Budapest, 1974. (12. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Vészi Endre magánmúzeuma: Budapest

de elkerült a nap! Szívembe száll az ős-káposztaszag, Akácfa utca hömpölyögve árad. (Vérmezei elégia) Kimondva és kimondatlanul kísértenek szagok-illatok a verseiben. Emlékeimben vasárnap volt akkor a férfiak tetőtől-talpig mosakodtak családok ülték az asztalt körül a leány áttetsző vízbe tette a rózsát kis rókafiakat dajkáltak az odvak emlékeimben vasárnap volt akkor én illatos keményített inget öltöttem és papírt készítettem s hegyeztem ceruzát (Májusi vasárnap fénytörésben) Ebben az ünnepi szagszimfóniában nemcsak a keményített ing illatozik, hanem a rózsa is, a rókafiak is (akiket én dunnamélyéből előbújó srácoknak értek), meg a ceruzahegyezés enyhén fűszeres cédrusszaga is, amihez a gyerek hozzászagolja képzeletben a fényes grafitport is, habár annak semmi észlelhető szaga nincs. Ahogy Arany János a gyermekkorát szimatolta vissza a búzavásártéren (a Kálvin téri szénapiacon), úgy párállik elő Vészi Endrének a friss kenyérszag. S hozzá ellentétnek az űr steril, illattalan fagya. A péktől hoztuk a kenyeret mindig, az orrom tele langyos kenyérszaggal, s amelyen első verseimet írtam, az űrbe repült az a régi asztal, s most körbe-körbe kering, furcsa csillag, négy antenna a négy láb, amint fogja a földi-élet embrió-zenéjét, hogy sugározza fagyos csillagokra. S mögöttem mint jó fivérek, a házak, az utca hideg, füstnyalábos fénye, a csarnok szerves, vad kiáltozása, disznófejek, káposzták hegyvidéke! (Tegnap és holnap) Ebbe a „szerves, vad kiáltozás"-ba a csarnok illatai is belekiabálnak. Szagok, nehéz, tömör szagok. Még ha kellemetlenek is, vigasztalók. Egybeölelik a kötőt embertársaival, visszahúzzák elkalandozó képzeletét a semmiből. Ritkán esik meg, hogy a szagélmény nem csupán kísérő, segítő elem a versben, hanem izgalmi csúcspont. Őt egyszer megverték. Nem garázda civillel gyűlt meg a baja, hanem védtelenekre ráuszított katonával. A szégyen és halálraszántság kettős érzéséből nagysokára lett vers. Kosztolányi híres versének a párját írta meg. De a Kosztolányié, a „Mint aki a sínek közé esett" artisztikus mesterkedéssé halványodik, mihelyt valaki azt mondhatja: sínek közé estem. Nem is sínek közé: közönséges pocsolyába. ordít rám az őr s a nyers suháng gerincemen, fenekemen csattan, ver az erdő, széthasad a föld, meghalok . . . ,, . . .általérzi tűnő életét. . ."? Valami ilyen történt akkor vele, de nem olyan fennkölt nemes veretűen. Fülével, orrával, bőrével észlelte odalett ifjúságát, míg behunyt szemét sár fogta le. munka után lábat mos apám, lélegzem egy nagy ház éjszakáit, mint sűrűnszövött trikó, rámtapad a félhomály, mikor kelek reggel, lépcsőházunk xilofonja zeng, ahogy futok rövid ütemekkel, műhelyszag, érzem, míg meghalok, izgatott lesz orrom, szivem, bőröm, kályhát fűtök, gépet tisztitok, lesek ki a nagyablakon, ő jön, haja lebeg s kisérik a hosszú fák, s elmarad, mint abbahagyott ének, bezárulnak szűk utcasorok, messze viszik hosszú szerelvények . . . (Ifjúságom egy-egy részletén) A vers címe elgondolkoztató. Más magyar költők könnyedén odaírnának valami igényes, súlyos szót ilyenfajta versük fölé: Összegezés, Számadás — ilyesmit. Vészi Endrét viszont azzal az angol szóval lehetne jellemezni, aminek magyar párja nincs: az understatement-tel. Mert mi szeretünk, tudunk túlozni, de innenezni olyan ritkán, hogy ezt a szót meg se csináltuk magunknak. A hajdani nagyok Óriások ültek itt valamikor a kávéházakban. Nem mindenki tudta persze, hogy azok. De a lelkes írósüvölvények áhítattal lestek be rájuk. Lestük a kávéház tárt üvegében Móriczot, Karinthyt, Kassák Lajost, ennyi rajongás fölgyújtana egy rétet, egy házat, egy autóbuszt, egy villamost! (Nemzedékem történetéből) A bámészkodás kamaszkora után egy lépéssel közelebb léphetett hozzájuk, kezüket megfoghatta, szavukat hallhatta. Kezük azóta csontkéz lett; hangjukat zörgős hangfelvétel őrzi csak, vagy az se. De bármennyire elvékonyította az idő múlása ezeket az egykori kapcsolatokat, mégis benépesítik Pestet-Budát a hajdani nagyok. Csöndesen, mértéktartóan szól róluk Vészi Endre, hiszen