Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Gábor István: Egy régi épület új élete Kúria, Nemzeti Galéria, Párttörténeti Intézet

Mentül öregebb lett Szerencski, annál jobban és jobban tudta e fekete képeket életébe illeszteni, annál finomabban tudott szenvedni és visszaemlékezni. Régi belvárosi kávéházakban, amelyeket azóta a csákány megevett, hajnalig elüldögélt, és a sárga szivarfüstbe bámulva, idézte föl egykori szerelmesei alakjait. Mindegyik másmás fájdalommal közeledett feléje: az egyik mosolyogva hozta eléje tizennyolc esztendeje céltalan vidámságát, a másik kíváncsian nézett rá, és megigazította a prémet finom vállán, a harmadik mint egy elfelejtett dal utolsó verssora bukkant föl a vakulni kezdő fali tükörben, egy másik csak a homlokára tette láthatatlan kezét: és Szerencski megborzongott, és puncsot rendelt a markőrnél. A billiárdgolyók csattogtak, egy öregúr halkan szólította magához a fizetőpincért, és az ábrándozó lovag lassan átballagott a redutba, ahol éppen bál volt, megvesztegette a tűzoltót, lekandikált a karzatról, és elnézte, hogy lent mindenki kacag, táncol, mozog, holott egyedül lenni a legnagyobb gyönyörűség az életben. Voltak szerelmei, amelyek elől megszökött, ilyenkor napestig feküdt messze tengerjáró hajók napos fedélzetén, és este a párnája alá rejtette pisztolyát, abban a zsongó reménységben, hogy egy jótékony kéz a homlokához szorítja és elsüti az ódon fegyvert, azután elment falura, fölkúszott a hegyre, ahol gyermekkorát töltötte volt el, és elbújt a páfrányok közé, ming egy meghalni készülő kuvasz. Voltak szerelmei, amelyek puha kézzel vonták a kandalló tűzkörébe, és lesimították hófehér fürtjeit, és voltak nők, akik elvitték a játékbarlangokba, akik egy francia kártya királynőjének öltözködtek, és titokzatosan néztek vele farkasszemet. Néha azt érezte, hogy hervadó ibolyák illata csapdos körülötte, néha beült egy fiákerbe és egész éjszaka egy kis palota vasrácsos kapuja előtt várakozott valakire, aki nem jött el, aki talán sohase is élt, és olykor felhúzta a százados díszmentét, amelyben dédapját a Vérmezőn agyonlőtték, és Patakról hozatott diákokkal halottas énekeket daloltatott, mialatt ő maga kivonta a görbe török kardot, és feszesen állt őrt a küszöbön. így fecsérelte életét Szerencski, aki hetvenhét esztendős korában végre megtért őseihez. A karosszékben, egy spanyol festmény alatt halt meg, kezében egy kötet francia verssel, és a szivar még csöndesen füstölgött, mikor ő már furcsa gombos köpönyegében az Úr színe előtt állott. — Oh, uram — szólt hozzá fönt egy szikár, fehér ember, és vállára tette kezét —, ön nem élt hiába, ön kiuzsorázta a bánatot, és meglopta a szegény emberek kincsesházait: a szomorúságot és a könnycseppeket. Szerencski nem válaszolt, csak csöndesen meghajtotta fejét, és még egyszer lenézett a földre. Elmúlt élete, mint egy kóbor felhő jelent meg előtte, és a könnycseppek déli gyémántokként kezdtek sziporkázni, és a sóhajok, az álmatlan éjszakák, a zsarátnok mellett eltöltött órák mint egy bölcs aggastyán hófehér gondolatai libegtek-lebegtek a kék égbolt alatt. (1914) A Kossuth Lajos utca a századfordulón (Klösz György felvétele)