Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - A budapesti általános iskolák jövője II.

a jövő Budapestjét?" pektíva sem lelkesít túlságosan. Azazhogy a szent önérdek (s örökfoltos, foszladozó plafonom, amely­re írás közben fel-felnézek) mégis eszembe juttat valamit: száz év múlva aránylag kevesebb lesz a leg­felső emeleti lakás. .. Úgy gondolom, hogy száz év múlva megoldód­nak a városi közlekedés gondjai, bajai is — ha nem is pontosan a kétszáz éves jubileumra. A közleke­désről jut eszembe: reményem szerint kétszáz esz­tendős fővárosunkból hiányozni fog a — potyautas. Nem azért, mert emelkedik az utasmorál, hanem azért, mert bölcs vezetőink ingyenessé teszik az utazást. Érdemes lesz, mondjuk mi, mert megszaba­dulunk a jegyváltás, jegykezelés, bérlet gondjától, az ellenőrzés félelmétől, nem lesz kiadás ellenőrre, jegyárusító intézményekre stb. A fennmaradó költ­ségeket meg valahogy egységesen, „észrevétlenül" le lehet tőlünk vonni. Érdemes volt, mondja utas­utódunk is, bár ebben nem vagyok egészen bizo­nyos. Ő már nem retteg attól, mi lesz, ha elfelejti a jegyét kezelni, ha otthon hagyja a bérletét, elhiszi-e az ellenőr, hogy nem fogott jól a lyukasztó. .. No és (suszter maradjon a kaptafánál) — hogyan beszélnek majd az emberek a kétszáz éves Buda­pesten? Bizonyos vagyok benne, hogy szebben és jobban, mint most. Sőt, ha azt mondják valakire, hogy igazi budapesti beszéde van, elsajátította a pesti nyelvet, ez azt jelenti, hogy nagyon szépen, kifogástalanul, ízesen, példamutatóan beszél. De azért lesznek, akik azt mondják: ilyen nyelvromlást még nem látott a világ. Bezzeg száz évvel ezelőtt! Akkor még tudtak magyarul! Azt talán mondanom sem kell, hogy száz év múlva sem szünetelnek a rádióban a nyelvművelő előadások, sorozatok. Sőt, hallgatásuk (és megtar­tásuk) a rádiósok számára is kötelező lesz. Az adá­sokat az Akadémia Nyelvtervező Intézetének mun­katársai szervezik. Dolgukat nagyon megkönnyíti egyebek között a legmodernebb technikai eszkö­zökkel ellátott intézmény, a Magyar Szókincstár, amelynek különféle osztályai számon tartják és azonnal minősítik a magyar nyelv minden újonnan jelentkező elemét. Persze ott lesz minden szobá­ban A Magyar Nyelv Nagyszótárának száz (?) vaskos kötete is. Eltűnődöm ezen a szép perspektíván, s szinte hallom is nyelvőr utódainkat, amikor keményen megbírálják a mi kisipari módszereinket, érthetet­len vaskalaposságunkat, majd megpróbálnak dön­teni, hogy most már melyik is a köznyelvibb forma: földre szállt angyal vagy holdra szállt angyal; patinás hangulatúnak vehetjük-e a ne nézz madárnak és a nem most jöttem a hathuszassal szólást. Talán akkorra (állami beavatkozás segítségével) eldől a null vagy nulla kérdése is, de a „hivatali nyelv" — sajnos — akkor sem szűnik meg. Mert a hivatal sem. És az emberi természet se változik meg alapvetően. Kerekes Bélárié tanár: Óhatatlan, hogy a jövőt fürkészve ne szembesít­sük mostani magunkat az utódokkal. Mit kérdezhet­nének tőlünk, mire kérnének magyarázatot, mit vá­laszolnánk meg nem őrzött műemlékeinkről, sok­szor értékes emlékeink pusztulásáról? Egy-egy ko­runkban élő személyiség beíródik-e úgy a ma kultú­rájába, hogy személyiségjegyeivel száz év múlva is példaként hat? Ha szenvedni, szeretni, lelkesedni tanítanak