézia és Ferenc császár látogatásakor látott először uralkodót Pest-Buda. Ágyúdörgés, harangzúgás, borivás, harmonika- és citeraszó, hétezer gyertyával világított ünnepi vacsora közepett vehette tudomásul a futóhomokon lépkedő, verejték- és faggyúszagú pesti polgár, hogy a fenséges vizit jutalma nem marad el: azon túl a látogatás helyszíne Terézvárosnak neveztetett. Újabb paradoxon: akkoriban a „város" elnevezés tűnt kissé elhamarkodottnak, ma viszont a „Teréz" — elavultnak. Elérkezett a XIX. század fordulója, amikor is egy napon a König Gassén (az ifjabb korosztályok kedvéért: Király, majd Majakovszkij utca) két, külföldiesen öltözött úr sétált végig, élénk taglejtésekkel tárgyalva egymással: Valero Tamás és István. A pesti születésű, spanyol nemesi származású testvérpár úgy határozott, hogy jókora darab szántóföld-telkeket vásárol a König Gassén, a Klein Akasien Gasse (Akácfa utca) és a Drei Trommel-Gasse (Dob utca) környékén. Néhány év alatt a selyemhernyó-tenyésztéshez nélkülözhetetlen eperfák sorával telepítették be a megvásárolt területet, majd a Király utcában felépítették az első pesti gyárat, amely aztán a terézvárosi lakosok tekintélyes részét foglalkoztatta a selyemgyártásban. Ez idő tájt látott munkához kétezer napszámos a Városligetben, hogy ott lecsapolja a mocsarat és helyét nyár- és vadgesztenye-fasorokkal ültesse be. 1825-ben „elrendeltetik a Nemzeti Iskola három osztályaiban" (a mai Lovag utcai iskola őse) félezer terézvárosi német, rác, szerb, horvát, magyar gyerek taníttatása immár a magyar ABC-re. A városrész házainak száma még mindig kétszeresen felülmúlja a Belvárosét, de az is igaz, hogy a másfél ezer lakóház között még jóval a szabadságharc évei után is nyílt árkok „illatoznak" csatorna helyett. Az osztrák abszolutizmus éveiből mindenesetre két jellegzetességet feljegyzésre méltónak tartottak a krónikások: az áruval tömött, induló és érkező vonatokat az osztrák—magyar indóházból — a mai, Lenin körúti Sportáruház helyén —, és a közbiztonsági okok miatt felállított, gyéren pislákoló gázlámpákat a Király utcában. Mellesleg erről az eredetileg dűlőút szerepét betöltő utcáról feljegyzik, hogy kereskedelmét, valamint a mind népszerűbb Városligethez fűződő kapcsolatát tekintve a legforgalmasabb pesti utca volt. Levegőjét tekintve viszont a legbűzösebb: a járdaszélen húzódó fekete szennylé-patak híven fejezte ki a múlt századvégi környezeti ártalmakat. A sugárútnak az építését is „levegőt Pest legsűrűbben lakott, legnagyobb városrészének!" — felkiáltással határozták el. A század utolsó harmadában az egész ország képviseltette magát a Terézváros születésénél, békési kubikosok, váci ácsok, Tolnából jött kőművesek sereglettek össze a Terézvárosban, hogy megalkossák az Oktogont, a Bazilika kupoláját, az új Nyugati pályaudvart és más nevezetességeket. Mellesleg a terézvárosiak, jó pesti szokáshoz híven, mindent kritizáltak az újdonságokból. A sugárutat azért, mert az építkezés felforgatta a környéket. Az Operaházat azért, mert „úgyis üres nézőterek előtt tartja majd előadásait..." A Nyugati pályaudvart azért, mert sokallták Párizsból hozatott vasszerkezetének tonnánkénti 90 arany frankos árát. A vasutat azért, mert „még olyan tökélyre nem vitték, hogy az ember biztosan ülhetne benne, tízszeri egymás utáni menés rajta bizonyos halál.. ." És következzék egy idézet a Pesti Naplóból, amint az akkor alig néhány éve egyesített főváros legnagyobb, legnépesebb területéről, a 60 ezer lakosú Terézváros hétköznapjairól Ir: „Az új utcákat először is kikövezik. Ha megvan, konstatáltatik, hogy a kövezés nem ér semmit, ha nincs gáz. Felszedik tehát a köveket, elhelyezik a gázcsöveket és megint lerakják a köveket. Akkor aztán az konstatáltatik, hogy vízvezeték is kellene, megint felszedik a kövezetet és elhelyezik a vízcsöveket, és újra lerakják a kövezetet. Akkor aztán felveszik a jegyzőkönyvbe. hogy a kövezet rossz, és kezdődik újra a tréfa. így aztán örökké köveznek." Kísérteties hasonlóság a jelenkorral. Kérdezze csak meg bárki a terézvárosiakat, hogy mennyire szóról szóra így van napjainkban is, amikor a kerületben kilométer-számra építik be és építik át a vízcsöveket, gázvezetékeket. Andrássy úti paloták, fiákerek és automobilok. Millenniumi pompa,földalatti, Abbázia kávéház, Király Színház, Teréz körúti Orfeum. Ez is a Terézváros volt. Levegőtlen, túlzsúfolt, mellékhelyiség nélküli bérlakások, lóhússzékek, zsúfolt zálogházak, nyilvánosházak — ez is a Terézváros volt. Barikádok a Király utcában, vérvörös csütörtök, 1919. május elseje az Andrássy úton, majd a Britannia Szálló pokla. Aztán a Párizsi Nagyáruház alkalmazottainak mozgalma, az Aradi utcai Globus Nyomdában készített „Szocialista munkás", az Ó utca 4-ben szerkesztett „100 százalék", 1930. szeptember elsején százezernyi tüntető 12 f I // • / • UUI Fovarosi orjarat XXI.