Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Gábor István: A Mezőgazdasági- és Élelme zésügyi Minisztérium

mert papiros volt előtte — kábitó számképleteket írt, egyenleteket, amelyekhez minden új tapasztalás egy-egy új ismeretlent csatolt. Talán azért, hogy a nagy feladatnak, amelynek a kezdete a végtelenben van, a megfejtése is mentül messzebb szaladjon bele a végtelenbe . .. A kora márciusi szél vadul táncoltatta a József körút egyik borbélyboltja előtt a tányérokat, a gázlámpások fogvacogva panaszkodtak egymásnak, hogy milyen hideg van, I.aád Bulcsú doktor pedig összehúzva magán a köpönyeget, így szólt az agyában ülő és számolgató emberkéhez: — Tout comprendre, mon ami! Értsd meg, hogy az a magyarádi bor, ami most engemet arra ösztökél, hogy feketekávéval óntsem nyakon, egy cseppet sem kevésbé pszichológiai hatás, mint az, ami a szerelmes ifjúban rezeg akkor, amikor a kedvesét várja, hogy elkísérhesse a tizenegy órai misére, vagy az, ami a zsokét ingerli, hogy vesszőjével véresre verje az alatta a valóságban komoly cél nélkül szaladó paripát, avagy az, amely a sikkasztót tíz darab ezres bankó láttára lenyűgözi úgy, hogy elfeledkezzék az állásáról és a családjáról. Jegyezd fel ezeket öreg; jegyezd fel emberkém. I.aád Bulcsú doktor odaérkezett már egészen a kávéházhoz, ott egy pillanatra megállt, nemcsak azért, mert jót tett homlokának a hűvös szellő, hanem azért is, hogy lába cirkalmával jobban ki tudja mérni a távolságot, ami még előtte volt. Szóval: akárhogyan iparkodtam is eddig körülírni a valót, most meg kell mondanom a maga kopaszságában Laád Bulcsú doktor, az európai hírű tudós, a fiziológia és biológia világnevű újjáalkotója be volt kissé csípve. És nem nagyon higgadt lépéssel lépve be a kávéház ajtaján, megállt a szélfogó mellett, mert eszébe jutott, hogy még valamit fel kell diktálni annak az emberkének. — Jegyezd fel, kérlek, azt is — mondta —, hogy ami most az én pszichémet mozgatja, az eszközben igen, de hatásban, tehát értékben semmit sem különbözik attól a momentumtól, amely vagy százötven esztendővel ezelőtt Petőfi Sándort rábírta arra, hogy felkapaszkodjék a múzeum lépcsőjének nehezen megközelíthető párkányára s onnan kiabálja bele egy éppen ilyen kellemetlen márciusba a magyar talpakról szóló közvéleménvét. Felírtad ? Akkor menjünk be. És Bulcsú doktor belépett a kávéházba. Bár az asztalok meglehetősen néptelenek voltak, mégis a kávéház legbelső sarkába húzódott s körül sem igen nézve, megrendelte a feketéjét. Azután rágyújtva egy commercialesre, elkezdte nézni a levegőt. Ismeritek ezeket a pillanatokat? Amikor az ember ül és hármasban van, bár egyedül. CS maga, az emberkéje, meg a szivarja füstje. Az idegeid édes ernyedéssel nyújtózkodnak ki, anticipálva az elkövetkező álmot, a szemed a commerciales nehéz, sárga füstjét látja, és abban mindent lát, de semmi izgatót sem, az agyad pedig, az agyongyötört agyad, pihen. Pihensz és mégis beszélgetsz. Sőt vitatkozol. Hevesen, türelmetlenül, de mégis izgalom nélkül, mert eleve tudod, hogy tied a szóvitában a diadal. Az emberkét, azt a számoló emberkét torkolod le, aki ott van a fejedben, vagy talán a struktúrád minden rostjában. Laád Bulcsú is azzal beszélgetett. És elkezdett kötekedni vele: — Tulajdonképpen miért is vagy te itt? Mit jársz te velem még korhelykedni is? Nem lennél szíves hazamenni ? Vagy ha már itt vagy, akkor miért nem vagy itt? Miért vagy belül, miért nem ülsz ide az asztalhoz, mellém ? Gyere, ülj ide, és igyál meg velem egy pohár konyakot. Az emberke ott belül nyugodtan jegyezte fel a pszichének ezt a koefficiensét is a többi aritmetikai formula közé, Bulcsú doktor pedig, amint tovább szítta a commercialest, kezdett elálmosodni. És a gondolatai cinikusra fordultak. — Elvégre is ostobaság az, hogy az én fejemben még más valaki is ül. Mi a csodáért járok én másodmagammal ? Miért van, hogy még az én sem atom s hogy az ego is kettéhasad? Ezért mondja a latin az egyént individuumnak, oszthatatlannak? És: — ha már az ember, legalább az intelligens ember, kettőből áll, akkor miért nem tudom én ezt a második énemet egészen megszemélyesíteni magamnak? Milyen csodás biológiai feladat! Ha meg tudnám valósítani a műhelyemben, a laboratóriumomban is azt, amit pszihice, lelkileg érzek. Ha a valóságban, a realitásban tudnám produkálni azt, amit most egészen biztosan tudok: hogy az egy tulajdonképpen kettő — az ember és az emberke. Ezt a kétszer-kettő nyolcat. Bulcsú doktor lehajtotta a fejét és nagy gondolattereket átugorva, inkább az érzés, mint az értelem trambulinjáról