Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Vészi Endre magánmúzeuma: Budapest 2.

azok a szuverén elmék, akik fölényük magasából visszapillantanak ránk, ásatag halottakra? Ilyen kérdésekkel viaskodik prózaverse, a Visszapillantás a jelenbe: „Gondoltam, talán a legjobb lesz, ha magam is, már látásom jelenidejében, visszanézve figyelek s egy-egy megrozsdásodott szavunkat finom rézszálú kefével megtisztítom és keresem az összefüggést szándék és tett, érdem és eredmény között." Tehát szavaink lesznek a jövőbe vetített jelenvizsgálat tárgyai. Szavaink, amelyek nagyon is rászolgáltak a költői rézszálú kefe könyörtelenségére. Marad-e belőlük időtálló tartalom a tisztítás után, vagy porló piszokként omlanak szét ? „Találtak például a harminchetedik geológiai rétegben furcsa repeszdarabokat, ezek szavak voltak állítólag. A bemiúk húzódó erezetből megkíséreltünk, kizáró és azonosító módszerrel, szócsoportokat összeállítani. A leletek közé tartozik például egy tömegesen előforduló szilánkdarab. Egyes tudósaink szerint ezek jelentése: szerelem. Ám a hasadási próbák újabb és újabb változatokat állítottak elő. Egy-egy szilánkdarab, az egyenletes fény ellenére, amelyet mi szintetikus fénynek hívunk, váratlanul ragyogni kezdett, lyukat égetett az azbeszt kesztyűbe, sőt a tenyerünkbe is, míg mások, dacára a teljesen azonos vizsgálati módszernek, sőt eredménynek, megmaradtak hidegnek, szürkének, mozdulatlannak. Fizikai és vegyészeti vizsgálatok egész sora állapította meg, hogy a ha z a értelmezésű szilánk ránk maradt tömegének jórésze hamisítvány. Hasonlóképpen jártunk a béke nevezetű szilánkkal s nemkevésbé így az emberség nevűvel. A kevés valódi szilánk is gyakran megtévesztette tudósainkat, akik olykor nem tudtak különbséget tenni a meggyőzés és erőszak, a támadó és a megtámadott, a hóhér meg az áldozat között." Ismétlés íratlan törvényük a lírikusoknak, hogy mindig újat, mindig mást kell kibányászniuk életük, lelkük kutatóárkából. De ezt a törvényt sokszor megszegik ; lehet, hogy olykor nem is tudva. Berzsenyi például — mint barátja egy óvatlan pillanatban leleplezte — „nyiredékekből" állította össze verseit. Egy-egy verselemet, amelynek antik lüktetését és antik szellemét szerencsésnek érezte, több versébe is beleillesztett. Ha egy gondolat, egy szókép többször is előkerül egy költőnél, joggal gyanakodhatunk, hogy különösen szíve szerint való. Mit árulnak el Vészi Endréről az ismétlései ? Szándékosan, hangsúlyozottan indítja így két versének egy-egy strófáját: „A fák belépnek a szobámba". A fák belépnek a szobámba arcuk előtt egy könnyű fátyol szemükben szeszes messzeség van a láthatár a madártávol A varjak súlyos lebegéssel ködfüggönyeink szertehúzzák leányok s fiúk szétüvöltik a mindennapi allelúját (Egyezményes ősz) Másodszorra már az alleluja helyén ezüst csengők szólnak, s a lányok és fiúk szerepét a táj ragyogása veszi át: A fák belépnek a szobámba az ablakomon madárkarmok a varjak nehéz lebegéssel a köd rongyait szétcibálják a Várhegyen ezüst ruhában csengőivel az ezüst reggel övig ezüstben hegyek házak autóbuszok övig ezüstben. (Két változat: A verslogika alapján ebből a két párhuzamos strófából kiolvasható, hogy költőjük megnyugvásra, feloldódásra vár, s a fák nem úgy lépnek be szobájába, mint ijesztő meserémek, hanem mint jó hír hozói. Őserdő-álmaimban hontalan most lábaim alatt újra anyaföld szorongásaim csalánzubbonyát letépi rólam a reggeli fény (Két változat) De hogy mi is szorongatja, azt tovább kell nyomoznunk más versbeli ismétlések fonalába fogódzva. Ifjúkorának pesti tájaira vezet el két sokat sejtető verse. Szénizü Körút, te plasztikus rózsa, s ti ostorlángok, könnyező virágok! Fürödjetek meg a ligeti tóban vékonydereku nők, vessetek ágyat, készüljetek a tölgyillatu holdra, mikor testetek foszforként dereng . . . (Nyitány április végén) Fürödjetek meg a ligeti tóban ti ifjúságom női, mozgalmiak és nem-mozgalmiak, a hullámvasút zöld szédületében zuhanjunk rézsút, emelkedjünk égig, bort, kávét rendelek az Ilkovicsban, a Fényújság hadd irja föl versem az Oktogon egére. (Concerto jelenidőben) Tegyük ezt a két verset is a verslogika mérlegére. Ha nem találjuk is egyértelmű