Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Vészi Endre magánmúzeuma: Budapest 2.

IRODALMI VÁROSKÉPEK Vargha Balázs Vészi Endre magánmúzeuma: Budapest Maglódi úti változások Apja, a tanulatlan tudós szappanfőzőmester elvitte egyszer a birodalmába. A gyerek figyelmes érzékeit elragadta a gyárbeli nyüzsgés, a színek, ízek, hangok kavarodása: Nyár heve égetett, mentünk apámmal az útnak porában, füstszinü ökrök söröskocsit vonva lomhán imbolyogtak, csúszott a fény Muraköz paripáin, rőt szőrük világolt, sörközi éneket, lármát pöfékelt a gyárbeli kantin! s virsli levének sós húsize ömlött az íny keritésén: első királyunk, vállalat-védjegy, csak állt jogarával. (Maglódi út, 1933) A söröskocsiba fogott muraközi lovak és a Szent István fényével felcégérezett gyártmányok egy történelem előtti képeskönyv alig hihető lapjai azok számára, akik ma harminc évesnél fiatalabbak. Nekem ezek jóismerős motívumok. Azon viszont meghökkenek — bár Vészi Endrénél alig vagyok fiatalabb —, hogy ökrök, füstszínű, nagyszarvú ökrök is húztak sörös szekereket a Haggenmacher domíniumban. A sört, szappant, pótkávét, kakaót, olajat és ki tudja még mi mindent gyártó üzem impresszionista hangulatképe fölé családi tragédia boltozódik a versben. A receptjeit a fejében őrző — s féltékenyen őrző — szappanfőző mestert a gyár komor felmondólevele várta otthon aznap. Harminckét évvel később ezt a titkot nyomozni ment ki Vészi Endre a Maglódi útra. Ugyanazzal a 28-as villamossal, ami akkor hajdanában járt. „A szappangyár ma is áll, éppúgy, mint gyermekkoromban, apám idejében, a holland stílusú, manzárdtetős pavilonok szemközt a sörgyárral ma sem változtak. A vaskos sörgyári kémények, ezek a sisakos óriások is megmaradtak, csupán a rőtes szőrű és világosbarna stájer és muraközi lovak tűntek el a Maglódi út lassan rezgő porából, s eltűntek széles, jényesre esztergált hátuk mögül a sörösszekerek, s velük a világos szíjakon hintáló s a napot ezerszeresen visszaverő rézfüggelékek. Vagyis hát, a látomás, az tűnt el — és még valami: a kapuk előtt ácsorgó férfiak, nők, akik naphosszat bebocsátásra várakoztak, az idénymunka ritka időszakaira, amikor napraforgómagot, repcemagot és lenmagot kellett kirakodniok sárga, szálkás drótfellegben, a vagonokból." A titkot, apja elbocsátásának kínos okát persze nem a mostani gyárban tudta meg, nem attól a fiatal mérnöktől, aki végigvezette az üzemen. Itt már senki sem emlékszik, semmi sem emlékeztet arra a hősi korszakra: „A gőz, a pára eltűnt, tiszta, világos, áttekinthető az egész, a váratlannak, a véletlenszerűnek, amely apám idejében mindig a lehetőségek közé volt számítható, már semmi szerepe nincs. A próba, a küzdelem, amely apám mindennapja volt, úgy látszik, teljesen eltűnt." Az ihlet, a rögtönzés, ami az apját éltette, boldogította, eltűnt a szakmából, a csarnokot megülő gőzzel együtt. De az a műhiba, az a higiénia elleni vétek is elképzelhetetlen itt, ami apjának vesztét okozta egykor. „ A régi és mai Maglódi út képe közé még egy harmadik tolakodik. Rémkép egy másik sörgyárról, az osztrák határ mellett. „Messzi látszott és uralta a völgyet a sörgyár. Két vaskos, szélfogós kéménye, mint két sisakos tűzoltó. A sörgyár mellett ágakkal telitűzdelt drótkerítés fogott körül egy nagy területet, amit német katonák őriztek dohányszínű egyenruhában . . . 