Budapest, 1974. (12. évfolyam)
7. szám július - Dr. Ságvári Agrtes: A szocialista várospolitika 1945-től
ram. Az 1950-es városrendezési tervet — bár nem kevés túlzással — az urbanizációs problémát a szocialista fejlődésünk részeként vizsgáló koncepció utóvédharcának tekinthetjük; "az 1960-as viszont a fejlett szocialista társadalom modell-alkotásának folyamatába illeszkedik, s mint Budapest nevéhez fűződő kezdeményezés, egy országos urbanizációs fejlesztési program jele és sarkpontja. Miben különbözött az 1960-as az előző fejlesztési tervektől ? Mindenekelőtt abban, hogy léhyegében tervutasítás erejével bírt. Míg az előzőek — így az 1948-as, de még az 1955-ösis — tervkoncepció, ajánlás volt, az 1960-as: tervutasítás. Azelőtt elsősorban városrendezésközpontú tervek születtek, ehhez kapcsolódtak a közlekedéspolitikai kérdések is. Az 1960-asban viszont kezdettől fogva az általános városfejlesztés gondolata dominált, amelyben a szociális elemek: lakás, kommunális beruházások, valamint egy város távlati, tervszerű alakításának — mondhatnám joggal alapításának — körvonalai ötvöződtek egybe. Míg az 50-es években a városhoz központi, tulajdonképpen minisztériumi-ágazati tervek érkeztek, addig az 1960-as kifejezetten budapesti, fővárosi terv volt, mégpedig állami támogatással. Azelőtt a 40-es évek terveinek valamilyen javított folytatására, a két világháború közti állapot optimális továbbfejlesztésére törekedtek, azon belül pedig a szociális-humánus elemekés a nagyobb gazdaságot biztosító ipari termelés növelésére helyezték a hangsúlyt. Az 1950-es városrendezési program is kísérlet volt, amelyet a feszített és felemelt ötéves terv szinte megszületésekor irreálissá tett. Az 1955. évi rendezési tárgyalások döntést ugyan nem hoztak, de két, a mai napig is aktuális kérdést állítottak a figyelem központjába: Nagy-Budapest gazdasági-városképi egységének megvalósítását, és a lakosság rohamos növekedésének várható következményeit. Az 1960-as tervektől kezdődően viszont a már meglevő bázisnak a talaján egy új, szocialista, korszerű világváros, a szocialista világ egyik legnagyobb világvárosának újjászületésén munkálkodunk. Anélkül, hogy a tervek jelentőségét egy város fejlődésében túlbecsülném, a fő tendenciák reális mércéjéül leginkább a tervek kínálkoznak. Nem elsősorban a bennük foglalt számok miatt, hanem az adott helyzetet viszonylag pontosan tükröző tényfeltárások s a feladatok körvonalazása következtében. 1965-ben az MSZMP Politikai Bizottsága részére előterjesztés készült „A főváros fejlesztésének néhány problémájáról". Célja „az eredmények vázlatos ismertetése, a problémák és feszültségek feltárása, továbbá azoknak a koncepcióknak az ismertetése, amelyeknek megvalósítása révén a feszültségeket részben vagy egészben fel kívánjuk számolni". A dokumentum megjelölte a szocialista városfejlődés szempontjait. Első helyre a lakáskérdés megoldását, másodikként közlekedéspolitikai koncepció kialakítását, végül a közműfejlesztés sürgősségét állította. A tervezők tudatában voltak annak, hogy e kérdésekben bármilyen kis eredmény elérése is az eddigiekhez képest jelentős anyagi eszközök ráfordítását igényli. De az is nyilvánvaló volt, hogy a feladat elvégzése nem tűrt halasztást. „A főváros életében olyan időszakhoz érkeztünk el, hogy most már a jövő szempontjából is a korábbinál tudatosabban, tervszerűbben, hosszú távra előreláthatóan kell az ipar fejlődését, a közműfejlesztést, lakásépítést, a közlekedés és a kapcsolódó területek fejlesztését meghatározni" — mondotta ki 1965 áprilisában a Budapesti Pártbizottság. A Politikai Bizottság döntése nyomán számos kormányhatározat született, gazdasági átcsoportosítás történt, egyes iparágak felfutottak. Több területen az operatív végrehajtást a kormány a Fővárosi Tanács hatáskörébe utalta. És jóllehet a tervek végrehajtásához adminisztratív eszközt is — elsősorban tervutasítást — alkalmaztak, s