majd a városért, kikről beszélnek a kis-és nagyiskolásoknak? S hogyan hallgatnánk dicsére­tüket ezernyi dolgunkról? Sokszor mondják, hogy az ipari-technikai fejlődés gyorsulása a megteremtő embert igen, de a felhasz­náló, alkalmazó embert még kevésbé tükrözi, s a gyorsuló időben ez a különbség még nő. Itt van korunk nagy felelőssége a tanításért, a nevelésért. A nevelésnek a jövőt kellene szolgálnia. Abban is hiszünk, hogy az ember teremtő, alkotó, s életünk lényege a folytatás: a jobbért, a nemesebbért való küzdelem, amelyben az önkifejezés és fennmaradás képessége nem teszi öncélúvá a technikát, tudo­mányt. Jó lenne, ha a maga alakította világban utol­érné magát az ember. Ezt akkor nem kezdheti el, csak folytathatja: a kezdés a mi dolgunk. Az alakuló világ sürgetően dobol az iskolák falán, vibrál a csa­ládi otthonokban, a mi és a gyermekeink idegeiben. Sok nagy tettünk mellett, perspektívát látó terveink­ben világosan látnunk kellene az emberi modellt is. Aki már újraalkotja és megvalósítja a technikai­tudományos forradalmat a szocialista társadalom­ban, akinek tettei és emberi tulajdonságai átvezet­nek majd a kommunizmusba. Nevelőkombinátokat látok, amelyben nem válik szét a tanítás és a nevelés, amelyben a technika, a a tudomány, a művészetek eredményeit a kor szintjén, az azonnali, de jövőbe látó alkalmazásra való képesség határozza meg. Nem nehéz elkép­zelni egy olyan jövőbeli oktatást, amely a nemzeti jövedelem jelentős részét az ember alakítására for­dítja. Hiszen az egyéni képességek kiteljesítése a nép, a nemzet, a szülőföld, az egyetemesség össz­érdekét szolgálja. Ahhoz, amit elképzelek, már most másmilyen oktatást szolgáló építmények kellenének. Nem tan­termekre gondoló tervezés, hanem olyan lehetősé­gek, amelyekbe bevihető a világ. Úgy képzelem, hogy a technika eredményei párhuzamosan kerül­nek majd a termelésbe és a nevelésbe. Ez az egyide­jűség szüntetheti meg a jelenleg ható ellentmondást iskola és élet között. Az általam képzelt nevelőkom­binátban a könyvtárszobákban a felgyülemlett szellemi értékek témánként rendeződnek, műszaki, természettudományos, nyelvi laboratóriumok,film­termek, társalgók, éttermek, uszodák, sport­pályák és klubok jelentik az iskolát. A tanulók bizonyos idő után nem életkor, hanem érdeklődés szerinti közösségekbe tartoznak. A számítógépek nemcsak termelést, hanem tanulást is programoz­nak. A tanulók érdeklődés szerint, ki-ki saját érési idejében, differenciáltan jutnak el bizonyos tudo­mányterületek alapjainak megismeréséig, vagy a magasabb tudományokig. Az intézmény zártsága feloldódik, belenő az ipar, a kereskedelem, a mező­gazdaság, a művészetek stb. világába. A képzés célja: alkalmassá tenni az embert a folytonos fejlő­désre; ez azután az egész társadalom fejlődésére visszahat. Felszabadult, a teljesítmény után vágyódó, s nem a kudarctól szorongó ember formálódik itt, olyan, aki önmaga megítélésében objektív mérési adatokat kap önmagáról. Nyíltabbá válnak az emberi kap­csolatok, a függés viszonyrendszerei. Milyen taná­rokat látok az elképzelt iskolában? Segítőtársakat, a szakág területén tudós barátokat, akik tudják, hogy mit hol találhat meg a diák. Nevelőket, akik­nek tekintélyét semmiképp sem a régi osztályzat­központúság adja, hanem valós