1945 januárjának első napjaiban a kemény papírból préselt, úgynevezett finn sátrak már kezdték megtenni a magukét. A sátrak, szigorú télidő lévén, sosem látták levetkőzni az embereket. A hegyesszögbe végződő mennyezetről s az illesztékek réseiből tündöklő jégsugarak törtek elő. A szalma a ráhordott nedvességtől s a bakancsokról leolvadó pocsolyáktól először megfülledt, megáporodott, lucskos lett, mint a főtt káposzta, majd állatialommá rothadt össze." ( Lakoma hajnalban) A föld alól Hova lettek ezek a papírsátrak, meg a káposztaszagú alom? Nyomuk sem maradt. Erdei idill nőtte be a futóárkokat, amelyeket a szükségtábor rab lakói ástak. Ősidők óta pontosan működik az emberi ösztön: be kell kaparni a kínos nyomokat. Ahogy a gyáva gyilkos a bűnjeleket, úgy igyekszik eltüntetni az emberiség mindazt, amire jobb nem gondolni. Személyes halandóságunk bizonyítékait éppúgy, mint a nagy kollektív gaztetteket. Fennkölt emlékjelek: síremlékek, szoborkompozíciók takarják el szemünk elől a rothadás naturalizmusát. De olykor kibukkan a jótékony gyep alól a múlt mementója. Mikor egy nyári napon feltörték az Attila utat hogy a távfűtés csöveit lefektessék a sokat tépett földből furcsa csontok kerültek elő, lókoponyák, lapockacsontok, hadilovak lábszárcsontjai, és harckocsironcsok és autóroncsok és hevederek és áttételek és gépkocsiláncok és fejnélküli sisakok ahogy egy földbe süllyedt háború lökte ki koponyákba dermedt félhomályát — a holtak arcvonalba álltak az áldozatok meg a gyilkosok csak éppen kiköpték fogaik közül az aszfalt-alatti hűvös földet, s ezek az oszlopok átgázoltak a Vérmező virágágyain . . . (Attila út. Promenád 1 Ezeket a lókoponyákat és fejnélküli sisakokat bárki megbámulhatta, aki arra járt akkoriban, mikor a távfűtés csöveinek kiásták az árkot a Krisztinában. De a költő, akinek szenvedélye, hogy a múlt mélyére ásson, többet látott, mint a bámészkodók, akiket csak egy percre legyintett meg a történelem odvas szele. egy zöld réztrombitába belefújt a csend s mi csak álltunk a mély barna árok mellett amely gázszagu volt kétoldalt álltunk és néztük hogyan mászik elő a föld alól a második világháború egy utolsó előtti osztaga a Semmi . . . Nemcsak ilyen valóságos ásatás ihlette versre Vészi Endrét. Ö maga is sokszor beleváj régi emlék-rétegekbe. Leletei vad haláltáncban dobódnak fel, s merülnek újra a mélybe. Az emlékeit ásó előtt egyszerre nyílik meg a maga halandósága és halhatatlansága. Az emlék kapái nyomán kifordul arcotok a földből kőkorsók tálak cserepek egy lelet-ország Otthonok alaprajzai főútvonalak vezetékek egy fölemelt-kéz-intelem agyag mementó Egykori nők szeméremcsontja váll-hidak szép ujjlegyezők bordák orgonasípjai sikoly-kantáta A hamu pehelyrétegét botiadó lábam fölveri esztergályosok bölcselők váll-vállmenetben Hithirdetők vajákosok ringyók szüzek körtánca szédül rozsdás gödreidbe Halál nagy ásatásunk ( Ásatás) De ezzel még mindig nem merítette ki a témát. Még mélyebbre ás, egészen a költői történetfilozófia rejtélyes rétegéig. Emlékeinkben szétválaszthatatlanul összeszövődik a realitás és az irrealitás, az élmények valósága és az emlékező önkénye. Mivé lesznek jelenidőnk tényei az utódok hűtlen tudatában? Mit értenek meg majd világunkból 22