Budapest, 1974. (12. évfolyam)
6. szám június - Gábor István: Egy régi épület új élete Kúria, Nemzeti Galéria, Párttörténeti Intézet
Lövik Károly elbeszélése RÉZKARC wmk wttmm mmm Hm ss m m n ^HMP Élt Pesten egy Szerencski nevű úriember, akit sokan különcnek tartottak, és akit furcsa szabású fekete ruhái, gavalléros borravalói, szerecsen komornyikja révén a külföld egyes városaiban is ösmertek. Pesten a régi Belvárosban lakott, egy Váci utcai ócska szálló negyedik emeletén, amelynek ablakaiból figyelmesen, mint egy öreg harkály nézegette az alant történőket. Ifjú koromban magam is gyakran láttam, amint Perottinál kaméliákat vásárolt, vagy a német színház premierjein komoly és sápadt arccal tapsolt Gallmeyernek. Mindig egy csokor ibolya volt a kabátja gomblyukában, és szemüvege mögül két rajongó, ijedt szem nézett az emberekre, mintegy bocsánatot kérve a világtól, amiért gazdájuk oly furcsa és nehezen megfejthető alakban jelenik meg előtte. Ez az ember valóban rajongó volt, soha oly elragadtatással, meggyőződéssel nem láttam férfit szép asszonyok körül forogni, mint őt, senki se tudott olyan finom megadással kezet csókolni, mint ő, aki ezt az udvarias műveletet úgy fogta fel, akárha egy különös istentiszteletről volna szó. A legjobb társaságokban éppen úgy ösmerték, mint a legrosszabbakban, hercegnők csakoly szívesen fogadták el régidivatú bókjait, mint a Kék Macska hervadó énekesnői, alakja hozzátartozott a nyolcvanas idők életéhez, akár a tüllanglé vagy a kis Luluért való lelkesedés. Az asszonyok alázatos és félénk rabszolgája volt Szerencski, mindegyikben talált valami szépet, nemeset vagy legalább egy színt, örült a sikereiknek, a fiatalságuknak, és együtt szomorkodott velük a kandallónál, ha az első fehér hajszál óvatosan bukkant föl a tükörben. Hogy voltak-e neki magának is sikerei? Oh, nem, Szerencskit az asszonyok nem vették komolyan. Rábízták titkaikat, elmondták neki sajátságos ábrándjaikat, fáradt csalódásaikat, néha késő éjjel magukhoz hívták, hogy egy készülő pisztolypárbajt megakadályozzon vagy egy eltévedt levelet megkerítsen, de a szívükben más férfiak laktak: szeszélyesebbek, zordabbak és gyűlölködőbbek, mint Szerencski, férfiak, akiknek szeméből a kalózok tekintete villant ki, férfiak, akik mohón, vadul táncoltak át becsületen, titkos leveleken, éjféli sóhajokon, megfagyott könnycseppeken, s akiknek nagy kék szeme mégis, mint egy titokzatos virág csillant föl a színház nézőterén vagy az utcasarki gázlámpák sárga fényében. A női szív félelmetes örömeiből hősünknek semmi se jutott, de a szerelemből valami mégis az övé volt: a bánat, amelyet mint egy ritka csecsebecsét, egy furcsa, megtépett, ütközet-vesztett csatazászlót tartott meg magának. Szerencski, ez a furcsa emberke, boldog volt, hogy szenvedhetett, finoman, mint a conciergerie arisztokrata dámái, titokzatosan, mint a Hoffmann hősei, lemondással, mint egy régi gordonka húrja. Az ő szenvedése más volt, mint a többi emberé: fölemelkedett, megtisztult általa, ami komor színt, bágyasztó töprengést, mindent kiegyenlítő lemondást a fájdalom feketeserlege adhat, fenékig ürítette. Oh! ezek az álmatlan éjszakák! Szerencski, egyiptomi sörrel a kezében, dermedt csalódással lelkében, az ócska szálló ablakában ült, és a jégvirágokon keresztül nézegette, hogyan hull a hó Nagy Kristóf vállára, hogyan sietnek elkésett fiákerek a Vigadóból hazafelé, és hogyan kezd egyszerre a Károly kaszárnya sokszögletű födele szivárvány színekkel játszani. Mindez puha és kellemes volt, akárha az ember egy finom hegedű ezüsthangjára ébredne föl, és Szerencski boldog csüggedéssel érezte, milyen kicsiny, törékeny és ostoba az ember, és milyen szelíd, félénk halacskák az érzelmei, amelyek halkan, óvatosan, tévetegen tűntek föl meg el a rózsaszínű hajnali tavakban. Szenvedett, ahogy más örül vagy kacag, a lelke minden porcikájával, szíve minden furcsa ábrándjával, a bánat enyhe mozdulattal kapta föl fekete szárnyaira, és csöndes lebegéssel vitte el az emberek válla fölött. Soha nő az övé nem