Budapest, 1974. (12. évfolyam)

7. szám július - Dr. Ságvári Agrtes: A szocialista várospolitika 1945-től

sének gazdasági, sőt politikai jelentősége is van. Éppen ezért nem érdektelen szólni az adómorálról. A bírósági gyakorlatban szerzett tapasztalataim szerint e vonatkozásban nem ritkán észlelhető az adóhatóságot kijátszani akaró s ezzel az államot károsító magatartás. Az államigazgatási hatóságnak lakásügyekban hozott határozatai csak igen szűk körben — leginkább igénybevétel, várományi jog sérelme, csereszerződés jóváhagyásának megtagadása esetén támadhatók bíróság előtt. Lényegesen kisebb azoknak a pereknek a száma, amelyeknek tárgya a tartási, életjáradéki, öröklési szerződések jóváhagyását megtagadó államigazgatási határozatok megtámadása. Ennek az a • magyarázata, hogy az igazgatási osztályok a szerződések jóváhagyása előtt körültekintően, helyszíni szemle alkalmazásával vizsgálják a szerződő felek személyes körülményeit. Az egyéb lakásügyi perekben is az a tapasztalat, hogy a lakásügyi hatóság a jogpolitika elveinek megfelelően gyakorolja a méltányosságot. Az államigazgatási hatóságok a bíróság elvi jellegű állásfoglalásait figyelemmel kísérik, s döntéseiknél szem előtt tartják. Tanácsi szakigazgatási szerv és bíróság együttműködésének eredményességét bizonyítja az is, hogy a korábbi évekhez képest az államigazgatási pereknek csak igen kis százalékában hoz a bíróság a keresetnek helytadó, azaz az államigazgatási hatóság határozatát hatályon kívül helyező döntést. A perbenálló államigazgatási szerv képviseletét ellátó jogi csoport munkájáról — amely az együttműködés személyes jellegét tükrözi — csak dicsérettel emlékezhetem meg. A jogi csoport, a jogtanácsosok felkészültsége mind érdemben, mind alakilag felülmúlja az átlagos színvonalat, értékes segítséget jelent a bíróság számára az államigazgatási perek időszerű és törvényes elintézéséhez. A perekben eljáró jogtanácsosok és bírák kapcsolata jó, együttműködésük biztosított. Gyümölcsöző a kapcsolat társszerveink, az ügyészség és a rendőrség, valamint a bíróság között is. Az ügyészség különösen a nyomozás feletti felügyelet gyakorlásával, továbbá a büntető politikának megfelelő vádemelési gyakorlattal hatékonyan segíti az igazságszolgáltatást a társadalom védelmében, a bűncselekményt elkövetők felelősségre vonásában. A rendőrség mint nyomozó hatóság lelkiismeretesen, ügybuzgalommal deríti fel a feljelentett, illetőleg egyéb módon tudomására jutott bűncselekményeket, valamint azok elkövetőit. Ha a nyomozás kiegészítésére van szükség, és ezért a bíróság pótnyomozást rendel el, ezt gyorsan és megfelelően foganatosítja. Bíróságaink feladata a jövőben is az, hogy mind a büntető, mind a gazdasági, mind a polgári és családjogi eljárásokban szigorúan a törvényesség követelményének megfelelő ügydöntő határozatokat hozzanak, és a jogalkalmazás jogpolitikai elveinek helyes érvényesítésére törekedjenek. Ez pedig azt jelenti, hogy a bűncselekményt elkövetőket a törvénynek megfelelően, de a büntetés messzemenő egyéniesítésével vonják felelősségre; a gazdasági, a polgári és a családjogi ügyekben pedig egyeztessék össze a közérdeket, a csoportérdeket és a jogos magánérdeket. Fontos feladata bíróságainknak, hogy minden körülmény közepette biztosítsák eljárásaik, ítélkezésük időszerűségét. Evégből merítsék ki az új büntetőeljárási törvényben és a megreformált polgári perrendtartásban rendelkezésükre álló eszközöket, s valamennyi lehetőséget. Dr. Ságvári Ágnes A szocialista várospolitika 1945-től napjainkig III. A modern várospolitika követelményei és távlatai (1960-1972) Szinte dátumhoz köthető ezen várostörténeti periódus kezdete. i960, július havában tárgyalta a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága „Budapest és környéke általános városrendezési tervé"-nek legfontosabb