Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Dr. Radnai Lóránd: A Roosevelt téri új irodaház

Alpári Gyula Egy számlálóbiztos feljegyzéseiből Mikor január 2-án egy számlálóbiztos kollégámmal az Angyalföldnek tartottunk, hogy a számlálólapok ellenőrzését megkezdjük, egyebek közt a következő kijelentést tette előttem kollégám: — A munkásoknak nincs is olyan rossz dolguk. Soknak még saját háza is van! Ugyanis a népszámlálási nyomtatványok kiosztása alkalmával künn a perifériákon egyik-másik biztos oly kisebb házra is akadt, melynek tulajdonosa államvasúti gépgyári előmunkás vagy valamely szállodai portás volt; ezek még a régi jó időkben jutottak egy kis „grundhoz", melyen egy kis viskót építettek és ennek következtében „háztulajdonosokká" váltak. Ilyenek voltak az első munkások, kikkel kollégám a népszámlálás alkalmával először találkozott, mivelhogy a népszámlálási nyomtatványokat a háztulajdonosnak kellett átadni. Ezekről következtetett tehát az egész munkásság helyzetére. Néhány nappal e beszélgetés után, amikor a biztosoknak már alkalmuk volt több lakást megtekinteni, újra találkoztunk a kerületi népszámlálási irodában. — Nos, kolléga, tényleg nincs oly rossz dolguk a munkásoknak' — A megszólított elpirult, szégyenkezve nézett rám, és csak kisvártatva szólalt meg: — Mily rettenetes nyomor és mily irtóztató erkölcsi állapotok! Azt hiszem, hogy nagyon sok számlálóbiztos nézete, aki eddigelé rózsás színben látta a munkások helyzetét, hasonló változáson ment keresztül, mint eme kollégámé, mert a munkásoknál szerzett szomorú tapasztalatok még azokat is meglepték, akik előtt a munkásság életmódja nem volt terra incognita. — Mily rettenetes nyomor! Azt tartom, hogy nem végzek fölösleges munkát, ha most, közvetlen a népszámlálás befejezése után egynéhány fftljegyzésemmel a nyilvánosság elé lépek, mert egyrészt még jó ideig el fog tartani, míg majd a népszámlálási adatokat a maguk teljességében a nyilvánosság elé bocsátják, másrészt azért is, mert az elmondandók nagy részéről különben sem fog megemlékezni a statisztika. Természetesen nem írhatom ki az utcák, még kevésbé azon egyének neveit, kikről alább szó lesz, és ott, ahol elkerülhetetlen volt egy ház közelebbi megjelölése, csupán önkényes jelölést használok. Azonban kijelentem, hogy adataim mindenben fedik a valóságot. Budapesten vagyunk, a szépnek mondott főváros VI. kerületében. Ezt azonban a városrész nem árulja el. Ellenkezőleg. Ha az ember körültekint, azt hihetné, hogy valamely isten háta mögött levő faluban van. Járdának, szabályozott kocsiútnak híre-hamva sincs. A sár a házak és fakerítések tövében bokán felül ér, az út közepén egész tócsák vannak. A mellettünk néha elhaladó teherkocsik némelyik helyen egész tengelyig süppednek be. Az utcákon alig látni embert. Ha ilyen elhalad mellettünk és látja, hogy mi, itt a sárban botorkálók a „fővárostól" vagyunk kiküldve, rendesen éktelen káromkodásra fakad : — Az Istenit annak a zsidó Vázsonyinak . . . Mi mindent nem igén. . . és most itt hagy bennünket elpusztulni, ebben az éktelen sárban! Az utcákon napközben is csak nehezen vergődik át az ember, azonban az est beálltával teljesen járhatatlan e vidék. Egynéhány petróleumlámpa pislog nagy távolságban egymástól, a sötétséget alig töri át. Aki itt nagyon jól ki nem ismeri magát, az a térdig érő tócsákból ki nem evickél. Alig hinné az ember, hogy csupán két kilométernyire vagyunk az Andrássy úttól és nem lakatlan területen, hanem oly vidéken, ahol több mint io ooo ember él! Hogyan siránkoznak a lapok, mert Budapest nem akar világvárossá fejlődni, a lakosság a legutóbbi tíz évben alig szaporodott. Azt elfelejtik, hogy a metropolisok lakosságának szaporodása együtt halad a perifériákon való építkezésekkel. Ámde ily elhanyagolt területen kinek volna kedve építtetni? A nagy lakáshiány dacára is akadtam itt üres egyszobás lakásra, amelyet — mint ezt a háziúr egy lakásborítékon feltüntette — az utca járhatatlansága miatt nem tudnak kiadni. A városban, egyéb okok mellett, a telekdrágaság hat akadályképpen az építkezéseknél, a kültelken