Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: Félig feltárt tartalékok

Magyarország lakosságának negyedrésze él az ország területének 2%án, a fővárosban és környékén. Az öszszes városlakóknak mintegy a fele. Ezt a koncentrációt némelyek rendkívülinek tartják, pedig nem az. Uruguay lakosságának a fele él Montevideóban. Az óriási kiterjedésű Argentina lakosságának csaknem 40%-a él Buenos Airesben. De még itt, Európában is: kevésbé vagyunk „városállam" Ausztriánál, Dániánál, vagy Görögországnál. A tendencia pedig egyre inkább arra fordul, hogy vidéki városaink fejlődnek gyorsabban, míg a budapesti „metropolitan area" nagyjából stabilizálódik. Ahelyett, hogy a túlkoncentráltságot valamiféle katasztrófának tekintenénk, vegyük tudomásul, ami van, számoljunk a ténnyel és ismerjük föl a belőle adódó tennivalóinkat. Ha a kereken 2,5 millió lakost a kereken 2000 négyzetkilométerhez mérjük, kiviláglik, hogy ennek a centralizációnak — nemzetközi összehasonlításban — a népsűrűsége még elviselhető, A szűk városmagot leszámítva, a budapesti medence nagyobbára földszintes és elég laza beépítésű. Persze, ez a lazaság igen távoli végletek közt értelmezendő. Mert hogy mást ne mondjak: a VII. kerület népsűrűségével nem 2,5 millió, hanem egész Japán lakossága „bőven" elférne ezen a területen. Bajok vannak a beépítés mikéntjével is. Óriási területeken csak utcában gondolkodtunk: Mesterházi Lajos Félig feltárt tartalékok nincsenek tágasabb foltok, terek, ligetek, nem maradtak köztelkek ilyenek későbbi létesítésére, és minden távlati rendezési elképzelésnek máris rengeteg kisajátítással kell számolnia. Azután: kis telken a régifajta falusi beépítés (egymásnak tűzfalat fordító, a telkek szélén, párhuzamos házak) a terességnek és szeparáltságnak sokkal jobb képét adja, mint a száz-százötven négyszögöl közepén álló sátortetős „villák", ahol mindenki belát a szomszédja levesestáljába, és még a suttogás is áthallatszik. Ma pedig az egész hatalmas periférián ez a beépítési mód uralkodik. Udvarházak — udvar nélkül. És a közép-budai völgy is — ha már nem hagytuk meg a VI., VII. és VIII. kerület levegőtartályának — jobban festene becsületes sorházakkal (szeparáltabbak volnának a lakások és több fa maradhatott volna a közrefogott kertekben), mint így, ezekkel az egymás mellé gyömöszölt, „társas villának" csúfolt kubusokkal, amelyek oly félszegen és gyámoltalanul szoronganak, s a növényzet kiirtása folytán oly meztelenül, mint a sorozásra váró regruták. (Amellett egy szempillantásra is látszik, hogy kilencven százalékuk „untauglich".) Vagyis nem annyira a centralizáció sűrűsége, mint inkább egyenetlensége és a beépítés rossz rutinja okozza, ha máris jelentkezik egy sor olyan környezetvédelmi és közegészségügyi probléma— légszennyezettség, talaj- és vízszennyezettség, a stresszhatások ártalmai, az idegbetegségek magas és egyre növekvő száma stb. —, ami a budapestinél nagyobb és tömörebb koncentrációkat jellemezhetné. Különösen jelentkeznek és méginkább jelentkezni fognak a mozgáshiányból származó legkülönfélébb ártalmak. Ezekre a problémákra a városlakó ösztönösen is reagál. Ha Budapesten ennek a reagálásnak a mértéke még nem kielégítő, annak magyarázata — részben — az lehet, hogy az itt élő 2,5 millió embernek legalább a fele egészen friss városlakó. Mindenképpen számolhatunk azonban vele, hogy a következő évtizedek folyamán — ugyanúgy, mint Párizsban, Londonban, Rómában, vagy Bécsben — a budapesti koncentrációban is ésszerűen bontakozik ki a menekülés a természetbe. Vagyis az, ami mostanában — telekszerzés formájában — sokaknál inkább csak a birtoklási vágy megnyilvánulása, mindinkább létkérdés lesz. A hangsúly, hogy úgy mondjam, a „haben" segédigéről a ,,sein"-re tevődik át. Ebből a szempontból pedig Budapest adottságai nagyon szerencsések. A lehetőségek mértékét és változatosságát tekintve, talán a legszerencsésebbek Európában. Ha nem rontjuk le a gondolkodás hiányával a pluszt, amit a természet adott! Különös, hogy a lehetőségekből manapság éppen a távolibbak a legkihasználtabbak: a Mátra és a Balaton. Ez utóbbit — akárcsak a Velencei tavat — féligmeddig már el is puskáztuk. Nyári vasárnapokon egyik sem biztosítja azt a természetközelséget és nyugalmat, amit a városlakó keresne. Vannak Budapesthez közelebb olyan tartalék területek, mint a Vértes vagy a gödöllői erdőség, amelyek jórészt még fölfedezésre várnak. A legfontosabb és legértékesebb terület azonban itt van, magában az agglomerációban: a Duna, annak is mindenekelőtt a ráckevei ága, továbbá a pilisi és börzsönyi parkerdő. Ez a terület, jellegét tekintve, agglomeráció is. A még leginkább mezőgazdasági ráckevei járásnak 49 000 aktív keresőjéből — például — 21 500 jár naponta Budapestre dolgozni. Alakulnak itt olyan alközpontok, a további feláramlásnak olyan „barbakán"-jai, mint Vác, Esztergom, Szigetszentmiklós, Dunakeszi stb. Szerepet játszik ez a terület a 2,5 milliós embertömeg mindennapi ellátásában: a szentendrei és váci járás gyümölcse, a ráckevei járás tej-, zöldség-, egyéb élelmiszerfelhozatala nagyon hiányoznék a piacainkról, ha nem volna. Mégis azt kell mondanunk: mindezeknél fontosabb, s a jövőben egyre nagyobb jelentőségű az a tény, hogy itt van Budapest hétvégi üdülő és kiránduló övezete. Tudatában vagyunk ennek? Kezdünk lenni. Mindenesetre: a legtöbb vidéki városunk előbb ébredt föl, előbb kezdett komolyan törődni a maga környékének táj- és természetvédelmével, mint Budapest. Ami a magán telekvásárlásokat illeti, a községek ma már csak a megyei tanács engedélyével parcellázhatnak. Ez a rendelkezés éppen még jókor született meg. A pilisi partvidék lehetséges telekterületének — például — már 75%-át fölvásárolták. Ami pedig a telekméreteket és a beépítés esztétikáját illeti, ha kedvezőbb is a Duna-kanyarban a kép, minta Balatonon, azért nem mindenütt kielégítő, a ráckevei ágban pedig sokfelé anarchikus. A Börzsönyben egy-egy hét végén 48 000 ember megfordul; nem sok, elférne ott kényelmesen háromszor ennyi. Úgy viszont már sok, hogy valamenynyien a hegység déli sávján tömörülnek. Királyréten néha mozogni alig lehet. Ugyanakkor a gyönyörű belső erdőség, vagy a nyugati oldal csaknem üres. Az Ipolyt, mint strandolási lehetőséget, az onnan kiinduló sétautakat, az olyan csodálatos műemlék-községeket, mint Nagybörzsöny is, alig néhányezer budapesti ha ismeri. A területfejlesztési tervek hiánya, illetve késése már eddig is elég sok bajt okozott. A visegrádi Castrum műemlékterületét 12