Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Vita a Fővárosi Levéltár „Források Budapest múltjából” című kiadványáról

véleményben. Úgy is mondhatnánk: fővárosunk történelmének a köztudatban nincs rangja. Nincs, pedig általában tudott, hogy története több ezer évre visszanyúlik; hogy az Árpádok idején már fontos és jelentős település Pest és Buda is; hogy Zsigmond király óta állandó királyi székhely, Hunyadi Mátyás alatt már messzeható kulturális központ; és ha a török korban jelentőségét elveszti is, a 18. századtól előbb lassan, majd az 1790-es évektől egyre gyorsuló iramban válik az ország gazdasági, politikai és művelődési központjává. Az 1800-as évektől ide kapcsolódnak nagy politikai megmozdulásaink, a kettős város fiatalsága robbantja ki és viszi diadalra a márciusi forradalmat, innen indul az 1848/49-es szabadságharc, itt formálódik a bécsi udvari abszolutisztikus törekvésekkel szembeni nemzeti ellenállás, itt sariad az új magyar irodalom és művészet. Mindezt tudjuk, a tények mégsem táplálnak valamilyen helyi vagy országos öntudatot. A budapesti születés ma sem ad rangot — mint Franciaországban a párizsi — s patinaság terén nem veheti fel a versenyt Debrecennel, vagy éppen Kolozsvárral. Vajon puszta véletlen következménye-e, hogy míg több vidéki városunk hatalmas monográfiákban tárta a széles olvasóközönség elé múltját, a nemzeti fejlődésben elfoglalt szerepét, a Budapest történetének összefoglaló megírására indult régebbi vállalkozások mind elakadtak, legkésőbb a 17. századnál. Vajon a történészekre is hatott a köztudat közömbössége, vagy éppen a historikusok mulasztása játszott közre abban, hogy a nemzeti közvélemény érdektelen maradt ebben a kérdésben ? Akárhogyan volt is, mindenképpen elismerés illeti a Fővárosi Levéltárat, hogy a maga területén és a maga eszközeivel hozzálátott Budapest múltjának megismertetéséhez, annak tudatosításához, hogy mit jelentett a kettős város újabbkori történelmünkben a nemzeti, az országos fejlődés egészének. A nem csupán szakembereknek készülő, hanem a szélesebb körű művelt olvasóközönséghez szóló okmánytárak jelentőségéről az utóbbi években sok szó esett. Elmondották, hogy az egyre igényesebb és kritikusabb olvasók nem elégednek meg mások véleményének receptív befogadásával, a szerző érveit szeretik kontrollálni, az adatok alapján véleményüket önállóan megformálni. Ezt a célt szolgálják a szakemberek által összeállított „olvasókönyvek", a népszerű jellegű okmánytárak. Egykorú iratok, eredeti szövegek révén kapunk itt bepillantás; elmúlt korók problémáiba. Ezek az eredetiben közölt szövegek az eseményeken, a tényeken túl bevilágítanak az egykorú gondolkodásba, a mienkétől nem egyszer gyökeresen elütő életviszonyokba, a régi társadalom megkötöttségeibe, a hétköznapok egyszer színtelen, máskor színes világába. A szakember visszavonul, csak a dolgok megértéséhez legszükségesebb tájékoztatást adja meg, s magára hagyja az olvasót, aki joggal érzi magát egy kicsit felfedezőnek: egy eltűnt, csak kései következményeiben jelenlevő világba hatol be, amelyet nem mások elbeszéléséből, hanem fennmaradt tanúival való személyes beszélgetés révén ismer meg. A szakember visszavonul, mondottam, de ez a visszavonulás csak látszólagos. Hiszen a tömérdek iratból ő választja ki azt, ami a legfontosabb, ami a legjellemzőbb, az eligazító táblákat ő szúrja le, a szükséges magyarázatokat ő adja meg, a mai nyelvhez, a mai fogalmainkhoz