Budapest, 1974. (12. évfolyam)
8. szám augusztus - Vargha Balázs: Vészi Endre magánmúzeuma: Budapest
CSIGÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE IRODALMI VÁROSKÉPEK Vargha Balázs Vészi Endre magánmúzeuma: Budapest 1. 22 Tárgyak... Ez hát a magánmúzeum mozijegy és kokárda háncsfonatú lámpakaréj egy denevér esernyő könyvek bordái cimbalom cimbalomverő lábszár gyönyörű római betűk és blokbetűk és kurzív cérnafutású ideges betűk egy volt füzetben egy katonai behívó s egy sürgöny gratulálok összegyűjtötte az idő s az anyag is kibírta (Totemek tabuk tárgyak) Hangulatos régi műfaj: a quodlibet. Muzsikusok, költők, festők és emlékeket gyűjtő érzelmes leánykák műfaja. Házilag úgy készült ükapáink idejében a quodlibet, hogy üveg alá keretbe raktak ízléses elhelyezésben bálbilétet, színes szalagot, lepkét, madártollat, hajfürtöt, lepréselt virágot, emlékeztetőül elmúlt kedves napokra. Az emlékezést éppúgy megfakították az évek, mint a színes szalagokat. A por, a moly elrágta a kompozíciót. S végül az örökösök kidobták, hiszen nekik már nem beszéltek az egybekomponált tárgyak. Csokonai egész világunkat egy nagy quodlibetnek nevezte, merész poétái gondolatszökelléssel. De ne ugorjunk ekkorát, maradjunk egyelőre annyiban, hogy lakásunk ezer emléktárgy gyűjteménye, ablakok üvege alá préselve. Története van minden darabnak, akkor is, ha megőrizzük, akkor is, ha kidobjuk. Vészi Endre csak a leltárát írja le magánmúzeumának, de sejteti, hogy bármelyik leltári szám novellává, vagy akár regénnyé bontakozhatna: „ . . .A virágszáda terítő harangruhád volt egykor . . ." Vagy: . . .„porráomolt légy pók darázs egy kék gyufásdobozban . . ." Ilyen sorok olvastán kedvet érez az olvasó, hogy továbbmesélje, hogy hozzágondolja a maga novellaváltozatát egy hajdani ruha vagy rovar földi maradványaihoz. Mert síremlék minden tárgy körülöttünk; nyugszik alatta egy-egy „felejthetetlen" része az életünknek. S ugyanúgy kidobáljuk időnként, ahogy a temetők gondozói a lejárt hamvakat. Ha már versbe tették őket, túlélnek a relikviák akárhány nagytakarítást, költözést, világvészt. Az a gondja támadhat csak — nem a költőnek, szurkolójának, a kritikusnak: vajon kihallik-e majd sokára is a vers sorai mögül, hogy milyen történelmi helyzetek avattak egykor totemmétabuvá mit sem sejtő tárgyakat. Katonai behívó, kokárda — ezekhez a talányokhoz van megoldása a mai kisdiáknak, talán a holnapinak is. De: anyakönyvi kivonat — ennek a csattanóját idestova csak nagypapák-nagymamák tudják elmesélni. Ha pedig egy papírdarabból elpárolog a vészes évek legendája, mi marad belőle? Hulladék. Éppen ezért elgondolkoztató a vers befejezésének ellentmondása: De nélküled de nélkülem totemek tabuk tárgyak. Hiszen éppen mivelünk, mitőlünk telítődnek a tárgyak totem-tabu képzetekkel. Nélkülünk viszszamerülnek a jelentéktelenségbe. Hacsak kereskedelmi értékük nem élteti őket tovább, s nem szövődnek bele új legendakörbe, új tulajdonosaik kezén. Illatok A megfelelések, amiket egy-egy költő versei felkínálnak az olvasónak, olykor szégyellnivalóan triviálisak. De el kell őket fogadni így is. Szappanfőző mester fia természetesen a jó szimatot kapja örökségül. De az atyai zsebből előhúzott nagy színes szappanok illatával egy erőszakosabb szag emléke vág elő a gyermekkori lakás homályából. S a lélek őrzi volt utcáimat, az estbe roskadt házat, hol fölkutattak révületek, lázak,
