Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Koltai Tamás: Beszélgetés Farkasinszky Lajossal a Budapesti Művészeti Hetekről

lfértesí Arnold elbeszelese n tengeri rak Galambosék tengeri rákot kaptak ajándékba Fiuméből egy jó ismerősüktől. Gyönyörűség volt ránézni, olyan szép és olyan nagy volt. Egy darabig nézegették, elképzelték, milyen ízletes falatok kerülnek ki ebből, de aztán így okoskodtak. Azaz hogy a férfi okoskodott így, az aszszony csak hallgatta: — Ha megeszi az ember a tengeri rákot, azzal vége. Csak annyi, mintha sült krumplit vagy sárgarépát evett volna. Ellenben ha elküldjük azt Bognáréknak, lekötelezzük őket vele. Ez a Bognár nagy ínyenc, szörnyen szereti a finom falatokat, s jóakaró pártfogóm lehet, ha majd legközelebb előléptetésért folyamodom. Galambos Ferenc harmadosztályú számtiszt volt a pénzügyminisztériumban, s régóta szeretett volna már másodosztályú lenni. Bognár József számtanácsos pedig a közvetlen főnöke volt a hivatalban, kinek a jelentésétől függött a Galambos Ferenc sorsa. Elküldték hát a tengeri rákot Bognár számtanácsos úrnak udvarias levélke kíséretében, melyben Galambos Ferenc számtiszt engedelmet kér, hogy kiváló tiszteletének ily módon bátorkodik jelét adni. — Nagyon derék fiatalember ez a Galambos — jegyezte meg a számtanácsos, miután szakértő szemle alá vette a küldött tengeri rákot. — Szép példány. Igazán szép példány. Már a vacsorán járt a számtanácsos úrnak az esze, mikor majd ezt a pompás tengeri rákot föltálalják az asztalra; azonban megszólalt az asszony: — Nézd csak Józsi, tudod, mi jutott eszembe? Hátha elküldenénk ezt a rákot Kurucz osztálytanácsosnak? Tudod, az a nagy befolyású ember. Ott van az elnöki osztálynál. Az tehetne valamit a te érdekedben. Itt volna már az ideje, hogy feljebb tolnának egy fizetési fokozattal. És ha az ember egy tengeri rákkal elérhet valamit, hát miért ne mondana le róla? — Persze, persze, igaz — hagyta helyben sóhajtva Bognár József. Az ember nem szívesen mond le valami jó falatról, aminek már előre örült; de egy fizetési fokkal feljebb menni, mégiscsak többet ér, mint egy tengeri rákot megenni. Becsomagolták hát szépen, és másnap nyájas üzenettel elküldték az osztálytanácsos úrnak. Az osztálytanácsosék kibontották, s kellemes meglepetéssel kiáltottak fel: — Lám, lám, egy tengeri rák. No, ez igazán kedves megemlékezés Bognáréktól. És mekkora! Milyen hatalmas! No, ebből egy tucat vendéget elláthatnánk. Az osztálytanácsosné már azon gondolkozik, kit lehetne meghíni; az osztálytanácsos úrnak azonban más jut eszébe: — Ejnye, valami okosabbat mondok én, lelkem. Ha tengeri rákot akarunk enni, vehetünk mi a boltban is. De ezt a pompás példányt, mely egyenesen Fiuméből jött, ezt el lehetne küldeni Terényey Andoréknak. Éppen a napokban hallottam Andortól, hogy neki legkedvesebb csemegéje a a tengeri rák. Bizonyosan megörülne neki. S tudod, az ilyen apró szívességek erősítik meg legjobban a barátságot. Andor nagy tekintélyű képviselő. Ha ő szól egypár jó szót a miniszternek, bizonyos, hogy megkapom a miniszteri tanácsosi címet. Arra az asszony is elkezdte biztatni az urát. — Bolondság volna, ha mi ennénk meg, mikor olyan jó hasznát vehetjük. Csak küldjük el. Küldjük el. Másnap Terényey Andor igen kedves hangon írt baráti levélkét kap Kurucz Imre osztálytanácsostól, s a levélke mellékletéül a tengeri rákot. — No, ez aztán barátság — szólt a képviselő hálás lelkesedéssel. — Tengeri rákot kapnak, s nekem küldik. Igazán szeretetre méltó emberek. De a képviselő úrnak a felesége már két hét óta odalent van falun, s a képviselő úr nem ebédel, nem vacsorál itthon, hanem a vendégfogadóban. Mit csináljon hát mármost a tengeri rákkal? Azonban szerencsés gondolata támad: — Nini, hisz ez éppen jó. Fölhasználhatom a jó alkalmat. Elküldhetem a tengeri rákot az államtitkárnak. Ugyanis kérni akarok tőle valamit a napokban. Dohánytermelési engedély kellene a sógoromnak. A fináncok akadékoskodnak. Meg a Fónyi Kálmán fia végett is beszélnem kell. Az a szerencsétlen maga semmire sem tud menni, mindig tologatni kell. Hiába protezsáltam be a minisztériumhoz. Leül hát Terényey Andor az íróasztalához, s megírja a dedikációt az államtitkárnak: „Méltóságos uram! Mélyen tisztelt barátom! Rendkívüli szerencsémnek tartanám, ha kegyesen méltóztatnál fogadni stb." És küldi őméltóságának a tengeri rákot, melyet ki sem bontott. Olyan díszesen becsomagolva érkezik meg az öméltóságához. Őméltósága kegyesen elfogadja a küldeményt, s vacsorára mindjárt föltálalják. A méltóságos asszony gyanakodva nézi, szaglálja: — Olyan rossz szaga van ennek a ráknak. — Az a tengerszag — magyarázza