Budapest, 1974. (12. évfolyam)
11. szám november - Mesterházi Lajos: Félig feltárt tartalékok
szólok, akik vandál módon pusztítják a fákat, rongálják a közcélú berendezéseket, padokat, esőházakat. Hasonlóképpen nem beszélek a lelkiismeretlen csirkefogókról. Visegrád fölött, egy parkolóhely mellett kigyulladt az erdő, a tüzet az egyik gépkocsi okozta. Az erdőigazgatóság néhány munkása, a füstöt látván odarohant, sikerült nagy kínnal a tüzet eloltaniuk. Ám a parkolóhelyen levő autósok az első füstjelre azonnal kereket oldottak. Mind. Hiába kérték őket az erdőmunkások, jöjjenek, segítsenek, láthatják, milyen kevesen mekkora bajjal küszködnek. Egyetlen egy sem maradt. Az illetőket föntebb lelkiismeretlen csirkefogóknak neveztem. Erős eufémiával! Érdekes: a horgászat rendjét általában megtartják a vizeken. Garázdaság, de még szabálysértés is aránylag ritkán fordul elő. Ugyanis a horgász-igazolvánnyal ellátott egyesületi tag nemcsak a rendet megtartani, hanem másokkal megtartatni is köteles. Jó volna, ha a kirándulók között minél több turista ügyelne a rendre. Van a körükben az erdei rendészetnek egyfajta önkéntes segítő testülete. Alighanem kevés, ami van. De hiszen kevés a turista is. Budapesten, ebben a páratlan adottságú városban nincs még ötvenezer turista sem. Pedig ahhoz igazán semmi sem kell, kispálya, fölszerelés, semmi, csak két láb. Ám csoda az is, hogy ez a nem egészen ötvenezer turista van. Hiszen a turizmusnak nálunk annyira nincs propagandája, hogy sikeresen — kivittük a divatból. Mert volt! és éppen a munkásmozgalomban is nagyon volt. És lehetne. Budapesten akár tízszer annyi sem lenne sok, mint amennyi van. építeni, erre a célra nyilván társadalmi munkát is könnyen lehetne szerezni. Nem térek ki rá, gyakori téma a napilapokban is: a hétvégi ellátás elégtelensége, az olcsó szállások hiánya, a turistaházak silány állapota. Szükség volna jól fölszerelt táborhelyekre, minél többre. Idényvendéglőkre. Fontolóra kellene venni azt a javaslatot, hogy az üzemi és szakszervezeti üdülők büféit nyissák meg a nagyközönség előtt. Sokak fülében szentségtörésnek hangzik, pedig mennyire ésszerű: ezek az intézmények rendelkeznek raktárral, konyhával, hűtőgépekkel, személyzettel, és keves van közöttük, amelyik mindezt teljes kapacitással kihasználná. Az intézménynek, a személyzetnek egyaránt jól jönne a hétvégi külön bevétel, és a turista sem kullogna el lógó orral, amikor egy pohár italt kér, és a pult túloldaláról zordan közlik vele, hogy „csak beutaltaknak". Ilyen helyeken a készletezés kockázata is sokkal kisebb. Mert tény, hogy az idényvendéglőket és árusítóhelyeket legjobban ez szorítja: kiszámíthatatlan a forgalom, elég egy szemerkélő eső vasárnap reggel, és nyakukra romlik a felvágott, a gyümölcs, a tej. Ám erre is föltalálták már a megoldást: az állandó városi boltokhoz kapcsolt mozgóbüféket. Van is már ilyen, szárazon is, vízen is, de kevés. Mellesleg: jobb helyeken találkoztam olyasmivel, hogy a mozgóbüfé napszálltakor összeszedte és elvitte a maga szemétjét: üvegeket, papírpoharakat, tálkákat stb. Elképzelhetetlen? Sőt, még olyasmit is láttam, hogy maguk a turisták úgy kerekedtek föl a pokrócukról, hogy a zsírpapírt, konzervdobozt, miegyebet nem szanaszét hagyták, hanem elvitték a legközelebbi szemétgyűjtő kosárig. Ahol ilyen volt. Ez pedig már a kulturált viselkedés kérdése. Amit — jól tudjuk— atársadalmi környezet alakít ki bennünk. Az a társadalmi környezet pedig — és ezt már ritkábban tudjuk — mi vagyunk, mindannyian és egyenként. Kiegyensúlyozottabbak volnánk, javulna a közérzetünk, ha ezt megértenénk, és megtanulnánk e szerint viselkedni. Például a kirándulásaink is vidámabbak volnának, ha — mondjuk — nem kényszerítenénk rá a rádiónk hangját arra is, aki talán a csöndet jobban élvezi. Ha ismernénk annyira az erdei virágokat, hogy csak annyit tépjünk le és azokból a fajtákból, amelyek otthon a szobánkat néhány napig díszítik. Nem pedig nyalábszám gyűjtenénk be olyan vízigényes növényeket, amelyeket egy óra múlva a hajóállomáson vagy a HÉV-nél hervadtan eldobunk. Már azokról a hígvelejűekről nem is Zsúfolt beépítés Ráckevén