Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Vita a Fővárosi Levéltár „Források Budapest múltjából” című kiadványáról

Ha azonban az érdeklődő a város fejlődéstörténetére kíváncsi, azt is csak a várospolitikai elképzelések során követheti nyomon — mint pl. a polgármesteri programadásban, esetleges elképzelésekben, tervezetekben —; hogy a tervekből mi vált valóra, arról legfeljebb néhány illusztrációból értesül. A város fejlődéséről, a települések kialakulásáról, az egyes kerületek társadalmi összetételéről viszonylag keveset tud meg az olvasó. Mégis, a kötet egészéről megállapíthatjuk, hogy igen hasznos munka. És csak sajnálhatjuk, hogy alacsony példányszáma miatt kétmilliós szocialista fővárosunk közelmúltjának sokszor elszomorító, de mindenképpen tanulságos története a szélesebb érdeklődő közönség számára nehezen hozzáférhető. GLATZ FERENC: A felszabadulás, de főként 1948 utáni történetírásunk a fő feladatnak a polgári történetírás állításainak cáfolását, új történet-politikai vonalak kijelölését és azok dokumentálását tekintette. Ebből gyakran nem sokkal lett több, mint a társadalomtudományok egyes tételeinek a közvetlen napi politikához igazítása. Egyenesen következett ez a korszak propagandaszemléletéből, a társadalomtudományok pártosságának akkor használatos felfogásából. Ez a korszak természetesen nem helyezett súlyt legújabbkori történetünk forrásszerű, szélesen dokumentált feltárására. E forráskiadások elmaradása nemcsak műfaji háttérbeszorulást jelentett, hanem iellemezte a kor tudománypolitikáját is: a polgári korszak egyébként szükséges bírálatát, és azt a historizálási módot, mely e bírálatot a maga jelenének s e jelen propagandisztikus célkitűzéseinek vonalába kívánta illeszteni. Nos, legújabbkori forráskiadásunk ilyen historiográfiája vet fényt leginkább arra a tudománypolitikai és egyben historiográfiai — hiszen ki állíthatná, hogy a kettő valaha is elszakítható volt egymástól — tényre, hogy politikailag is fontos évfordulót egy látszatra kevésbé propagandisztikus műfajú kiadványsorozattal kívántak ünnepelni. Ez megítélésem szerint a kiadóknak a társadalomtudományok társadalmon belüli funkciójának differenciált, a korábbi időszak felfogását meghaladó, korszerű szemléletét tanúsítia. Mindezt azért láttam szükségesnek elmondani e kötet kapcsán, mert éppen ennek forgatásakor merül fel az emberben ismételten: a legjobb összefoglalások, feldolgozások mellett is menynyire fontos funkciója lehet a forráskiadványnak az adott korszak jobb megvilágításában. A politikai történet kutatója gyakran a forrásokat s így a forráskiadványokat is elsősorban azért veszi kezébe, mert új adatokat, dátumokat, neveket kíván kapni kutatott témájához, vagy esetleg korabeli szempontokat a tények, szereplők minősítéséhez. A felszabadulás utáni időszak bemutatása ebből a szempontból is kétségtelenül igen gazdag: a romeltakarítás, újjáépítés, élelmezés kérdéseitől az értelmiség helyzetéig és a politikai harcokig, a választási eredményekig egy sor — országos jellegű összefoglalásokban, monográfiákban eddig nem hasznosított - adatot közöl a kötet szerkesztője. Nem is szólva arról, hogy mindezek a tények így, a főváros történetéhez kötve még sehol sem kerültek csoportosításra. De én mégsem ezt tartom a kötet legerősebb oldalának. Hanem azt, hogy belőle egy sor olyan, talán másodlagosnak nevezhető információt kapunk, melyek az összefoglalásokból rendre kimaradnak: a korabeli közgondolkodás, a gyorsan pergő események mögötti mozgatók, a