Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Zolnay László: Börzsönyi vándorutak

Esztergomban, Visegrádon avagy Budán. Ennek a két letkési oszlopfőnek — amellyel a honi reneszánsz búvárai még sosem foglalkoztak — méltán örvendene hazánk bármely múzeuma. A régészeti emlékeket néprajziak egészítik ki. A múzeumigazgatóvá lett gyűjtő remek parasztbútorokkal, viselet-darabokkal, háztartási keramikával, mezőgazdasági eszközökkel gazdagította a kicsiny határvárost. A múzeum kertjében pedig — az udvari művészet és a népművészet emlékeinek modern folytatásaként — Zimány Lajos szobi munkás-szobrásznak néhány megkapó kőkompozícióját látjuk. (Zimány Lajos szép szobraival, dekoratív nagy-plasztikáival érdemes lenne benépesíteni a Duna-kanyar falvainak — jelenleg vajmi dísztelen — parti sétányait.) A hegység szíve és névadója: Nagybörzsöny Az Ipoly mentén hagyjuk el Szobot. Ipolydamásd, Letkés, majd Ipolytölgyes érintése után hátat fordítunk a „palóc folyó"-nak, s Nagybörzsönynek tartunk. A hegység nevét adó nagyközség valaha város volt. Mégpedig bányaváros. A település szekerészeit és lovasait már a XII. század elején említi a dömösi monostor alapítólevele. Ám a XIII. században Nagybörzsönyben már ezüstöt bányásznak. Ezekből az időkből való az a híres románkori temploma — a Szent István egyház —, amely a falu szélén, a község kapujaként vagy inkább fellegváraként fogad bennünket. Tornyából az Ipoly menti lankákra, meg az Ipoly—Garam közi hegyekre látunk. Az egyhajós, tornyos, erődfallal körülvett nagybörzsönyi templom műemlékvédelmünk büszkesége. Helyreállítását Ratkai Ida műtörténész és Erdei Ferenc építész kutatása és tervei nyomán az 1960-as években végezték el. Elragadó a nyolcszázéves templom belső térhatása. De megkapó az a tizenkilenc szakállas-bajuszos tnagyar emberfő is, amelyek kőmaszkjai a templom szentélyének külső falát díszítik. A szakirodalom magyarnak véli modelljeiket. Ez azért érdemel említést, mert később német telepesek is kerültek Nagybörzsönybe. A XIV. században, mivel egyre több fémlelőhelyre bukkantak, az érsekek Szászországból telepítettek ide bányászokat. A szász bányászok — akiknek tiszteletére Zsigmond 1416-ban várossá emelte Nagybörzsönyt — elkülönültek a magyar lakosságtól. És a maguk számára már a következő évben átépítették a falu másik — ugyancsak román kori — templomát. Ez az ún. „bányásztemplom" ma is áll. A helyreállítás nehéz munkáját Sedlmayer Jánosné Beck Zsuzsa irányította. A Műemlékfelügyelőség kettős nagybörzsönyi helyreállítása után bizony nehéz lenne eldöntenünk: melyik épület az, amely jobban lenyűgözi az embert! Mindenesetre, a román kornak és a gótikának kimagasló emlékeit őrzi a község. Nagybörzsöny templomainak tudós gondozója, a kutatók lelkes támogatója, Szappanyos Béla plébános arról tájékoztat: miközben a bámulatosan szép, hegyek között rejtező falu természetjárókat, művészeti emlékekhez zarándokló vándorokat fogad — Nagybörzsöny lakói is megragadták a vándorbotot. A nagyközség, a hajdani bányászváros lassan ugyan, de — néptelenedik. (i960 és 1970 között 1600-ról 1300-ra olvadt le a lélekszám.) * Magunk is megfordítjuk lassacskán járművünket, Budapest irányába . . . S azon töprengünk: vajon a helyi, az országos, sőt a világ minden táján kibontakozó urbanizációs folyamatnak nincsen-e fonákja? Az tudniillik, hogy a főváros zajban, hajszában elcsigázott dolgozói helyet cseréljenek az elvándorlókkal, és mint új telepesek hétvégi házaikkal, nyaralóikkal benépesítsék ezeket a csodálatos tájakat... Kopjafák a szobi temetőből a Börzsöny Múzeumban