Budapest, 1974. (12. évfolyam)

9. szám szeptember - Gábor István: A Mezőgazdasági- és Élelme zésügyi Minisztérium

Cholnoky Viktor elbeszélése Az emberke Csatakos, szeles, kora márciusi éjszakán Laád Bulcsú doktor, az európai hírű fiziológus, a biológia és embriológia újabb alapjainak világszerte ismert nevű megalkotója, hazafelé bandukolt a József körúton. A szél kellemetlen recsegéssel rázta a gázlámpások ablakait, az aszfalt síkos volt a kásává hígult, de a kalendáriumra mindig tekintettel levő s ezért teljesen elolvadni még nem merő hótól, az égen, amely a budapesti éjjelen nem fekete, hanem tűzvörös, hancúrozó kísértetek gyanánt üldözték egymást a ronggyá tépett felhődarabok. Laád Bulcsú doktor, a budapesti egyetem professzori karának büszkesége nem a laboratóriumából jött késő éjjeli munkáról, és nem hazatért, hogy a munka után üdítő álmot keressen. Valamelyik kisebb józsefvárosi vendéglőből jött s közvetlen célja az volt, hogy mentül előbb megihassék valahol egy csésze jó feketekávét. Ez az ember, aki a huszadik század második felének tudományos világára képes volt egészen rányomni a maga nagy egyénisége bélyegét, aki az objektíve diadalmasan sikerült, de a maga szubjektív érzése szerint sokszor pokoli kínokat okozó agyvelejével elismert és ünnepelt vezére volt az életről, a támadásról, a vergődésről, az elmúlásról és a feltámadásról szóló új tudománynak: természetszerűen egészen ember volt. Semmit, ami emberi, magától idegennek nem érzett. Hallgatói, akik köbreemelt rajongással ragaszkodtak hozzá, s a logika és fantázia csodálatos összeszűrődéséből felépített előadásait úgy hallgatták, hogy mindjárt legendákat is szőttek belőlük, a sok anekdota közt, ami kijut minden szeretett és minden nagy professzornak, emlegették az orvostudományról szóló fejtegetéseit is sokszor: — Uraim, — mondta Laád Bulcsú doktor egyszer, — a mi tudományunk, az orvosi tudás: ami a gyakorlati alkalmazását illeti, tulajdonképpen csak szélhámosság. Ugyanaz a gazdasági kényszer, amely ma, a huszadik század végén már oly erkölcsössé vált színészvilág hermelintisztaságú nőtagjait arra kényszeríti, hogy a színpadon Frinét és Liane de Pougyt ábrázoljanak. Elhiszik önök, hogy a gyöngykagyló megérti a skarabeuszt ? S elhiszik önök, hogy az az orvos, akinek soha tüdőgyulladása nem volt, egészen tisztában van a pneumóniás beteg úgynevezett „közérzéséivel? Ha figyelemmel voltak előbbi prelekcióimra, talán megértették belőlük, hogy a mai orvostudomány alapja többé nem az orvosságok kisebb-nagyobb adagolásának az eltalálásából áll, nem is a tünetek elnyomása a célja, sőt nem is a diagnosztizálás tökéletessége. Nincs ma már köztünk, orvosok között alleopata, homeopata vagy éppen hidropata, elektropata és másféle pata. Amíg ezek a disztinkciók megvoltak, addig az orvosok a sokféle pata ellenére is mind csak egypatásak voltak. Mai tudásunk első feltétele az, hogy az orvos egészen együtt tudjon érezni a betegével. Átértse — mert már előbb átélte — ugyanazokat a jelenségeket, ugyanazokat a kifelé kicsinyes, de bent, a beteg lelkében rémületté óriásodó érzéseket, amelyeket a külső világban el nem hitt, de bennünk, magunkban szent bizonyossággal érzett úgynevezett lélek vergődve érez. Megértse a gyomorbeteg émelyedő undorát nemcsak az indiai tejhabos fánk, hanem a Rembrandt-kép, vagy a Canova-szobor iránt is, átérezze a tüdővészessel együtt, hogy a levegő nemcsak a pinceszobában fojt, hanem a tiroli hegyek tetején is, a maga visszaemlékezésével legyen biztos arról, hogy a neuralgia, amely semmi külső kórképet nem mutat, csakugyan munkaképtelenné teszi a vaskos, vérben gazdag embert is. És értse meg a titkot, a fájdalom nagy titkát: mért éljük túl mindnyájan az apánk halálát és mért pusztul utána a vénkisasszony a megdöglött kanárimadarának ... Persze: mindez csak akkor volna lehetséges, ha az emberiség az orvosokat úgy tenyésztené, hogy gyermekkoruktól fogva minden betegségen keresztülvinné őket. Ami nyilván lehetetlenség. Az orvos nem versenyló. De ez nem akasztja meg az orvosnak készülő embert abban, hogy iparkodjék az életnek minden elfogható változatát, minden kézügybe eső mozzanatát lehetően keresztülélni. Ha valaki, az orvos legyen az első, aki a kalapja mellé tűzi a jelszót: „tout comprendre". S valóban, Laád Bulcsú doktor, aki laboratóriuma csendjében a gép minuciózitásával, a tudomány jéghideg pontosságával dolgozott, nem szűnt meg megfigyelő és értő ember lenni akkor sem, amikor kint, az életben dolgozott. Mert mindig dolgozott, mindig figyelt és mindig spekulált. És élte át, akaratosan, tudatosan, céljalátóan az életnek minden fázisát. Ez a mindig jókedvű, mindig derült arcú ember, tulajdonképpen a szemöldökét folyton ráncba húzva járt a világban — valahol belül benne, vagy csak a fejében, vagy pedig az egész testében mindenfelé, élt egy másik ember is. Egy emberke, aki a homlokát folyton a bal tenyerére támasztotta, a jobb kezével pedig maga elé a papirosra 20