Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Rózsa Gyula: Schaár Erzsébet Budapesten és Budapesten kívül

Kovács Ferenc felvétele míniumban a művész kísérletei során, amíg szükségük lesz lépték gyanánt, kontraszt gyanánt egy legalábbis jelzett emberfigurára, ez az emberfigura pedig — épp azért, mert jelzett, stilizált, elnagyolt és nem fájdalmas-filigránná kidolgozott, mint a korábbiak — máris élettel tölti meg az üres teret. Különösen akkor, ha a fal, amely előtt áll, részint tömbös-sima alumíniumból, részint borostásabb, melegebb színű bronzból készül, s azonosulóan barna bronz a jelzett figura is — mint a Falak című kisplasztikán. Mert ebben az együttesben a hideg alumínium ugyan ellenséges lehet, de az azonos anyagú bronz melegen és bátorítóan erősíti a figurát s máris olyan bonyolult és drámaian győzelmes viszonylat keletkezik a tenyérnyi kompozícióban, védő falnak és ellenséges falnak olyan rafináltan gyönyörű viaskodása, ami az emberi küzdés legszebb szobrászi megfogalmazásaival lesz rokon. Egyszóval a magányában puszta térig jutó szobrász addig kísérletezik a puszta térrel, addig absztrahálja síkok, tömegek, falak és nyílások variációit, míg éppen az ellenkezőjében, a nagyonis melegen emberi térheti, a meghittben, a bátorítóban találja magát. S minthogy Schaár térproblémáival most lép ki a kisplasztika arasznyi méretei közül, s fehér hungarocellből, kemény műanyaghabból már hatalmas térformákat komponál — vissza kell térnie a mellékfiguraként visszalopózott ember nagyméretű megformálásához is. Csakhogy Schaár kitűnő szobrász, s tudja, hogy a kisplasztikák léptékében embert jelző bronzlemeze felnagyítva nem hatna, és tudja azt is, hogy térproblémáinak érzékeltetésében a naturális emberfigura félrevinné a figyelmet. Ismét új megoldáshoz fordul tehát. Ismét segítségére siet egy formai újítás, a pop artnak az a sokkoló leleménye, amely a legnaturálisabb, lehetőleg élő modellről öntött gipszkezeket és gipszfejeket kapcsolja össze a legelvontabb hasábformákkal. Sokan bizonygatják, hogy Schaárnak, az emberkezű hasábok szobrászának nincs köze Marisolhoz, a venezuelai-amerikai pop-szobrásznőhöz, aki hasonló megoldásaival vált híressé a hatvannyolcas velencei biennálé után, s akitől — így a rangsorolók — Schaár teljesen függetlenül alkalmazta ezt a megoldást. Mintha nem volna mindegy. Mintha nem az volna a lényeg, hogy Marisol megelégszik a hordótestből kinövő emberfejek, a ládatörzsből kinyúló emberkezek sokkoló hatásával, míg Schaár a hasonló hatást nem célnak, csupán eszköznek tekinti: fölhasználja a jóval mélyebb és bonyolultabb mondanivalóinak közléséhez. Például a Sachsenhauseni emlékművön. Ez a fehérvári kiállításon is látott, rendeltetési helyén műkőből és poliészterből felállított kompozíció azt tudta érzelmileg-gondolatilag megragadni, ami a fasizmus utáni, a fasizmusellenes nemzetközi szobrászatnak a legnehezebb feladata, majdnem azt mondanám, megoldatlanul maradt feladata volt mindmáig. Tudniillik a fájdalom és erő, a kiszolgáltatottság és az embernek maradás iszonyatos és iszonyatosan nehezen kifejezhető kettősségét, ami a lágerlakók nem alkuvó részét, az ellenállva túlélőket vagy ellenállva elpusztulókat jellemezték. Ehhez kellenek a hasábok, amelyek kinyúló emberkezükkel és emberfejükkel egyrészt eleve az iszonyatos bezártságot, szabadságvesztést érzékeltetik nagyon drasztikusan, s ehhez kellenek az egyforma hasáb-testek, mert geometrikusán, steril-fehéren egyforma voltukkal egyszerre fejezik ki azonos széria-sorsukat is, meg azt is, hogy egymás mellé állva tökéletesen záró, biztos fallá épülhetnek. Ugyanezek a hasábok enyhén meghajlítva, vagy fehér főkötőt viselve szomorú arcú, megbízhatóan erős nővéreknek mutatkoznak, egy általános, vallások feletti apácarendnek, az emberség felesküdtjeinek, s ugyanez a hasáb-asszony