történő adaptálást ő végzi el. A történészi mesterség egyik mindjobban előtérbe nyomuló, de nem könnyű műfajával állunk szemben, mely az anyagban való igen nagy jártasságot, biztos ismereteket kíván, s ugyanakkor nem teszi lehetővé a csillogó fellépést. Úgy érzem, mindezt el kellett röviden mondanom, hogy világossá tegyem, miért tartom nagy jelentőségűnek a Budapest Okmánytára vállalkozást. Végre egy okmánytár, amely fővárosunknak, nemzeti fejlődésünk egy nem is jelentéktelen darabjának a fejlődését eredeti források tükrében mutatja be úgy, hogy ebbe a tükörbe nemcsak a szakember, hanem a művelt érdeklődő is beletekinthet. Ahogy több esetben megállapíthattam: bele is tekint. Ami az iratok összeválogatását illeti, megjegyzéseimben csak a sorozat I. kötetével kívánok foglalkozni, azzal az anyaggal, amely a töröktől való visszavételtől a három város egyesítéséig terjedő időszakot öleli fel, 1686-tól 1873-ig. Az olvasó elé táruló kép rendkívül színes és eleven. Szerencsés elgondolás volt, hogy a kötet szerkesztője egyaránt merített közigazgatási iratokból és magán-jellegű művekből. Mint a 18. századi kutatás egyik elkötelezettje, persze szívesen láttam volna, ha ez a kor nagyobb terjedelmet kap, ha egy sor probléma bővebb bemutatásra kerülhet; de ha már a terjedelem így adódott, a majd 200 éves fejlődés belső tagolása arányos. El kell ismerni, a 18. század lassú — azt mondhatnánk, Bécs által mesterségesen is lassított — fejlődésénél fontosabb a dinamizmusba lendülő reformkori, majd forradalmi időszakbeli rohamos növekedés. így is, a viszonylag szűkre szabott összterjedelemben, minden lényeges kérdés szóbakerül. Megismerjük az ostromban teljesen elpusztult város lassú benépesülését, külső képének alakulását, a közigazgatás, a városigazgatás kiépülését és főbb jellegzetességeit. Sor kerül a lassan tápászkodó gazdasági élet bemutatására, majd a már talpraállt városon belüli társadalmi rétegződés szociális, politikai és részben kulturális következményeinek megismertetésére; bár ez utóbbiról viszonylag keveset hallunk. Szó esik a lakosság nemzetiségi viszonyairól, látjuk, hogy a főváros életébe ilyen vonatkozásban kezdettől fogva beleszólt a bécsi kormányzat, mert úgy vélte, politikai érdek, hogy a magyar etnikum kellős közepén egy megbízható német centrum jöjjön létre. A 18. században még erősen német többségű városban azonban végül sem sikerült a magyarokat -és nem magyarokat egymásnak ugrasztani, s igen korán kialakult a két nemzet etnikai és nyelvi egyenjogúságon alapuló együttélése. Kár, hogy ebben a vonatkozásban az okmánytár viszonylag keveset nyújt, mint ahogy azt sem látjuk a közölt iratokból, hogyan vált az 1840-es évekre magyarrá a város, részben a magyarok tömeges beáramlása folytán, de azáltal is, hogy az udvar reakciós politikája a német polgárságot a magyarok mellé állította. Pest-Buda nem az egyetlen városunk, ahol a német polgárság még németül beszélt, amikor már magyarnak vallotta magát, s a politikai asszimiláció előtte járt a nyelvinek. Az egyik legizgalmasabb része a kötetnek az, amely azt mutatja be, hogyan vált a 18. század végére gazdaságilag megerősödött kettős város a 19. század első felében az ország politikai és kulturális centrumává, minden vonatkozásban irányító fővárosává. Hogyan azonosult Pest, Buda és Óbuda polgársága a nemzeti üggyel, olyannyira, hogy a szabadságharcot követő elnyomás idején is kitartott a forradalom ügye