a feltételek biztosítása az igazgatási apparátus munkájának tengelyébe került, realitásukat végső soron az e célra fordítható anyagi lehetőségek szabták meg. A hathatós tervezés feltételeként a Politikai Bizottság a budapesti lakosság-növekedés korlátozását ajánlotta, de óva intett az 50-es évek elején bevezetett, szinte kizárólag adminisztratív eszközökre szorítkozó gyakorlattól. A város gazdasági szerkezetének módosításában az első lépés az üzemek kategorizálása volt, amelynek alapján egy részük kitelepítése megkezdődhetett. A határozat előtti évben, 1964-ben pl. a Gazdasági Bizottság 25 üzem kitelepítését írta elő, az 1965. évi tervben viszont csak 15 üzem kitelepítésének anyagi lehetőségei voltak biztosítottak. (Egy későbbi vitához elöljáróban megjegyzem : ezen igen drága kitelepítés-sorozat helyett vajon nem lett volna mind a termelés és termelékenység, mind a munkaerő szempontjából célravezetőbb a nem rentábilis üzemek megszüntetése, s a rendelkezésre álló anyagi eszközökkel néhány üzem korszerűsítése?) Aligha tudnánk a központi helyen álló lakáskérdéssel kapcsolatosan új momentumra utalni. Az sem szorul indoklásra, hogy jelenlegi helyzetünkben, de népességpolitikánk jövője szempontjából is a lakáskérdés az elkövetkező 15 évben a várospolitika egyik legfőbb, ha nem legfontosabb kérdése. És ehhez az állami, vállalati eszközökön kívül szükséges az egyéni kezdeményezések és a szövetkezeti építkezések támogatása is. Várospolitikai szempontból talán egy megjegyzés kívánkozik ide: vajon számol, számolhatott-e a terv mindazzal a követelménnyel, amelyet a lakásépítés maga után von? így pl. a jelentősen nagyobb közmű, távfűtés szükségletével, s a járulékos beruházásokon túlmenően az életformaváltoztatásból eredő igényekkel (autóparkoló, sportlétesítmények, szolgáltató személyzet növekedése, további demográfiai növekedés, úthálózat korszerűsítése, hétvégi programokhoz objektumok megteremtése stb.). A pótlólagos beruházások iránti, megismétlődő igények arra mutatnak, hogy a fővárosi tervezés távlati és komplex vonalát erősítenünk kell. Hosszú időre szóló probléma ennek kapcsán a munkáslakta kerületek ügye. A második 5 éves tervben az ún. lakásnélküli beruházások 64%-a jutott a külső kerületek fejlesztésére, ahol a lakosságnak 55%-a él. Nem érthetünk egyet olyan hipotézisekkel, amelyek a munkáslakta övezetek „gettósodásáról", vagy az ide került nagyobb jövedelmű rétegek elszivárgásától tartanak. A fejlődés iránya ugyanis a lakásprobléma gyors megoldása, amely a nagy szabad területekkel rendelkező külterületek benépesítését, másrészt pedig a hagyományosan ott lakó munkásrétegek kulturáltabb életmódjának biztosítását feltételezi. Mint a Budapesti Pártbizottság megállapította: „a fejlesztés teljesen jogos és indokolt, nem reálisak és nem is teljesíthetők viszont az olyan igények, amelyek ennek a célkitűzésnek elérését 5 —10 éves távlatban jelölik meg". Emellett figyelembe kellett venni, hogy a belső kerületekben is sürgetővé vált az állagok további romlásának megakadályozása, ami az előbbi célkitűzés végrehajtásának ütemét még hosszabb ideig fékezi. 1966-ban a Fővárosi Tanács jóváhagyta Budapest közlekedésének több évtizedre érvényes tervét. 1970-ben a főváros vezető állami testülete felülvizsgálta a 60-as városrendezési tervet. A konzekvenciák közül a legjelentősebbek: a lakásépítési és bontási szükséglet növekedésének arányában mindkét területen emelte a tervszámokat; radikális változásokat eszközölt a vízműellátás és csatornázás érdekében; gyorsított ütemben alkalmazza a hagyományostól eltérő energiahordozókat, végül: a budapesti agglomerációt egységnek tekintve, kötelezően bevezette a rendelkezésre álló lehetőségeken belül a regionális tervezést. (Sajnálatos, hogy a tervezés hatékonysága e tekintetben „Pest megye határán" megáll, ez természetesen gátolja a regionális tervezés további kibontakozását.) A jelenleg folyó