komolyabb arccal, némi fenséges talár-részletekkel felöltöztetve már ügyvédnő vagy professzorasszony, mindenesetre egy nagyon biztos asszonyi intellektus szobra. Ez a szomorú, de biztos asszonyi intellektus — a Schaár Erzsébeté — találta meg a kifejezési formáját a székesfehérvári kiállításon. Az erős, cím nélküli professzor-asszony egy hungarocellből felépített „valóságos" utca végén állt a kiállítóteremben, ahol „valóságos" falakból „valóságos" ablakok és ajtók nyíltak, az ajtókban majdnem „valóságos" hasábasszonyok álltak és a látogató, aki besétálhatott az utcába, emberléptékű, talpazat nélküli szobrokkal találkozhatott, emberléptékű ablakokon tekinthetett be. Ha az ablakok mögül már talpazatra állított mellszobrok néztek is rá — Károlyi, Bartók, Szabó Lőrinc, Radnóti —, egészében ott bent mégiscsak egy kisvárosban érezhette magát. Egy elmúlt, nagyon meghitt, nagyon meleg, eleven emlékű, tehát valójában soha el nem múló kisvárosban. * És nem kellett a fehérvári kiállítás megértéséhez tudni, hogy Schaár Erzsébet Budafok városában született, nem kellett tudni, hogy hosszú évtizedekig ott is élt, s onnan hozta magával az alacsony, mindent megmutogató kisvárosi ablaksorok, a zavarosan össze-vissza nyíló ajtók élményét. Életrajzi adatok nélkül is nyilvánvaló volt, hogy a művész vigaszosan erős és biztos általános elmúlás-gondolata egy vigaszosan elmúló, de elmúló kisváros emlékművében kapott formát. És szobrászi érdemein, kitűnő teljesítményein kívül ezért volna indokolt, ha a fővárosban is, ha maradandó anyagban is láthatók volnának ezek az emlékművek. Eddig csak a Dunántúl, kiváltképp Fejér megye figyelt fel az érett korában monumentalistává nőtt Schaár Erzsébet munkájára: az elhagyott, nyitott ablakoknak állított emlékmű ott áll, ahol készítette, a székesfehérvári Könnyűfémműben, a Parasztmenyasszony Agárdon, s a Tudósok című, a mély és komoly intellektust reprezentáló emlékműve a tihanyi biológiai kutatóintézet elé került. Nemcsak azért kellene a Fehérváron egy együttessé komponált kiállítás egy-egy részletét most már Budapesten kőben, bronzban viszontlátnunk jó utcatáblák és emlékplasztikák után (Goldmann, Kernstok, Henszlmann), mert egy nagyszerű és kiteljesedett szobrászat kapna teret a fővárosban. Hanem például azért is, mert az elmúlt években nemcsak a budafoki Schaárházat „szanálták", nemcsak a Fehérvári út legvégén számolt fel a modern élet görbe kisvárosokat, hanem Óbudán is, Újpesten is, Lőrincen is, a Józsefvárosban is. Schaár, aki egy ilyen kisvárost — a múltját — búcsúztatja, együtt búcsúztathatná ezeket a derék, meghalt kisvárosokat egy méltó emlékművel, amellyel a tízemeletes Budapest emlékezne a földszintes Budapestre, a vonalzóval megtervezett élet a girbe-gurba életre. S szüksége is volna a főváros szobrászatának olyan plasztikákra, amelyek ma érzékeny-drámaivédtelennek, meg biztos-tudatos-erősnek azt az egyensúlyát, küzdelmesen szép teljességét nyújtják, amelyet Schaár legújabb művei nyújtanak világunkról. Mert a viharosan változatos stíluskorszakokból végülis olyan érzelmi-gondolati egyensúly született meg Schaár Erzsébet szobrászatában, amelyet életünk valóságának tekinthetünk. S ha leírva nagyon naivnak tetszik is, látványerőben óriási és meggyőző az a kettős hatás, amelyet egyrészt a drámai végletesség, másrészt az ezt kívülről keretbefogó, biztosan szerkesztő konstruktivizmus ad a szobrainak. Az a keret, amely a Radnóti Miklós utcai emléktábla törékeny, kicsi és halálraítélt Radnóti-fejét az egyszerre eltávolító és védelmező geometrikus négyzettel fogja körül. S amely négyzetet értelmezhetünk védelmező halhatatlanságnak is, sorsnak is, amelybe a költő be volt zárva — de amely mindenképpen erőssé teszi a kicsi szobrot, s mellesleg megoldja a lehetetlent: formailag jelentőssé tesz egy kisplasztikát a szabad térben. 27