a méltóságos úr. Nagy kínálgatásra megkóstolja a méltóságos asszony, de nem ízlik neki. — Neked még most is olyan falusias ízlésed van — tréfálkozik vele az államtitkár úr. Ő maga hatalmasan bepakol, ámbár neki is úgy rémlik, mintha valami gyanús szaga volna ennek a ráknak. De hát ez bizony csak képzelődés. Az aszszony az oka. ' Két nap múlva fölsétál a minisztériumba Terényey Andor, de az államtitkár urat nem találja ott. Őméltósága beteg. Egy hét múlva megint betekint Terényey Andor a minisztériumba. Az államtitkár úr már akkor ott volt, de csak úgy lézengett. Különben is sápadt arca még jobban megsápadt, s mintha egészen lefogyott volna az alatt az egy hét alatt. Nagyon fagyosan fogadta a képviselőt, úgyhogy ez elő sem merte hozni a sógorának a dohányengedélyét, sem a Fónyi-fiút, sem egyebet. — Mi baja a méltóságos úrnak? — kérdezte odakint az őméltósága mellé beosztott fogalmazótól. — Nem tudjuk, nagyságos uram — felelt a bőbeszédű fiatalember. — Azt mondják, hogy valami tengeri rákkal rontotta volna el a gyomrát őméltósága. De suttognak gyanúsabb híreket is. Tetszik tudni, mennyi az ellensége őméltóságának. Kérem alássan, a mai világban minden lehetséges. Vannak emberek, akik a saját feleségünket is megmérgezik. — De hiszen, kérem, ez esztelenség — szólt a képviselő. Nem mert nagyon tüzesen pattogni. Az ember még valami ostoba gyanúba keveredhetik. Csak annyit jegyzett meg, hogy a tengeri rák nehéz étel, avval könnyen elronthatja valaki a gyomrát, ha sokat eszik. Főképp az olyan gyomrot, amelyik nincs efféle delikáteszekhez szokva, csak csirkebecsinálthoz meg a tejbe rizskásához. Mi a ménkűért is küldte Terényey Andor ennek a gyatra embernek a tengeri rákot? Most már hiába bosszankodott magában. Nocsak az kellett még, hogy méregkeverő hírébe jusson. Sokat evett az államtitkár, az a baja. Vagy tán . . . lehet, hogy már romlott is volt az a tengeri rák? Persze, ebben a meleg időben. Lehet, hogy már Kuruczék is azért küldték neki. Lehet. Amilyen falánk az az Imre, s amilyen fukar a felesége, bizonyosan megették volna maguk. De már romlott volt, s gondolták, jó lesz ajándéknak. No hiszen, kerüljön csak szeme elé Kurucz Imre! Kurucz Imre szörnyen csodálkozott, mi lelte Terényey Andort, hogy oly hideg lett. Alig fog vele kezet, s csak éppen hogy félvállról beszél vele. Igaz, hogy ezek a képviselők néha furcsa kevély urak, főképp, ha kérni akar valamit az ember. Az osztálytanácsos azonban úgy tesz, mintha nem venné észre, és barátságosan beszélget tovább. Még azt is megkérdezi, hogy ízlett a tengeri rák? — Köszönöm —felel kurtán Terényey Andor. De mikor Kurucz Imre még egyszer visszatér a tengeri rákjára, már akkor nem állhatja meg Terényey Andor, hogy oda ne vágjon neki: — Kedves barátom, ha az embernek elromlik valamije, nem szükséges azt a jó barátjának küldeni ajándékba. — De csak nem gondolod? — tiltakozott Kurucz. Otthon összeültek Kuruczék. Az osztálytanácsos úr szörnyülködve beszélte el: — Képzeld csak, a tengeri rák romlott volt. Kompromittálva vagyunk. Micsoda szemtelenség az Bognáréktól ilyet küldeni nekünk! S mikor Bognár József számtanácsos a legelső alkalommal tiszteletét kívánta tenni Kurucz osztálytanácsos úrnál, az osztálytanácsos úr azzal fogadta, hogy: — Csak gyorsan, kérem, mert nagyon sok a dolgom. Mivel szolgálhatok? Még le sem ültette, mint máskor, csak úgy állva beszélt vele. Bognár József egészen megrökönyödve hebegett valamit, s úgy ment el, mint akit leforráztak, anélkül, hogy tudná, mi a vétke. De az asszonyokban nem marad meg a szó, s Kuruczné meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Bognárnénak: — A tengeri rák nagyon kitűnő delikátesz, de csak addig, míg meg nem rothadt. Mikor ezt elmondta a felesége, rettenetes haragra gyúlt Bognár számtanácsos úr. így tönkretenni az ö becsületét! És éppen a legbefolyásosabb osztálytanácsos előtt. No, Galambos Ferenc uram, majd számolunk. Nem is várta, míg elejébe kerül, hanem rögtön hívatta a bűnöst: — Hogy mer ön gúnyt űzni a feljebbvalóiból? Azt hiszi, hogy a szemétdombon fölszedett döglött rákjával engem lekenyerez? Kikérem magamnak az efféléket. Tetszett érteni! Galambos Ferenc hallja, de nem érti. Csak annyit sejt, hogy a tengeri rákkal valami baj eshetett. Bővebben tudakozódni azonban nem mer. Szomorúan bandukol haza. Azt már látja, hogy a Bognár számtanácsos pártfogásának vége. Isten tudja, mikor lesz most már belőle másodosztályú számtiszt? Vagy egyáltalán lesz-e valaha? Az a tengeri rák csak szerencsétlenséget hozott a fejére. — Inkább mindjárt magunk ettük volna meg — sóhajtott búsan —, az lett volna a legokosabb. (1900 körül) 21