Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Fekete Gábor: Budakalásztól Pomázig

Budakalász Budapest vonzásában II. Fekete Gábor Budakalásztól Pomázig Pomázi táj Budakalászi utcarészlet Nagyközségként Budakalász még a gyermekéveit éli: a tanácselnök hivatali szobájának falán az oklevél arról tanúskodik, hogy mindössze négy esztendeje avatták azzá. Ennek ellenére a település „koraérett"; 1950-ben nem sok hiányzott ahhoz, hogy a főváros közigazgatásához kerüljön, s ezt az álmot még ma is sok budakalászi dédelgeti, felröppentve jóslatokat, állítólagos terveket. Tény, hogy a járási székhely, Szentendre városa lényegesen messzibb van innét, mint a szomszédos Óbuda, s az is tény, hogy a leendő Nagy-Békásmegyer látótávolságában, a HÉV és a metró mintegy köldökzsinórként köti össze a nagyvárost a nagyközséggel. Nem szólva a telefonzsinórról : a hat számjeggyel hívható budakalászi távbeszélő állomásokért jó néhány főváros környéki település irigyli a Budapesttől „hallótávolságban" fekvő nagyközséget. Magától értetődően Budakalász is hozzájárul — cseppként a tengerben — az ingázók népes táborához: nyolcezer állandó és ezer ideiglenes lakosából reggelenként kétezren indulnak fővárosi munkahelyre, 1100-an érkeznek budakalászi üzemekbe. A nagyközség nincs híján foglalkoztatási lehetőségeknek; itt települt a Lenfonó és Szövőipari Vállalat, az ÉVM Kőfaragó és Szobrászipari Vállalat, a Hazai Fésűsfonó gyártelepe, a Gyógynövénykutató Intézet, s munkát ad a Kék Duna Halászati Tsz, de a tanács költségvetési szolgáltató üzeme is. Az már a talányok közé tartozik, hogy miközben a helyi textilüzem munkaerőhiánnyal küzd, a munkabíró budakalászi lányok, asszonyok tekintélyes része a fővárosban dolgozik; például Csillaghegyen, ugyanolyan gépeken és nagyjából ugyanolyan fizetségért is. A