ebbe a végkövetkeztetésbe ugrott fejest: — Alighanem ez a homunkulusz-kérdés. A mikrokozmosz kis emberének a transzpozíciója a makrokozmoszba. A márciusi szél megrázta a kávéház ablakait és valahol rést találva, becsapott oda is, ahol a doktor ült. Olyan erővel, olyan vadsággal, hogy a commerciales füstje szétfoszlott előtte s Laád Bulcsú, fázósan nyelve le a második pohár konyakot, erre a szóra akadt: — Fújj szél, szakadj meg, fújj! Visszakapta valahogyan az előbbi jókedvét s körülnézett a kávéházban. Csak akkor vette észre, hogy hozzá egészen közel, a szomszéd sarokban különös kompánia mulat. A négyszögletes asztal mellett a főhelyet, karosszékben, potrohos, nevetőképű ember foglalta el. Az orra vörös volt, a bajusza tüskés, torzonborz. Vele szemben nyurga ember ült, olyan szemmel, ami predesztinálva van a holdvilágba nézésre, mellette a díványon magas, kissé lefelé hajló nyakú legény, akinek a magyaros arca szolgabíróból meg diplomatából volt mozaikká rakva. A negyedik — mert négyen voltak —, egy előkelő arcú, csendes és gyér vörös szakállú fiatal ember volt. A jókedvük a virágát szinte a mennyezetig dobálta fel. — Hej, Riki! — kiáltott fel a potrohos, nagyot nyelve a sörből. — Ne hajolj olyan közel az asztalhoz, mert meggyújtja a szakállad a márványt! Olyan vörös az, hogy még a kő is meggyullad tőle. — Zoó poiei lithon argon, Eros nikai gár hapanta, életet adok még a hideg kőnek is, mert a szerelem mindent legyőz — felelte klasszikus idézéssel és pokoli nyugalommal a vörös szakállú. — Igen, a szerelem — sóhajtott ekkor közbe a nyurga s a két keze úgy járt a levegőben, mintha valami támasztékot keresne talán a dárdája nyelét, amire rá szokott támaszkodni. — A szerelem ? Toboso! 0 Dulcinea! A potrohos nagyot nevetett. Jó, egészséges, roastbeaf-röhögéssel, ahogyan csak a sok húst evő emberfajták tudnak a nevetőingerre lélegzetkilökéssel reagálni. — Hogy a szél még most sem fúj el a talpad alatt, te gallérban telhetetlen spanyol, te! Hallod, hogyan veri össze a Mambrin sisakját ott kinn a borbély bolt előtt a tavaszi vihar ? — Ne bántsd — szólt ekkor közbe a magyarképű —, tudod, öreg John, hogy a spanyolviaszk hamar olvad! — Kitűnő — mondta a vörös szakállú, aki szemmel láthatóan az egész társ aság költségét viselte —, kitűnő! Leon, nemhiába vagy te az én Napóleon öcsém. A magyarképű sodort egyet a bajuszán, aztán nagyon csendesen így szólalt meg: — Nézd, Henrik . . . nektek már könnyű. Ti már feltámadtatok. Én meg még csak nem régen haltam meg. Az öreg Lándzsarázó, aki benneteket kidobott a fejéből, mert tűrhetetlenül okoskodtatok benne, a tuniszi rabszolga, aki életet adott ennek a lelógó bajuszú és búsképű fiúnak, mert elérkezett a lelke kilencedik hónapja — már pihennek. Ami ember volt belőlük, az alszik, de ami a homunkuluszuk volt, az él. Azt hiszem, örökké. De én? A sírján porrá vált virágon kívül ki tudja vajon, hogy én, a Napóleon öcsém, a fele humor, fele sentiment Zárkány Napóleon, vagyok az igazi Jókai. Ki látja bennem, hogy én abból az agyvelőből vagyok itt? A nagy embert kifejező kicsiny kis irodalmi emberke. A nagy és szent agy velőnek a világba beledobott exponense, az ingénium örökké földre kárhoztatott Ahasvérusa. Aki megmaradok, mert meg kell maradnom, az elmúlás után is. Csendesség támadt és Bulcsú doktor a szivarja füstjén keresztül jól szemügyre vehette a különös társaságot. A potrohos megint a roastbeaf-nevetést hallatta és sört rendelt. A hórihorgas — talán egészen el volt már ázva — a szépről és a jóról beszélt és iparkodott mindent erkölcsi alapon mutatni ki. A vörös szakállú semmit sem szólt, Napóleon öcsém pedig segített neki a hallgatásban. A commercialesnek is vége volt s Bulcsú doktor fizetett. Haza kell menni. A pincér sietős udvariassággal adta rá a kabátot és Laád Bulcsú doktor megint kint volt a márciusi szélben. Fázósan húzta össze a kabátját és miközben becsöngetett, s miközben a házmester nem jött, újabb X-et, újabb ismeretlent adott fel a fejében levő emberkének : — Nem más az élet, csak művészet. Vagy, hogy egy elkoptatott szót használjak, irodalom. A kicsiny ember a nagy emberből nem jöhet másképpen ki, csak a líra révén. Ami tárgyi, ami objektívum, ami az igazi lényeg, az bent marad. Mert szűz akar maradni és szűz is marad. A homunkuluszt, a kisembert, öreg, bízd rá az írókra, festőkre és képfaragókra. Azok elég embertelenek, hogy kidobják magukból az agyuk hónapos lakóját . . . mi ketten együtt maradunk. És Laád Bulcsú doktor becsületesen a házmester kezébe nyomva a kapupénzt, aludni ment. (1910 körül) 2/