történések „hogyan"-jának megvilágítását. Emlékezzünk csak például az első pesti nemzeti bizottság, a kőbányai megalakulására, helyesebben — és itt erre akarunk utalni — megalakítására. Mert válhatna-e világosabbá a moszkvai emigráció tagjainak, a főváros esetében Vas Zoltánnak hallatlan energikus, ugyanakkor a helyzetből és a helyzet egyfajta megítéléséből is következő munkamódszere, mint a jegyzőkönyv azon száraznak tűnő kitételéből, hogy Vas Zoltán egyszerűen bejelentette a kerület Nemzeti Bizottsága tagjainak névsorát, azután pedig „kinevezte" Schön Józsefet a kerületi képviselőtestület vezetőjének. Aki Kőbánya vagy a főváros történetéhez szükséges adatokat veszi ki e jegyzőkönyvből, nyilván cédulájára — és így feldolgozásába is — a neveket, időpontokat írja ki; csak a forrás egészének közlése hívja fel a figyelmet e politizálási módszerre, a hatalom gyakorlásának már ekkor kialakult formájára. Éreztetik e dokumentumok a korabeli politizálási lehetőségeket, s azokat az egyéni és politikai vívódásokat, melyek a felszabadulás előtti progresszív polgári fővárosi politikusok és a fejlődés motorja, a Kommunista Párt dinamikusan gyorsított vélemény-konfrontációja, ütközései mögött meghúzódtak, vagy legalábbis meghúzódhattak. Gondoljunk például a 45 előtti polgári radikális elveit később is igen komolyan vevő Supka Géza néhány szereplésére. Itt is, ha csak a vélemények összeütközését néznénk s nem a viták 1945-ben még spontán, személyileg is átélt, komolyan vett jellegét — melyet egy jegyzőkönyv közbeszólásokat is tartalmazó szövegének közlése tud csak érzéke'tetni —, akkor eltűnnének a cselekvés egyéni, emberi mozgatórugói. Minden ténysornál érzékletesebben tükrözi a kialakuló személyi kultusz hangulatát, az államhatalmon belüli helyzetet a Budapest Városi Tanácsa alakuló ülésének jegyzőkönyvéből vett részlet, különösen a megválasztott tanácstagok közölt listája. Itt sem a listán szereplő nevek az érdekesek, hanem a jegyzőkönyv által feltámasztott hangulat, az, ami mindazoknak, akik e korszakot felnőtt vagy serdülő fejjel megérték, természetesnek hangzik, de ami a mai fiatal korosztályoknak, vagy a következő generációnak elárul valamit egy ilyen választás levegőjéből: az abcrendbe szedett névsor élén az R-betűs Rákosi Mátyás áll, kinek neve felolvasásánál „a tanácsülés résztvevői felállva, lelkesen, ütemesen tapsolnak". A „Taps" szó ott szerepel még Farkas Mihály, Gerő Ernő, Hidas István és a Központi Vezetőség több tagjának neve mellett — míg a korabeli magyar miniszterelnök neve szerényen húzódik meg a lista közepén. (164. sz. irat, 1950. XI. 3.) És így sorolhatnánk tovább az iratok, újságcikkek jelezte kérdésköröket, melyekről külön-külön a legszélesebb érdeklődési körrel rendelkező kutatók is a legritkább esetben készítenek feldolgozásokat ; s említhetnénk azokat a hangulati elemeket, melyeket csak a források teljes közlése közvetít számunkra. Ily módon e kötet jelentős mértékben hozzájárul a felszabadulás utáni korszakról alkotott képünk sokszínűvé tételéhez, s egyben felhívja a figyelmet arra: legújabbkori történeti feldolgozásaink tematikáját még további kérdéskörökre, eddig szerepet nem kapott tényezők feltárására is ki kell terjesztenünk. Korunkban, amikor a forrástermelő szervek hallatlanul bonyolult rendszerével, a modern igazgatás bonyolult hálózatával állunk szemben, a forrásbázis megfelelő körvonalazása sokkal fontosabb, mint a korábbi korszakok kutatásánál. Ami kérdéses: milyen forrástermelő szervek működéséből