mellett, sőt az ellenállás egyik gócává lett. Itt válik érthetővé főváros és ország teljes egymásra utaltsága, az, hogy egységes nemzeti közvélemény semmilyen vonatkozásban nem jöhetett addig létre, amíg az országnak nem volt centruma, amíg az álláspontok a perifériákon kristályosodtak ki, s egyeztetésükre nem volt lehetőség. A válogatás tehát jó, kifeiező, s általában jók a fejezetek élére rakott eligazító szövegek, a jegyzetekben megadott magyarázatok, tájékoztatások is. (Ez utóbbi néhol talán lehetett volna bővebb is;, mint ahogy a folyamatos olvasásnál zavar, hogy ugyanazt a személyt ugyanazokkal a szavakkal mutatják be minden alkalommal.) Főleg a 18. században zömükben német hivatalos iratokat a kötet természetszerűleg magyar fordításban adja; hadd tegyem hozzá: ezek a fordítások minden dicséretet megérdemelnek. Pontosan adják vissza az eredeti értelmét, ugyanakkor a világos, gördülékeny magyar mondatok azt a látszatot keltik, hogy a német bürokrácia nem ismerte azt a nyakatekert hivatalos nyelvet, amelynek maradványaival a magyarban a mai napig sem tudtunk elbánni. Annál inkább ez a benyomás támadhat, mert a magyar nyelven írott szövegeket, nem tudom milyen elképzelés alapján, betűhíven hozza a kötet. Betűhíven, fényképszerű hűséggel, tehát nemcsak a lefelejtett ékezetek maradnak le a nyomtatásban is, hanem az össze-vissza alkalmazott kezdő nagybetűket is gondosan leutánozzák, s a zavaros központozáson sem változtatnak. Ember legyen a talpán, aki a nyakatekert, rossz helyesírású és még el is hibázott írások értelmét kibogozza. Helyesebb lett volna, ha a magyar szövegek helyesírását modernizálják, mert így a nem szakember olvasónak teljesen ferde elképzelései támadnak a 19. századi magyar és német nyelv fejlettségi viszonyáról. Végül egy jelentéktelen megjegyzés. A 18. századi nyelvi egyenjogúság egyik természetes következménye volt, hogy az iratok a magyar ember nevét magyarul, a németét németül írták. Egymás mellett olvashatunk Hans Klein-ről és Nagy Jánosról. Kár volt ezt a névírásban is kifejeződő nemzeti hovatartozást a fordításkor eltüntetni. L. NAGY ZSUZSA: Ráth Károly, Budapest első főpolgármestere 1873. október 30-án a városvezetés feladatát, tevékenységének célját abban jelölte meg, hogy „az egyesített főváros oly központját képezze szeretett hazánknak, melyben tudomány és művészet, ipar és kereskedelem, polgári és politikai erény, valamint minden jó s hasznos felé törekvés egyaránt honosuljon; oly központot, melyből minden szellemi mozgalom kiinduljon, mely a tiszta polgári erénynek, az igaz hazafiságnak és műveltségnek egyrészt, másrészt pedig a hazai iparnak és kereskedelemnek, a vagyonosságnak, mint az önállóság egyik biztosítékának gyújtópontja legyen ..." Néhány évtized alatt az egyesített Pest-Buda és Óbuda nemcsak lélekszámában, külső képében vált modern világvárossá, az Osztrák-Magyar Monarchián belül Bécs ellenpólusává, hanem egyidejűleg Magyarország gazdasági, politikai, kulturális centrumává, a tőkés polgári fejlődés leglátványosabb eredményévé — se fejlődés ösztönzőjévé is lett. A mai Budapest alapjai, legjellegzetesebb városképi vonásai 1873—1914 között formálódtak ki. E folyamat jelentőségét a szakemberek s a széles közönség egyaránt elismeri. Mégis, az új- és legújabbkori Budapest történetére vonatkozó publikációk száma elenyésző. így tehát nemcsak rendkívül hasznos, régóta aktuális, de igen nehéz feladatot kellett megolda-29