kérdéseit, és ugyanez év novemberében „A főváros közlekedési problémái"-t. A két téma szorosan összefüggött, mivel azok a növekvő magyar metropolis terjedésének irányát jelölték ki, illetve rögzítették, és rendezési-városképi, valamint szociálistartalmi egységének biztosítását szolgálták, új, korszerű életvitelünk építésének jegyében fogantak. Az általános városrendezési terv állást foglalt a régi városszervezet fenntartása: a sugárút, a körút rendszerének a peremvárosok felé történő továbbépítése mellett. Az egyes területek legjellegzetesebb profiljának kialakítását szorgalmazta; a középületek elhelyezésének színtere legyen a Belváros és a hozzá kapcsolódó Erzsébetváros, valamint a Vár területe, azzal a kikötéssel, hogy a nagyobb területet igénylő komplexumok a budai oldalon települjenek. További tagolódást tervez a Tanács új zöldterületek létesítésével, az ipari területeknek a lakóterületektől való elválasztásával. Történtek bizonyos lépések a főváros agglomerációs körzetének beépítésével kapcsolatos tervek koordinálására is. A másik dokumentum a közlekedési hálózat olyan továbbfejlesztését szolgálta, hogy az egyrészt biztosítsa a város egységét, másrészt a tömegközlekedési eszközök további fejlesztésével az agglomerációs területtel való összeköttetést tegye szervezettebbé. Néhány átmeneti megoldás — így az autóbuszközlekedés javításának — közbeiktatásával a költséges részmegoldások helyett egy hosszabb időt és kormányszintű beruházást igénylő közlekedéspolitika alapjait rakta le. Egységes terv készítését több történelmi és gazdasági tényező sürgette: a magyar főváros Európa nagyvárosai közé sorolható, az ország egyetlen metropolisza, amelynek az ország lakosságához viszonyított aránya a koppenhágai és bécsi agglomeráció után a legmagasabb. A dolgozók bevándorlásának és az iparfejlesztésnek eddigi tendenciái szerint ha nem következett volna be változás — 1958-ra Budapest és a környék lakossága elérte volna a 3 millió 600 ezres nagyságrendet! Továbbá: jóllehet, Nagy-Budapest közigazgatási egyesítése óta számos intézkedés született — közmű- és egészségügyi ellátottság, valamint az életmód tekintetében —, mégis óriási különbségek feszültek az egyes települések, elsősorban a régi Budapest, valamint Budapest-környék és a fővárosban dolgozók által benépesített „új Pestkörnyéknek" számító agglomerációs terület között. Az 1950-es években vált nyomasztóvá a századfordulós városépítés számos ismert ellentmondása is, amelyeket egyes városrészek túlzsúfoltsága, szűk utcák, valamint a külső munkástelepülések rendezetlensége jellemzett. Az ipari üzemek a lakótelepülések közé ékelődve helyezkedtek el, nagyrészük már keletkezésük idején is elavultnak minősült. Az ellentmondásokat a rohamos iparosítás és annak extenzív módja tovább élezte. Leggazdaságosabbnak újra csak a már eleve koncentrált fővárosi ipar kiaknázása és továbbfejlesztése bizonyult. Ugyanebbe az irányba hatott a termeléscentrikus gazdaság-fejlesztés elve, kiszorítva, sőt figyelmen kívül hagyva az infrastruktúra fejlesztését, amely pedig Budapest szocialista berendezésének és az iparosítás során felduzzadt nagyváros életvitelének elemi feltétele lett volna. Az 1957. évet követő átmeneti nehézségek után mindezen ellentmondások immár halaszthatatlanul megoldásra vártak. Ezek a gondok terhelték a Fővárosi Tanácsot, amikor 1960-ban a kormány támogatásával tisztázta: Budapest fejlesztésének költségei nagyobbak és mások, mint a többi területé, léptéke messze meghaladja a „20. megyé"-ét, nemcsak egy tervperióduson keresztül, hanem távlatilag is! Nem feladatom a fentiekkel kapcsolatos szakkérdések fejtegetése, ezt megteszik nálam illetékesebbek. A várostörténész legfeljebb a tervek „életére", historikumára utal. Az 1948-as városrendezési terv nem lehetett több, mint egy átmeneti akcióprog-5