volt, és mégis, a reménytelen lemondás komor szálai nem egy asszonnyal erősebben összefűzték, mint a tizenötödik század langyos lehelete az egykori nagy szerelmesek szívét. Az asszonyok néha csodálkozva néztek rá, félénken, mint a kísértetet érző gyermek, azután fáradtan elmosolyodtak, és gyorsan megszorították apró kezét. Szerencski ilyenkor azt érezte, hogy még fog velük egykor találkozni, egy más országban, idegen, lassú habú vizek partján vagy egy elhagyott, útszéli feszületnél, amelynek Krisztusa ábrándozva néz le imazsámolyára. A földi világ elmosódott szeme előtt, az élet alakjai lassan mozogtak, mindenütt nagy szemeket látott, amelyek tétován imbolyogtak, és csak olykor rezzentek meg mint egy fiatal tölgyerdő az első hűvös, tavaszi éjszakán. Ilyen gondolatok közt bolyongván reggeltől reggelig, Szerencski nem értette meg, hogy az emberiség mi örömet talál a zajban, a színek sziporkázásában, az örömök gyors kutatásában, holott a világon egy nemes és mély, mindent átfogó, mindent megmagyarázó indulat van: a szomorúság. Minek a rideg, érthető és bántó világosság, a szikár valóság, amikor gyönyörű, álmatlan éjszakák, elfelejtett, régi költemények, behavazott hegyi ösvények vannak, amikor egy ember fölkaphat egy orgonaszólamra, és kémények, háztetők, eltévedt imák, céltalan remények fölött nyargalhat el. Hajnalban, mikor a városháza tornya fölött az utolsó csillag kezdett pislogni, Szerencski gyakran kapta magára ócska köpönyegét és lement a Duna-partra, ahol a jég idegesen sziszegve siklott el a magas partok között. Sehol senki, a vár félig a hegyen, félig a felhőkben állott, a partra vont halászbárkák tehetetlenül hevertek az ibolya színű lépcsőkön, és a Lánchíd, mint egy finom álom utolsó gondolata kapcsolta össze a két nagy várost. A Duna fáradt, fakó hátán ilyenkor egy ország szomorúsága lebegett, és Szerencski azt érezte, hogy ez a szomorúság egyedül az övé, hogy egy új világrész áll előtte, és neki csak ki kell nyújtania a kezét, hogy beléje tűzze a hódítás zászlóját. Pirkadáskor levert és megdöbbent volt a város, amely nappal zúgott, bömbölt, énekelt és táncolt, a lefüggönyzött ablakok mindmegannyi kriptafülkék, a torlódó jég elfelejtett, behavazott sírhalmokat épített és bontott szét a Dunán, a budai hegyekről pedig egy nagy barna felhő ereszkedett alá, mint egy óriási furcsa kéz, amely lecsukni készül a haldokló szemét. Szerencski ilyen hajnalokon tétován állt a parton, és a szíve meg-megrezzent, hogy őt soha senki se szerette, hogy soha senkivel közös gondolata nem volt, és az arcán egyszerre meleg könnycseppek szaladtak végig. Aztán ijedten nézett körül; a hídnál föltűnt egy bundás, sapkás emberi alak: hátha azért jött, hogy kinyomozza a titkát, és kihasítson egy részt birodalmából? Gyorsan begombolta köpönyegét, és fáradt léptekkel ment haza az ócska szállóba, föl a negyedik emeletre, ahol a szerecsen komornyik — kezében a bronzkandeláberrel — mély meghajlással üdvözölte. És a város környéke mily furcsa és szomorú képekkel hízelegte körül! Gyakran kiment a katonai temetőbe, és a szapora papsajt-bokrok közt leült egy öreg, ösmeretlen őrnagy sírjára, és elgondolta, mily fölösleges, hogy valaki sírkövet állított neki, mily dőre próbálkozás, hogy halottak napján kis mécset gyújtanak a feje fölött, és vissza akarják húzni az életbe, amelynek lármájára, tarka színeire az öreg katona már csak szelíd mosollyal tekint alá. Elgondolta, hogy neki senki se tűz majd keresztet a teste fölé, hogy utána senki se fog szomorkodni, és halála után nem csalhatja meg senki sem, sem jó barát, sem mosolygó asszony. Azután végiglátogatta a többi elhagyott temetőt, a bedőlt útszéli csárdákat, a korhadt vízimalmokat, a zizegő nádakat: és mindig asszonyokra gondolt, asszonyokra, akikért rajongott, akiknek szépsége, mint egy furcsa illatszer lebegett körülötte, és egy francia aranyat ajándékozott a csőszöknek, akik figyelmeztették, hogy ideje lesz hazamenni, mert Vác felől ólmos felhők közelednek, és az országút árkában csavargók leskelődnek. 18