megoldását annak az ismétlődő motívumnak, hogy fiatalkora nőit meg akarja fürdetni a ligeti tóban, annyi mégis világos, hogy beteljesületlen vágyakról szól itt. Lehetetlen kívánságokról, amelyeket éppen csak egy hajszál választ el a beteljesedéstől. A hajdani nők közül nem egyet meghívhatna egy kávéra — csak éppen az Ilkovicsba nem, mert azt lebontották. S hogy a Fényújság mutassa be a verseit? Ez nincs ugyan szokásban — de miért ne lehetne ? Figyelemre méltó javaslat: régi és új költők verseit is világgá villoghatná a fényújság. Nagy hatást tenne — mondjuk — a nemzetközi költőtalálkozó vendégeire az Oktogon verses fényreklámja. Nagyot mondó költőknél könnyű helyen áll a képzelődés: kedvesükhöz szóló verssoraikat az égre, a sarkvidék jegére, a sivatag homokjára írnák óriás betűkkel. Vészi Endre nem ilyen temperamentum. ö a Fényújságot komolyan gondolja, de mindjárt azzal a szelíd belenyugvással, hogy neki még ez sem jut ki. Egy csak a bökkenő: az Oktogon szegényes publicitásánál sokkal nagyobb hatókörű „fényújság" épült bele az országos tudatba: a televízió. Ott pedig jelen van Vészi Endre müve, nagy nyomatékkal. Ha emellé az Oktogont is kívánja, akkor esetleg valami más hiányérzet helyett mondja ki ezt. Egy nagyon jellegzetes ismétlődő motívuma arra vall, hogy vágya valójában sokkal mértéktartóbb. Vagy éppen a legkövetelőzőbb ? Nézzük, mi az, amire leginkább szomjazik. Az egyik megfogalmazás (szintén a Nyitány április végén című versből): Itt élünk szabálytalan dobozokban és dörömböl a cső, a vezeték, a postás néha olyan levelet hoz, hogy örömnek egy napra is elég. s ilyenkor teljes tavasz a tavasz, futnak a fák és rövid hajuk lebben, a keskeny bisztró-teraszok repülnek, a viz domború tükre ring, az ünnep nem jöhet szebben és keservesebben. És mikor senkitől nem érkezik jó hír, akkor milyen az ünnep ? A Vérmező kopár ölén zöld dac kiált: kamasz fenyők! A nyári-sárga sóderen egy kövér varjú-pár riong. Ünnep. Itt pászta-fény delel. Nézem a néma telefont. Tíz tűhegyü verébkarom tépi a síró pléhtetőt. Nézem a néma telefont; várok egy derűs levelet, vendéget, kinek kocsonyát s bort kinál asszonyom, a dél zászlója ring. Nincs csengetés: vendég se jő és nincs levél -lilásan leng a pára-csönd a jánoshegyi csúcs felett. (Néma ünnep) Levelet, telefont, látogatót? Embert vár. Új Diogenész, aki versekben gyújtja ki emberkereső lámpáját. S ha jelzéseire sehonnan nem kap választ, akkor — a felnőttet játszó gyerek szerepében — felveszi képzelt hajóskapitányi sapkáját, s a teraszra állva végigpillant kutató szemmel a Vérmező ködtengerén. A Roham-utcai terasz mint megvékonyult falevél mielőtt leszakad a tél megsárgul és emelkedik lombszárnyain a kis terasz az asztal kávé és konyak az asztal s rajta kézirat egy vegyi bomlás részeként s magam mint szellemkapitány állok a köd-fedélzeten füst-körszakáll az arcomon . . . (Mielőtt még lebontják a teraszokat) A másik kapitány-vers: Ó, nekem tenger már a Vérmező, millió hajószemek gyúlanak s a sötétkékbe oldott pirosan fulladva elsüllyed a Nap, s kirakódik az éj a kikötőben, riognak feledékeny trombiták, halszag kering, mint egy kalandos nagy regényben. higanyt virágzanak a hosszú fák. Most indulok, szervusz, viszem a holdat. S ha visszatérek majd sziréna jelzi és kapitányi sapkámon az új nap. (A tengerreszállás pillanata) Verssé, drámává, elbeszéléssé formálta Vészi Endre mindazt, amit kint a korában és bent önmagában meglátott. De még mindig nem mondott ki mindent. Ars poeticája (legyen pontos az idézet: Konok ars poeticá-ja), hogy tovább kell írni, véges-végig kell írni, egészen a kimondhatatlanig. ... én napról napra újra megkísérlem az üdvös igét újra kifejezni, kis hétköznapi, chaplini nyűgökkel, törődni rajtam túlnövő bajokkal, szegény privát — a nagy történelemmel, megadni magam sorsom kényszerének, mit tízegynéhány évemmel fogadtam a hétágú igazság tűznyilának, a teljességnek, mely kimondhatatlan. Ennek is van megírt párja, önváddal marcangolóbb: A sok papir, mit megírtam a semmibe ellobog, benne égnek betonházak, fabarakok, templomok, megíratlan, amit írtam, vegyi tinta, hová tünt ? mint a kakas, kukorékolt, mint a cinke, elrepült. (Megíratlan j 23