emberi értékeik, tájékozódó, tájékoztató képességük. Hiszen ők is e pályára való alkalmasságuk szerint kerültek fontos társadalmi beosztásukba. Nincs fegyelmezetlenség, nincs fegyelmezés, csak irányítás, nem köteleznek, csak javasolnak. Lehetséges, hogy a fizikával például csak jóval a matematikai tanulmányok után foglal­kozik valaki, mert e tudományra akkor válik alkal­massá. Nyelvekkel, a biztos anyanyelvi tudás meg­felelő szintje után foglalkozhatnak. A nevelőkombi­nát valamiféle új mottót fogalmaz meg magának, amelyet naponta élnek a benne munkálkodók: a tudás boldogság. De tudják, hogy a tudás küzdés eredménye, mely a nevelői létesítményben a társa­dalom segítségével valósul meg. Példa csak a küzdő, törekvő — de nem törtető — ember lehet. M. Barabás Katalin, negyedéves vegyészhallgató: A mai nemzetközi helyzetből következtetve bi­zonyosra veszem, hogy száz év múlva a ma még fegyverkezésre költött milliárdokat az emberiség végre valóban arra fordítja, amiről az elmúlt korok ábrándoztak: egészségvédelemre. Mi több, szerin­tem addigra már valamennyi betegség titkát és ellenszerét megtalálják — az egyetlen gyógyíthatat­lan „betegség" az öngyilkosság lesz. Ahogyan ma az atomfizika, úgy a jövőben a bio­kémia lesz a tudományok sztárja. Óriási biokémiai kombinátokban zöldség-, hús- és egyéb táplálék­kivonatok készülnek, hogy a közélelmezés minden­kit el tudjon látni megfelelő vitaminokkal, fehér­jékkel. Ha a jövőről szóló tudományos ismeretter­jesztő tanulmányokat olvassa az ember, feltételez­hetné, hogy száz esztendő múlva az egyik legnagyobb gond a túlnépesedés lesz. Ebben nem hiszek. A ter­mészetben mindenütt, az állat- és növényvilágban egyaránt tapasztalható, hogy a fajta szabályozza önmagát, sehol sem él több élőlény, mint amennyit a fenntartásához feltétlenül szükséges környezeti tartalékok elbírnak. Attól tartok, hogy a főváros egyesítésének 200. évfordulóját külsejükben, testalkatukban a maitól igen különböző emberek ünneplik majd. A fejlődő technika, a rohamos automatizálás óhatatlanul visz­szahat a generációk testi felépítésére: az ember vég­tagjai kisebbé válnak, csökevényesednek. A szabad­idő növekedésével előtérbe kerül ugyan a ma még eléggé elhanyagolt testkultúra is, de addigra talán a sport sem lesz az a hagyományos izomedző játék, mint ma. Inkább arra szolgál majd, hogy a külön­böző szervek működése a megváltozott életkörül­mények ellenére is állandó tréningben maradjon. Valószínűleg az egész fővárosban húszemeletes épületek lesznek, s a legnagyobb érdekessége met­ropolisunknak minden bizonnyal az állatkert lesz. Addigra számos állat már kuriózummá válik, mert az ember a maga számára hódítja el tőlük a régi természetes környezetet. A gyerekek — a mai tendenciát tekintve — bizo­nyára már négyéves korukban iskolába kerülnek. S mert ez természetszerűen vonja maga után, hogy fejlődésük egyik korszakából kimarad a csapongó képzelet játéka — száz év múlva a felnőtt korban kap helyet az a játékosság és főként a meseiroda­lom, amelyet ma húsz éven felül az emberek mintha teljesen elfelejtettek volna. Mindent egybevetve, a pesti polgár száz év múlva szerintem sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugod­tabb vérmérsékletű lesz, mint mai elődje. 11

Next

/
Thumbnails
Contents