Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Barkoczi Péter: Séta a Rákóczi út páros oldalán

Pest az 1840-es években Részletek egy önéletrajzból Csorba Csaba Pest látképe 1850 körül (Wigand metszete) Mészáros Károly £gy elfeledett ember elveszettnek hitt munkájából mutatunk be az alábbiakban néhány lapot. Mészáros Károly nevét hiába keressük lexikonokban, kézikönyvekben; csak az öreg Szinnyei sorolta fel buzgón az ő adatait is. Hajdúdorogon született 1821-ben. Édesapja korán elhalt s kisgyermekkorától magának kellett eltartásáról gondoskodnia, s emellett tanulnia. A debreceni gimnáziumi évek után indult szerencsét próbálni Pestre, amely már akkor is ,,a nagyváros"-nak számított: olyan helynek, ahol a szegény számára is csurranhatcseppenhet valami. Főiskolai-egyetemi tanulmányai alatt házitanítóskodásból tartotta fenn magát. Korán írni kezdett. Elsősorban a filozófia és a történelem iránt vonzódott, de mint oly sokan, ő <s megpróbálkozott a szépirodalommal is. Megélhetésül a papság vagy a jogi pálya kínálkozott. Az utóbbit választotta. Összetett egyéniség volt, s távolról sem következetes. A könyvektől sokáig nem vette észre a körülötte zajló változásokat. A tájékozatlanság s a kenyér-féltés a reakció táborába hajtotta: a hírhedt Gyülde egyik vezéralakja lett 1845-ben. (Petőfi versben támadta e csoportosulást.) A konzervatív párttól hivatalt is kapott, Moson megyében. Ekkor következik a fordulat: 1848. Moson megyében megbukik a jobboldal, ő is földönfutó lett. Pestre jön, hátha megkapaszkodhat újra. Leírása jól mutatja az akkori közhangulatot, amely sodorja magával az embereket. Mire észreveszi, már a radikálisok között van: a párt egyik vezéralakja, programjuk elméleti megalapozója. A szabadságharc idején hivatalos történetjegyző. Kitart a forradalom mellett. Világosig. A börtönt csodával határos módon kerüli el, de állást nem kap. Mindvégig a 48-as eszmék híve. Ung megyében él, ahol figyelme a kárpátukránok felé fordul, megírja a kárpátukránok első — s mindmáig utolsó — magyar nyelvű történeti monográfiáját s a Kárpát-medence első összehasonlító néptörténetét, amit 1852-ben betilt az osztrák cenzúra. A községi igazgatás korszerűsítésével is sokat foglalkozik, több könyve jelent meg e tárgykörből. 1890-ben elfeledve halt meg, a Kárpátok között megbújó kicsiny Zavatkán. Személyére a figyelmet először a Szovjetunióban megjelenő Kárpáti Kalendárium 1911-es számában Volodimir Fedinisinec hívta fel. Mészáros Károlyról jómagam a Hajdúbihari Napló hasábjain írtam 1971-ben; ennek nyomán születésének 150-edik évfordulójára emléktáblát lepleztek le tiszteletére szülővárosában, Hajdúdorogon. Kéziratos önéletírásából ezúttal Pesttel kapcsolatos részleteket közlünk. Kinyugodván magamat Budán, első dolgom volt Pestre átnézni, s magamat minden oldalról tájékozni. A város külsője nem hatott rám meglepőleg. Toldy fényes leírása után (az,.Aurorában") s egyéb túlfényezett rajzok nyomán, Pestet én egy valóságos Cicago-nak képzeltem, hol felhőkbe emelkedett palotasorok a csillagokkal ölelkeznek s hol az öreg Dunának bariton hangja valami öszhangzatos duettet képez a zengő magyar szó dallamos csendelgéseivel. Csalatkoztam. Pest úgy nézett ki akkoron előttem, mint csak valami veteményes kertje egy lehető világvárosnak, de amely még semmi határozott jelleggel nem bírt, különösen nyelv, szokás és ruhaviselet tekintetében. Bámultam, hogy itt magyar nadrágot senki sem ismer (1839), magyar hangot nem hallhat az ember, hanem csak német és tót szót, amit ki nem állhattam. Barátságos, nyílt, előzékeny s vidám arczokat keresvén, minden utczán csak gondteljes, ránczos, mogorva s emberkerülő pofákat találtam, melyek a hengeralakú kalapok alól úgy néztek ki, mint sírboltban a világtalan koponyacsont. Ez első benyomás után vége lőn minden poezisomnak. Az égbül lezuhanva, sáros, marasztos földön éreztem magamat. Megfásultam egészen . .. (1840—1841:) Későbbi életpályám s socialis tevékenységemre nézve már ekkor biztos jelzéseül szolgált, hogy mindjárt a tanév kezdetén nem szűntem mindaddig nyugodni, míg az egyetem tanulói között egy önképző, illetőleg irodalmi társulatot nem alakítottam, melynek kiválóbb tagjai akkor: Jura György, később máramorosmegyei főjegyző s országgyűlési követ; Madács (!) Imre, az Ember tragaediájának szerzője; Lachner Sándor szép tehetségű költő, Ignyátovics Ignácz szerb publicista és követ, Zalay Imre, Romanecz Sándor, Sziklay Lipót s többen tagjai valának. Főleg irodalmi művek szerkesztésében, s szavalásokban gyakoroltuk magunkat. Ugyanezen időben, már mint rendes munkatárs, sokat dolgoztam az akkoron dr. Nagy Pál által szerkesztett „Nemzeti Újság"-ba; írtam azon kívül egy rakás verses költeményt s néhány színművet is, melyeknek hogy valódi belbecséről meggyőződhessem s hivatásom iránt tisztába jöhessek, a magyar költők fejedelméhez: Vörösmarty Mihályhoz vittem el, kérvén őt, hogy olvasná át s mondaná meg felőlük őszinte ítéletét. Vörösmarty — ki akkor a Zöldkert-utczában, a Jankovics féle ház második emeletén (8-ik szám alatt) lakott — a legnagyobb szívélyességgel és nyájassággal fogadott, azonnal lenyomott egy karos székbe, s minthogy épen Bajza József, Gaal József és Gyurman Adolf előkelő magyar írók is nála voltak akkoron s kedélyesen pityizálgattak, engem is megvendégelt, s azzal bocsájtott el, hogy két hét múlva kimondandja ítéletét munkáimról. En alig vártam a két hét lefolyását, azonnal siettem hozzá, hogy véleményét meghallgassam: „Kedves öcsém — mondá angyali jósággal s oly hangon, mintha valami hárfa bájdallamát hallaná az ember —: tebenned van költői ér s még kitűnő író is lehet belőled; de tanácslom, az írói toll mellett válassz magadnak kenyér pályát is, légy orvos, ügyvéd vagy mérnök egyszersmind; mert a mai világban mint csupán magyar literátor, meg nem élhetsz. Látod, én is literátor vagyok, s még becsületes gatyamadzagom sincs." így szólt a magyar bölcsészet első papja, s igaza volt: mert csakugyan akkor öltözködvén föl, láttam, hogy valóban nincs gatyamadzaga . . . Egyelőre az a szándékom volt, hogy addig is, míg a censurát (ügyvédi vizsgát) letehe-40