keletkezett forrásokat válogassanak egymás mellé; és: milyen típusú forrásanyagok kerüljenek egy kötetbe? (Sajtó, levéltári iratok, visszaemlékezések vegyesen, vagy külön-külön?) Az ideális kétségtelenül az a válogatás lenne, mely sajtó alá rendezné egyazon irattermelő szerv visszamaradt anyagát. Amíg azonban az iratanyag levéltári elrendezésénél kétségtelenül ez az egyetlen maradéktalanul helyes elv, addig az új és legújabbkori forráskiadásnál igen ritkán adódik az a lehetőség, hogy ilyen „kompakt", történetileg is fontos iratanyag kerül a kutató kezébe. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy általában épp a gyors átalakulásokat hozó forradalmi időszakok történetének igen hiányos a forrásanyaga, tehát a forrásválogatás lehetőségének köre igen szűk, akkor teljesen érthetővé válik a kötet összeállítójának azon törekvése, hogy a főváros felszabadulás utáni történetére vonatkozó más-más provenienciájú anyagból válogasson egybe. Az is kétségtelen, hogy ebben az esetben a válogatási kör határainak megvonása esetleges lehet; pl. a különböző forrásőrző intézmények (egyházi leváltárak, kézirattárak stb.) anyagait is számonkérhetnénk a válogatástól. E tekintetben is helyes elv érvényesül a kiadványban: törekvés a teljes fővárosi forrásbázis áttekintésére. A különböző típusú források együvé válogatásának vagy szétválasztásának mikéntje lényegében a kötet jellegét is meghatározza. Attól függően ugyanis, hogy milyen céllal áll össze a kiadvány (tudományos vagy tudományos ismeretterjesztő), különböző igényeket támaszthatunk vele szembe. Amíg a szigorúan szaktudományos kiadványtól azt kívánjuk, hogy a választott témakörben a körülhatárolt, azonos típusú forrásanyagot a keletkezés és fennmaradás körülményeinek minél teljesebb megvilágításával hozza felszínre, s a korabeli eseménytörténetnek az iratokhoz is kapcsolódó szálai az alapos jegyzetelésben, iratbevezetőben kapjanak helyet, addig a tudományos igényű népszerűsítő munkában a történés áll a középpontban, amely korabeli, nem feltétlenül azonos típusú s azonos értékű forráscsoportok alapján bontakozik ki az olvasó előtt. Annyit még hozzáteszünk: a forrásválogatásnál a tudományos jellegű ismeretterjesztés egyik feltételének tartjuk, hogy a helyi levéltári anyag domináljon a kiadványban. Ha az elsődleges forrásanyagot kiegészítik is a legtöbbször a maguk idején sem ellenőrzött, vagy éppen propagandisztikus indítékból született újságcikkek, arra mindig tekintettel kell lennünk, hogy ezek — nem szólva pl. bizonyos jóval későbbi időpontban íródott és egészen más korszak felfogását, a korábbi történéshez való megváltozott viszonyt tükröző visszaemlékezésekről — gyengítik a forrásanyag meggyőző erejét. Az elmondottakból, gondolom, világosan kiderül, hogy véleményem szerint a kötet, mely a különböző irattermelő szervek — Polgármesteri Hivatal, Budapesti Nemzeti Bizottság, Budapesti Pártbizottság stb. — anyagai mellett más értékű és típusú forrásanyagokat is közöl (mindenekelőtt a fővárosi sajtóból), a legjobb értelemben vett tudományos ismeretterjesztő kiadványnak tekinthető. És mindezen túl: ha a felszabadulás utáni korszak kutatásának és feltárásának egész helyzetét tekintjük, azt is el kell mondanunk, hogy az ilyen típusú kiadványok tényleges szaktudományos funkciója is igen jelentős. Lehetőséget teremtenek arra, hogy - évfordulós feladatoktól, alkalmaktól függetlenül — a főváros felszabadulás utáni történetére vonatkozó további népszerű forráskiadások megjelenjenek. 31