IV. • ötéves terv célkitűzéseiről és a végrehajtás szakaszairól több nyilvános vita zajlott le. Számos kiadvány is ismerteti azokat. Ehelyütt csupán — a teljesség igénye nélkül — szóljunk néhány megoldandó problémáról. Ilyen — mint már emiitettük — az 1971-től fokozott mértékben szükségessé váló szanálás. Csak a IV. ötéves tervben mintegy 22 000 lakásra került sor. Hasonló arányok jellemzik a távlati tervet. Utalásképpen emiitjük, hogy 1949 —1970 között 35%-kal nőn a fővárosi lakásállomány; eközben csökkent a korszerűtlen kislakások száma s növekedett a lakástermelés üteme. A másik probléma: beépítés, vagy egységes új kerület-központok kialakítása. Ma a fő tendencia az utóbbi, annak ellenére, hogy költségesebb, mint a rekonstrukció és a beépítések, amelyek az I. és II. ötéves tervek időszakára voltak jellemzőek. Az életvitelhez elengedhetetlen közműellátást is radikálisan módosítja a technikai forradalom. Arányos fejlesztés kell, ami önmagában is —figyelembe véve a közműhálózat elöregedését és a peremkerületek elmaradottságát — nagy feladatot jelent; emellett minőségi változásokat is igényelnek a közműfejlesztésben a háztartások gépesítésével, a fűtési technika fejlesztésével, a környezeti ártalmakat okozó szennyeződés elleni védekezéssel kapcsolatos tennivalók. Ismertek a fővárosi ipar intenzív fejlesztését ösztönző intézkedések és azok kezdeti eredményei. Számolnunk kell továbbá a szolgáltató ágak 'nagyarányú kiterjedésével. Ennek közmű-igényei még csak hozzávetőlegesen számíthatók. Számításuk azonban halaszthatatlan és sürgető. A várospolitika számára a lakosság szociális, egészségügyi, kulturális igényeinek kielégítése elemi kötelezettség, különösen ha ennek azonnali és közvetett politikai, hangulati következményeire gondolunk! A korszerű életmód a közösségi ellátás növekedését vonja maga után; a közösségi gondolkodással együtt ennek szervezeti keretei is egyre inkább kialakulnak. Ebben az összefüggésben az óvodai ellátás problémái nem demográfiai kérdésként vetődnek fel, hanem a szocialista fiatalok nevelésének optimális variánsaként, azzal a céllal, hogy minél műveltebb, kulturáltabb, a bátor gondolkodás és kezdeményezés iránt fogékony fiatalságot neveljünk a jövő számára. Ugyanez a gondolat kell hogy irányítsa a főváros vezetését az alsó és középfokú oktatás reformjának továbbfejlesztésében is. Nem szerepel távlati terveinkben a szabadidő-növekedés várható következményeinek tervezése. Kétségtelen, hogy a szabadidő növekedésének ma még döntően keresetnövelő szerepe van. Várható azonban, hogy a reál- és nominál bérek emelkedésével, általában az életszínvonal-emelkedéssel páriiuzamosan megváltozik a szabadidő funkciója. Következményei a parkosítás, a kulturális rendezvények, sportalkalmak, az úthálózat, a vendéglátóipar fejlesztésére nagy kihatással lesznek. Tekinthető-e az elmúlt másfél évtized a várostörténet külön periódusának? Egyes felfogások szerint 1968, a gazdaságirányítás új rendszerének bevezetése meghatározó a főváros fejlődésére. Más felfogás szerint 1970 a periódushatár — abból kündulva, hogy a gazdaságirányítás új rendszere első reális következményeinek érvényesüléséhez néhány évre szükség van. Az 1970-es periódushatár mellett szól a fentebb már elmondottak szerint az 1970. évi városrendezési és fejlesztési terv, amelynek keretében a kormány Nagy-Budapest és a környék együttes perspektíváját határozta meg. A Fővárosi Tanács pedig ez időben készítette el 2000-ig szóló hosszútávú terveit. Várospolitikai szempontból megfontolandó a tanácstörvényhez kapcsolódó 1971-es periódushatár is. Sok szempontból a 70-es évekkel a város életének új szakasza kezdődik. Nem hangsúlyozható eléggé, hogy a századfordulós városalapító tervek óta évtizedeken keresztül a spontán fejlődés volt a jellemző, még akkor is, ha az adott feszítő ellentmondások felszámolására azonnali intézkedések, esetenként rövidtávú tervek kereté-6