viszont a városrészek szabályozatlansága. Az utcák elhanyagoltsága mögött semmivel sem marad el a lakóházak elhanyagoltsága. A legtöbb ház földszintes bérkaszárnya, azonban még elég gyakori itt a fabódé is, mely lakásul szolgál. Az ilyenek többnyire csupán egy „szobából" állanak. A bérkaszárnyákban a lakások oly sűrűn sorakoznak egymás mellé, mint a fegyházban a cellák. Az udvarokban általában nagy a piszok, a sár. Egy nagyobb emeletes ház udvarán haladva — nevezzük a házat, melyről alább még szó lesz, Nagy-féle háznak —, egyszerre közvetlenül mögöttem hallom: loccs! Az emeletről egy nagy dézsa piszkos vizet öntöttek le az udvarra. Odébbugrok. — Semmi — nyugtat meg a mellettem haladó házmesterné —, ez nálunk így megy. Csatorna nincs. A piszkos vizet az udvarra öntik! Ebben az egyemeletes házban 343 egyén lakik. A többi lakóházakban ugyanilyenek az állapotok. Egy földszintes bérkaszárnyában — nevezzük ezt Grünfeld-féle háznak — 97 egyén lakik. A házban mindössze csupán három klozet van, vízöblítés nélkül. Egyet a klozetek közül a háziúr bír egyedül. A lakások e vidéken egyablakos szobából és ablak nélküli konyhából állanak. Vannak ugyan elvétve úgynevezett kétszobás lakosok is, viszont van sok oly lakás, is, mely csupán egy szobából áll. A házbérek roppant magasak. Egy konyha nélküli egyablakos szoba 200 koronánál több bért fizet. Mikor egy egyszobás alkóvos lakásban a lakásborítékor., melyet nyilván a háziúr töltött ki, csak 180 korona évi ber volt feltüntetve, fölpattant a bérlő felesége, egy rutén asszonyka: — Nem igaz! Ezt a háziúr írta be, hogy kevesebb adót kelljen fizetnie. Mi 218 forintot fizetünk! — A lakások kivétel nélkül úgynevezett heti lakások. A házbért vasárnaponként fizetik. Ha különben semmi egyébre sem telnék a keresetből, a heti lakbért mégis pontosan lefizetik, mert aki nem tud fizetni, azt egyszerűen kilakoltatják. A mi a lakosság foglalkozását il-AX leti, úgy ez nagyrészt teher-J- kocsisokból, építkezési segédmunkásokból, gyári napszámosokból áll, de van itt nagyszámú tanult munkás is. Életmódjukban, lakásviszonyaik tekintetében alig van különbség közöttük, legfeljebb műveltség- dolgában, mert a tanult munkások között alig akadtam olyanra, aki írni—olvasni nem tudott volna. A házasságok nagy része úgynevezett vadházasság; a gyermekek, némelyik helyen 7—8 is van, anyjuk nevét viselik. Oly törvénytelen gyermekre, kinek atyja nem élne együtt anyjával, csak ritkán akadtam. Egy sokgyermekű, vadházasságban élő munkásasszonyhoz azt a kérdést intéztem, vajon nem lenne-e jobb, mármint a gyermekek érdekében, a házasságot törvényesíteni ? — Minek ? Hát akkor jobb dolgunk lenne? — felelte minden gondolkozás nélkül. Egy másik munkásaszszonytól hasonló kérdésre a következő választ kaptam: — Míg meg nem esküdünk, addig nekem is, az uramnak is azon kell lenni, hogy megférjünk egymással. Mert így bizony csak a békesség köt egymáshoz. De ha megesküdnénk, akkor örökös lenne a perpatvar, mert egyikünknek sem kellene a másikra adni: abban bizakodnánk, hogy hisz hát egymáshoz köt a törvény. A vége aztán mégiscsak az lenne, hogy széjjelmennénk.— Elmondott azután egy esetet, mely a házban játszódott le. Egy házaspár 30 évig élt vadházasságban egymással. Három hónap előtt megesküdtek. Most egy hete itthagyta az asszony az urát. — Ha nem esküdtek volna meg, bezzeg még most is együtt lennének! — Polgári értelemben vett családi életről sem a törvényes, sem a vadházasságban szó sem lehet. Irtóztatók az úgynevezett erkölcsi állapotok! Csak néhány lakást kell végigjárnunk, hogy erről meggyőződhessünk. Nyissunk be egy lakásba a már említett Gründfeld-féle földszintes házban. A lakás áll egy kis szoba-konyhából. Bírja: két család közösen. Egy kocsis és egy cipész családja. A lakók száma tíz: két családfő, két anya és három gyermek. Az egyik asszony azonfelül várandós állapotban van. A lakás bútorzata: két rozoga lapos ágy. két puhafa szék, egy suszterbankli. Asztal nincs. E ház egy másik lakásában : valamivel nagyobb szoba. Négy ágy van benne. A lakók száma itt tizenhárom. Apa, anya, kilenc gver-