Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Heim Ernő: A magánépítkezések sürgető gondjai

ban egyaránt sivár, befejezetten is befejezetlen épületek végtelen sorát. A környezetet pusztító tájrombolásnak még egy, az előbbinél sokkal kevésbé érthető és elfogadható megnyilvánulását is mind gyakrabban tapasztaljuk: a fák és általában a növényzet csaknem intézményes irtását. Szinte legalizált gyakorlattá válik, hogy a kis-társasház építését elvállaló kivitelező a munkát csak azzal a feltétellel hajlandó elkezdeni, ha a telken előbb minden fellelhető fát kivágnak. Szerintük ez egyszerűsíti a felvonulást és a rapszodikus időközökben és mennyiségben érkező építési anyag deponálását. Az így végrehajtott vandalizmust az épület elkészültével azután a lakók véglegesítik, amikor a telek minden talpalatnyi szabad felületét lebetonozzák, hogy több hely jusson autóparkolásra és kocsimosásra. Kertesítésre rendszerint már csak azért sem kerül sor, mert annak gondozására, ápolására a lakóknak „nincs idejük". (Talán remélhető, hogy a Fővárosi Tanács VB ismételten megerősített rendelete — faleltár készítéséről, a kivágott fa átmérőjével azonos mennyiségű csemete ültetéséről, az öreg, értékes fák megmentéséről stb. — gátat vet ennek a rendkívül káros folyamatnak.) Egyre nagyobb méretű tájrombolás folyik a város külsőbb részein is. A budai hegyvidék lankáin, elsősorban Hidegkút és Nagykovácsi tisztásain — az ún. „zártkertes övezetekben" — anarchikus zsúfoltságban nőnek ki gomba módjára a hétvégi üdülőknek szánt, de csak hevenyészve összetákolt különféle deszkabódék; s közöttük a növényzetnek szinte nyomát sem lehet felfedezni. Ennek az eredetileg közérdekű folyamatnak mind társadalmi, mind hatósági szempontból megvolt a jogosultsága. Mert kétségtelenül örvendetes, hogy a szabadidő növekedésével a kertészkedés hobbyja és az ún. „második lakás" iránti igény végre nálunk is egyre általánosabbá válik. S indokolt volt, hogy az illetékes szervek a sem erdősítésre, sem mezőgazdasági művelésre, sem lakóövezet kialakítására nem alkalmas területeket jelölték ki erre a célra. De az elvében helyes elgondolás félmegoldásszerű megvalósításának súlyos konzekvenciái nem maradhattak el. Az építkezések a túlságosan kis parcellákra felszabdalt területeken szinte minden előírás, irányítás és ellenőrzés nélkül megindultak, s hamarosan szedett-vedett bódék lepték el a különben szép tájat. Arról nem is szólva, hogy egy részük engedély, sőt bejelentés nélkül jött létre, és közülük több állandó lakásul szolgál. A magánépítkezés gyakori velejárója az építtetők olykor végzetes kiszolgáltatottsága, melyet azután a nyerészkedők kihasználnak. Számos félbemaradt építkezés, selejtes munka, az újra és újra megismétlődő pénzügyi visszaélések is híven tanúskodnak erről. Mindennek nem csupán sok kispénzű család vallja kárát; az ilyen esetek egyébként helyes kipellengérezése már a becsületes tervezőket, a tisztességes építőipart is kompromittálja. A kóros tünetek eredetének e rövid összefoglalása után felvetődik a kérdés: nem késtünk-e el az orvoslással? Azzal tisztában kell lennünk, hogy a már fennálló adottságokat aligha számolhatjuk fel. A folyamat helyes mederbe terelését és a hibaforrások kiküszöbölését azonban mindenképpen meg kell kísérelnünk. E sokrétű feladat megoldása természetszerűen sokféle érdeket érint, és már kialakult jogszokások egész sorának radikális megváltoztatását követeli meg. Éppen ezért arra nem vállalkozhatom, hogy a teendőket tételesen megfogalmazzam. A célravezető intézkedések elvi szempontjai, a követendő út iránya azonban felvázolható. Feladataink három problémakörre bonthatók: a területgazdálkodás, a tervezés és a kivitelezés terén tapasztalható hibák kiküszöbölésének teendőire. Ami az első problémát illeti: elvileg elegendő lenne azt leszögezni, hogy a beépítés intenzitását csökkenteni kell. Ez azonban alig több egy magától értetődő megállapításnál. Okvetlenül meg kell találnunk arra a lehetőséget, hogy a lakóház méreteit ne a telek maximálisan 20—25%-os beépíthetősége szabja meg — maga a beépítési százalék is legyen a teleknagyság függvénye! Ebből következően minél kisebb valamely telek, automatikusan annál kisebb lesz annak százalékosan megengedett beépíthetősége, valamint az épület megengedett emeletszáma is. Ily módon nem csupán a beépítés lazulna fel, de a telek-négyszögölár irreális emelkedése is lefékezhetővé válnék. A hétvégiházas telepeken viszont magát a telekminimumot kell megemelni, és a 600 m2