hozzájuk mérve mindvégig költőgyakornoknak érzi magát, lelkes pályakezdőnek. A Lehel tér nekem Kassák Lajos a Korong utca József Attila mennyei torzó Karinthy-fej Bucsinszky kávéház kirakatában százezer kialudt szemgolyó fénye éjszakám kátrányos víztükörén Éjszaka kék lebegésben a dúlt Vérmező űrnémaság ezüstben hullámzik mellkasod Délivasút valaha itt élt Babits Kosztolányi zarándokok kék lábanyomában tócsaként csillan a Hold! (Folytatólagos vallomás) Ahhoz a költőhöz került a legközelebb, aki minden bámult költő-kortársnál nagyobb volt: József Attilához. Róla kétféleképpen tud szólni versben; mert egyszerre látja a költőt: megalázott testi valóságában és diadalmasan, az elmúlással vívott vesztes csatája örök győzteseként. Akkor a Korong-utcában lakott; én hozzá mentem, vasárnap délután volt, fútt a szél, hideg volt, december felé járt az idő. Egy manzárd szobában lakott, csigalépcsők vezettek hozzá. Kis szoba volt és sivár. Szemembe tünt egy ágy, az ágyban egy férfi feküdt, rozsdás kis bajusszal a szája felett. Petőfire hasonlított, arca sovány volt, ádámcsutkája kiálló. Leültem. Fázva beszélni kezdtünk. Ő kérdezett, mint aki hireket gyűjt a külvilágról. Akkor ott szóba került sok minden, hogy a P. N. hat hónapig heverteti a verset és hogy másutt is két hónapig melengetik és így nem érdemes adni sehová se. Még sokáig üldögéltem ottan, ő előszedetett velem egy Medvetáncot, beleirt valamit, kijavított egy sajtóhibát, aztán hazamentem. (I

935 november) És a másik József Attila, a klasszikus ? Ő sem nyughatik békén a díszsírhelyén. Ő is kérdez, ő is tiltakozik. Vagyis a nevében Vészi Endre. Nem tudunk oltalmazni téged, s így a sok Attila-idézet: nyersanyag, ellened élesített kés lett, ellenünk tartalékolt készlet, vádirat. (Intelem, évfordulóra) A jelentékeny ádámcsutkát, amit a Korong utcában szemügyre vett, egy másik versben úgy látjuk viszont, mint égi jelenést. Ugyanazon a jogon került fel oda, mint a Mama szürke haja, amelyet mennyei kékítő színesít: te konok rögeszménk, te számok nem-összegezett végtelenje, te külváros, kit pernye bombáz, te napos terek tiszta rendje! soványan sietsz a Ligetbe, halomba gyűlik az idő, s mint verseidben, gömbölyű hasát nézi a kicsi nő, s az égen ragyog ádámcsutkád, s a csöndben ég komoly szavad: kibírtad volna hatvan éved ha nem vág ketté a vonat ? /Megint csak József A ttiláról) „én vagyok ez a város" A Folytatólagos vallomás, amelyből csak a költőkről szóló sorokat idéztem az előbb, így folytatódik aztán: A várakozó tömeg én vagyok mely villamosra buszra küzdi fel magát a februári reggelek ködében és én vagyok a Belváros nyugalma hol Petőfi járt, azt a küszöböt megkeresem a boltos kapualjat Tízezer fénycső és még tízezer az átlós utak ezüst fénykeresztje ingem alól világít . . . Ez az óriás-ölelésű azonosulás egy várossal és lakóival, nem egyetlen példa a világ költészetében. Büszke monarchák is mondogattak ilyet: az állam én vagyok stb. A romantika, majd a poszt- és pszeudoromantikák sora koptatta slágermotívummá az egykor tiszteletreméltó nyújtózkodást: „átölellek emberiség". József Attila emelte fel az utca piszkából ezt a motívumot. (Csinált ő ilyet többször. Az „édes mostoha" egy könnyes-rossz film plakátjáról került bele az Ódá-ba.) Attila marxista agitátorként osztja eszméit, vagy ha úgy tetszik: Krisztusként osztja testét és vérét, gép etetésétől bemerevedett mozgású munkásoknak, rosszképű suhancoknak. Vészi Endre József Attila jogán, Korong utcai látogatása jogán szélesítheti ezt a témát, átlépve saját félénkségén, mértéktartásán. Mert én vagyok a szembejövő, az elölhaladó, az elmaradó, én bámulom a suhanc horgászokat a Dunapart lépcsőin, s a suhanc horgász is magam vagyok, én, a magasba néző, az esőt kutató, a hold alatt járó, én születek mindennap a nap bármely izgatott pillanatában, és én halok meg a kórházi ágyon, én nyomtatom saját gyászjelentésem, én vagyok ez a város, amely öregszik, omlik és épül, összeköt élőt s halottat, tompa csillagot és fényes aszfaltmezőt, szerelmem, ezüst szerelmem, kénfüstös oázisom, örökebb, mint aki szeret, mint aki gyaláz, mint aki érteni képzel! (Anyakönyv) 23