-nél kisebb telken még ún. őrbódé építését is meg kell tiltani. E konkrét szabályozások mélyreható tanulmányokat igényelnek, és gyakorlati érvényesítésükre csak a városrendezési szabályzat keretében kerülhet sor. A területgazdálkodás s a magánépítkezésekkel kapcsolatos táj-és növényzetvédelem ugyancsak radikálisabb beavatkozást követel. Ennek megfelelően pl. a kertesítési tervnek az építési terv szerves tartozékává kell válnia; s mindenképpen érvényt kell szerezni végre a VB fent említett határozatának. Azt is rögzíteni kellene, hogy az építkezés befejeztével a kert felületének csak a minimális, legszükségesebb hányada burkolható be. A tervezési hibaforrások megszüntetése elsődlegesen szakági probléma, így annak bonyolult részletkérdéseire nem kívánok kitérni. De rá kell mutatnom arra a tényre, hogy amíg az építtetőknek nem nyújtunk bő választékot jól adaptálható, a legkülönfélébb igényeknek megfelelő ajánlott- és típus-tervekből, addig lényeges előrelépésre aligha számíthatunk. A szabadonálló házak, az ikerházak, a sorházak, az átriumházak stb. épületterveinek sorozatát minél előbb össze kell állítani és azt kedvezményes áron minden építeni szándékozó számára beszerezhetővé tenni. A hétvégi házak igényesebb építészeti színvonalának biztosítása érdekében ennél is tovább kell mennünk: az építtetőnek nem csupán a típustervek sorozatát, hanem a legváltozatosabb rendszerű és nagyságrendű előregyártott házak választékát célszerű felkínálnunk. A jutányosán megállapított, akár messzemenően kedvezményezett ártól függően idővel arra is sor kerülhetne, hogy a hétvégiházas területeken kizárólag ilyen épületek felállítására adjanak ki engedélyt. A tervezés, illetőleg a tervellátottság hiányosságaiból eredő hibák kiküszöbölésével a problémák még nem oldódnak meg automatikusan. Hiszen kontármunkával és selejtes építőanyaggal a legjobb terv alapján sem lehet jó épületet létrehozni. S mert valójában az építtető is akkor ütközik a legnagyobb nehézségekbe, midőn háza építéséhez megfelelő kivitelezőt keres. De az anyagbeszerzés gondjaival is képtelen megbirkózni. Mindezen segíteni kell; s ez is elsősorban a szakmaiműszaki kérdések intézményes rendezését követeli meg. A gyakorlati teendőket — a bonyolult gazdasági és műszaki vonatkozások mellőzésével — nem nehéz ezek után felvázolni. Eszerint az előzőkben jelzett elfogadható tervek és a megkívánt minőség biztosítása mellett a kellő időn belül megvalósítható építkezés legelső feltétele a magánépítkezések számára biztosítandó, a külön erre a célra fenntartott és mindenkor elegendő kapacitással rendelkező építőipari vállalatok láncolata; illetőleg a házilagos kivitelezés számára a függetlenített szakmunkásgárda. Elengedhetetlen továbbá, hogy az építőanyagkereskedelem legalább azt az anyag-, szerkezet- és építőelemválasztékot mindenkor korlátlan mennyiségben raktáron tartsa, mely az ajánlott tervek építéséhez szükséges. Végül, de nem utolsósorban, a valóban korszerű építéshez ma már az építőipari kisgép-kölcsönző szolgálat létrehozását ugyancsak alapvető követelménynek kell tekintenünk. * Lakásépítésünknek az előzőkben nagy vonalakban felvázolt — hol tájat formáló, hol tájat rontó — változatai, mint láttuk, sok és nehéz feladatot rónak ránk, építtetőkre, építőkre és tervezőkre egyaránt. Legfőbb ideje, hogy mindezt a felismerést határozott tettek kövessék. 10